WeRead Powered by ReaderPub
Sárga rózsa; A Kráó cover

Sárga rózsa; A Kráó

Chapter 10: IX.
Open in WeRead

About This Book

The narrative unfolds across a wide pastoral plain, tracing the daily life, rivalries, and chance meetings of local riders and villagers while the landscape itself shapes events. A singular yellow rose kept in an inn garden functions as a recurrent emblem, linking episodes of courtship, pride, and superstition and giving a nickname to a pale, luminous young woman. Vivid scenes portray dawn rides, disputes, and festive moments, interweaving detailed rural customs, character contrasts, and gentle humor with undercurrents of longing and social expectation. The work balances scenic description with interpersonal episodes to evoke both place and the rhythms of provincial life.

«Hogy ne volna jó világ?
Czigány leány, magyar leány, mind virág!»

Nem «most» gondolta ki ezt a mesét; hanem még azon a kinos éjszakán, a mikor a «sárga rózsa» igazgatta a feje alját, borongatta a homlokát. Azzal a fájó fejével gondolta ki ezt a mesét a hűtlen szeretőjének a megmentésére.

A biró bosszusan ütött az öklével az asztalra.

– Ne csináljatok nekem itten komédiát!

Erre aztán komoly poziturába vágta magát a bojtár.

– Én, tekintetes uram, nem csinálok komédiát. Arra a mit mondtam, hogy az igaz, megesküszöm az egy élő Istenre.

S felemelte a három ujját a magasra.

– Nem! Nem! Nem esküszöl! kiabált a leány. A lelked üdvösségét el nem rontod!

– Vigyen benneteket az ördög! Bolondok vagytok mind a ketten. – Mondá ki az itéletet a biró. – Jegyző úr, irja be a bojtár vallomását a czigányleányról: a ki a bün elkövetésével vádoltatik. Keresse a rendőrség: hova lett? Ez az ő dolguk. Önök pedig, elmehetnek. Ha szüksége forog fenn, majd behivatnak».

Ezzel a leányt szabadon bocsáták; egy kis atyai dorgálás kompetált neki, azt megkapta.

A legénynek még hátra kellett maradni, hogy a vallomásról felvett jegyzőkönyvet meghallgassa és aláirja.

A leány megvárta a legényt a folyosón, a mig kijön. A paripája oda volt már kötve az akáczfához.

A bojtár előbb átment a doktorhoz, megköszönni a hűséges ápolást.

A doktor is jelen volt a vallatásnál, mint hivatalos tanu; mindent hallott.

– No Sándor! Mondá a legénynek, mikor átestek a hálálkodáson: én már sok hires szinészt láttam a theátrumban; de ilyen jól nem játszotta a betyárt egy se, mint te.

– Hát nem jól tettem? Kérdezé a legény komolyan.

– Becsületes fiú vagy Sándor. Jól tetted. Adj egy jó szót a leánynak, ha találkozol vele. Nem tudta a jámbor, hogy rosszat cselekszik.

– Én nem haragszom rá. Az Isten áldja meg a doktor urat a sok jóságáért.

Mikor kilépett a folyosóra, a leány utját állta: megfogta a kezét.

– Sándor! Mit tettél magaddal? Kárhozatra adtad a lelkedet! Hamisan esküdtél, hazug mesét mondtál, azért, hogy engem megszabadits. Eltagadtad azt, hogy valaha szerettél: azért, hogy a testem meg ne korbácsolják, karcsu nyakam a bitófa alatt le ne vágják. Ugyan miért tetted ezt?

– Hát az az én dolgom. Annyit mondok neked, hogy a mai naptól fogva kettőnk közül az egyiket lenézem, utálom. Ne fakadj sirva. Nem te vagy az az egyik. Nem tudok többet a szemedbe nézni; mert magamat látom meg benne. Annyit sem érek már, mint ez a fületlen pityke, a mi a lajbimról leszakadt. Az Isten áldjon meg. Azzal fölveté magát a paripájára: eloldotta az ákáczfától s elrobogott a pusztába.

A leány nézett, nézett, csak nézett utána, mig a könyeitől a két szeme el nem homályosult, akkor aztán fölkereste azt a földre dobott fületlen gombot s eldugta a keblébe.

VII.

Csakugyan megesett az az eset, a mire a számadó számított, hogy a mire a tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vizen átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt a víz, hogy a hidláb padlóját mosta. A kompot kihuzták a szárazra s oda kötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygő iszapos ár gyökerestől kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, buvár, kárakatona lubiczkolt seregestől az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztól.

Pedig nagy baj volt, hogy megszakadt a közlekedés: nem csak a herczegi tehenekre nézve, hanem sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, a kik Debreczenből, Ujvárosból az ónodi vásárra igyekeztek s a kiknek a szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a révház egyetlen korcsma-szobájában keseregtek.

Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára; megvett egy egész kalangyát.

– Itt süthetjük a makkot három álló napig!

Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütőnő is, a ki hozta magával a rengeteg vaskondért, meg a frissen vágott sertéshust. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával; laczikonyhát rögtönözve egy kukoriczaszárból összerakott sátor alatt. Tüzelőfát nem kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkorcsmárosnak; karczos, de ha nincs jobb, akkor jó. Külömben minden magyar ember hord magával kulacsot, elemózsinás tarisznyát, mikor utra adja a fejét.

Igy aztán csak eltelik az idő, az ismerkedéssel.

A debreczeni csizmadia, meg a balmaz-ujvárosi cserzővarga már régi ismerősök; a gubást mindenki «komám»-nak híja; a mézesbábos extra asztalnál ül (azt hiszi, hogy ő külömb a többinél, azért, mert veres galléros krispinben jár) hanem azért ő is beleszól a diskurzusba. Később egy lókupecz is odavetődik; de annak csak állva szabad bele beszélni: azért mert görbe orra van. Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is szorítanak helyet az asztalnál; a gulyás tekintélyét még a városi ember is respektálja. A két morva hajtsár kinn maradt a csordánál, azt strázsálja.

Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné ifjasszony: ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztó utban, mivel hogy egy kondiczióban jönnek a sógorával az asztalossal. Ez tulipános ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig szappannal látja el a világot, meg fagygyu gyertyával. Mikor a bojtár belépett, már úgy tele volt pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy füstben.

– Hát mondja csak komám, folytatja a csizmadia, a timárhoz intézve szavait, kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan Ujvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikós bojtárnak a megétetése a csárdás leánya által?

Ez a szó mintha csak a szivén lőtt volna keresztül a gulyás bojtárnak.

– Hát a biz úgy történt, hogy a szép Klárika varjukörömmel találta megpaprikázni a tokányt, a mit a Decsi Sándornak főzött.

A mézesbábos közbe szólt:

– Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, a mivel a halakat szokták elbódítani.

– No már az úr jobban tudja! Mert aranyláncz van az óráján! Hisz onnan vitték el, Ujvárosból a regement felcsert, a kimult csikóst felbonczolni: meg is találta a belsejében a varjukörmöket. Eltették spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanuskodni.

– Az úr már meg is ölte a csikóst. Hisz nem halt az meg a méregtől, csak megbolondult: felküldték Budára, ott kifurják a fejét, mert mind oda ment a méregnek az ereje.

– Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony «földvárra» «deszkát árulni». Hisz a feleségem beszélt maga a csináltvirág-készítőnével, a ki a Decsi Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!

– No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütőné; az egy nappal későbben jött el Debreczenből, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan tudja.

De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét; mert a sistergő katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a megmérgezett csikóst: a debreczeni kántus énekelt fölötte; a szénior el is bucsuztatta.

– Hát a leánynyal mi történt? kérdezték egyszerre hárman is.

– A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretőjével, egy gulyásbojtárral, a kinek a tanácsára a csikóst megmérgezték s most rablóbandát alakítanak együtt.

Ezt mind hallgatta csendesen a Lacza Ferkó.

– Mesebeszéd! Lirum-lárum! tromfolta le a mézesbábos. Nem jól tetszik azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasraverték, így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekisérték a városházába.

A gulyásbojtár csak hallgatott, meg se moczczant.

Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fentemlített Pundorné ifjasszony. Elől maga, nyomában meg a kocsis, meg a sógor, a nagy utiládát czipelve.

Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a szappanosné, ifjasszonynak czímezi.

– No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a korcsmáros leánynyal, a ki a csikósbojtárt megétette?

– Elmondom, édes lelkem, csak hadd fujjam ki magamat egy kicsit. (Azzal leült a nagy ládára: szék, lócza tönkre ment volna termete alatt).

– No hát elfogták-e a szép Klárit, vagy világgá ment?

– Jajh, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra itélték, holnap teszik ki a siralomházba; holnapután kivégzik. Ma érkezik meg a szegedi hóhér; ott fogadtak neki szállást a Fehér lóban, mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Magától a Hauzknyektól tudom, a ki tőlem veszi a gyertyát.

– Vajjon milyen halálnemével fogják kivégezni?

– Hát bizony megérdemelné s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne, hogy borsószalmára tennék, megégetnék; de hát mostanában csak fejét fogják venni. Mivel hogy nemes leány, az apja nemes ember. A nemes embert nyakazni szokták.

– Ugyan hagyja el, ifjasszony! ellenkezék a mézeskalácsos. Adnak is már mai nap valamit a nemességre! Igaz! 48 előtt, ha az ezüst gombos mentémet fölvettem, engem is nemes embernek néztek, soha sem kértek tőlem vámot a pesti hidon; de most már vehetem föl az ezüstgombos mentémet…

– Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével! voná meg tőle a szót a gubás. Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott: mi volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett?

– Jajh! Az még csak a czifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is sült ki. Nem rég itt járt egy gazdag marhakupecz, Morvaországból, teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika, meg a kincse a gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupeczet megölték, beledobták a Hortobágyba. A csikósbojtár, a ki szintén szerelmes volt a leányba, rajta kapta őket. Ezért aztán elébb megosztották vele a rablott pénzt, azután pedig megmérgezték, hogy láb alól eltegyék.

– Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el? Kérdé fölgerjedve a csizmadia.

– Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az óperenczián is tul jár. Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták is már. Ki van ragasztva a személyleirása. Magam is olvastam. Száz tallér van kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!

Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten: hát nagy derendóczia lett volna ebből. Csak úgy kinálkozik itten a nagyhatásu szinpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirugni a széket maga alól, aztán nagyot rikkantani: «Én vagyok az a bojtár, a kit kurrentálnak! No hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?»

Arra aztán majd ugrott volna az egész hires társaság; ki le a pinczébe, ki fel a kéménybe.

Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.

Azt kérdezé, oda könyökölve az asztalra, az ifjasszonytól, hogy:

– Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleirás után a gulyásbojtárra?

– Mán hogy rá ismertem-e? Hát hogy ne ismerném? Hisz én tőlem szokta mindig vásárolni a szappant.

Erre a szóra a lókupecz is érvényesíteni akarta a maga tudományát:

– Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék inget gatyát viselnek, a minek nem kell a szapulás, mert elébb zsirban kifőzik a vásznát.

– No! kotty belé, szilvalé! Majd megeczetőnek. Hát a szappant csak szennyeshez használják, úgy-e? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszu szakállt visel, mint a zsidó kupeczek?

Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.

– Hát kellett ez nekem? dörmögé a lócsiszár.

A gulyás bojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanosnétól.

– Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyás bojtárnak?

– Dehogy is nem tudom! Csakhogy épen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve…

– Nem «Lacza Ferkónak» hivják?

– Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga is ismeri?

És a bojtár még most sem állott elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édes apja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; ujra megtöltötte, azután felkelt, a furkós botját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki rá ne üljön s azzal az asztal közepén égő egyetlen gyertyánál rágyujtott és kiment az ivószobából.

A benmaradtak megtették rá az észrevételeiket.

– No ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.

– Nekem a szeme járása sem tetszik.

– Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásáról.

A lókupeczet megint oda vitte a büne, hogy beleártsa magát az értekezésbe.

– Tisztelt uraim és asszonyságaim: én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán, lovakat vásárolni és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Decsi Sándort; olyan ép, egészséges mint a piros alma: ő fogta ki nekem a ménesből a csikókat pányvával. Olyan igaz, a hogy élek.

– Aujnye! Ilyen olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni? Förmedt fel rá az egész társaság. Azzal csipd meg, fogd meg. Nyakon fogták, kilökték az ivószobából.

A kiakolbólitott pasasér, begyürt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetből a konzekvencziákat.

– Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?

A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához s valahogy megértette a morva hajtsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal; ő addig a teheneket őrzi.

S az őrzés közben felvett egy darab árva tőzeget a mezőről s a szüre ujjába ereszté. Vajjon mit akarhat vele?

VIII.

Az a szerencse, hogy senki sem tudja – a Hortobágyon kívül, – hogy mi az az «árva tőzeg», a mit a mezőről szednek? Annyi bizonyos, hogy nem gyöngyvirág. Ez a pusztai pásztoroknak az egyedüli tüzelő szere. Afféle zoologikus turfa.

Emlékezünk arra az adomára, mely szerint egy magyar földesúr, a kinek a szabadságharcz után tanácsos volt a külföldre kivonulni, ideiglenes menedék helyéül a szabad Helvecziát választotta. De csak nem tudta megszokni azokat a nagy, magas hegyeket. Estenden hát, mikor a szobájába bezárkózott, elővett egy darab árva tőzeget, a mit a tehén-legelőn szedett fel s azt a kandalló párkányára téve, meggyujtotta. Akkor aztán, a két szemét behunyva, ennek a füstölő szernek az arómás illatától, odaképzelé magát a nagy alföldi sikságra, a kolompoló nyájak, gulyák közé s hozzá álmodta a többit, a mi után a lelke vágyott…

Hát ha már egy ilyen selyememberre is ekkora kábító hatása lehet az árva tőzeg füstjének: hogy ne volna elhihető az a történet, a mit most fogok elmondani mingyárt.

A polgári révnél még két napot kellett rostokolni a pasaséroknak, úgy harmadik éjfél tájon örvendezteté meg a révészgazda a türelemből és élelemből kifogyott várakozókat, hogy a Tisza nagyot esett. Holnap hajnalban már járható lesz a viz, a kompot is helyretaszították már.

Nem is késtek azok, a kik szekérrel voltak, rögtön beszalajtatni a kocsijaikat a hidlásba; jó szorosan egymás mellé; a lovakat azután vitték be.

Később került a sor a szarvas barmokra. Azok is elfértek szüken. Hátha szinházban volnának? ott még jobban kellene szoronganiok!

Legutóljára eresztették be a bikát, mert attól félt a közönség. Azon tul aztán már csak a gulyásbojtár volt a lovával. A két morva hajtsár a szekerek és a tehenek között foglalt helyet.

De még nem lehetett elindulni; mert az átvádoló kötél nagyon megfeszült, úgy hogy alig lehetett elérni; meg kellett várni, míg egy kicsit megereszkedik a napsütéstől: csak úgy füstölgött.

Hogy addig is hiába ne teljen az idő, a gulyás indítványa elfogadtatott, hogy a révészgazda készítsen paprikás halat. Egyéb ennivaló már nem volt. Bogrács volt hozzá; hal is volt elég. Azt lapáttal fogdosták a révészek a kopotyukból, a hol az áradat hátrahagyta: kövér potykák, harcsák, meg kecsegék is. Azokat nagy hirtelen megtisztogatták, feldarabolták s a bográcsba hányták. A bogrács alatt tüzet raktak.

Meg lett volna az is; de most az a kérdés, hogy «kinél van paprika?»

Hát hiszen paprika minden rendes magaviseletü magyar embernél szokott lenni a tarisznyában: csakhogy három napi kontumáczia alatt nincs az a paprika, a mi el ne fogyjon. A nélkül pedig nincs halászlé!

– No nálam van! szólalt meg a gulyás bojtár s elő vett egy fadobozt a szüre ujjából. Látszik, hogy előrevigyázó férfiu; megtartotta végső szükségre a maga paprikáját s ezzel megszabadítójává lett az egész utazó frekvencziának.

A bogrács azonban a kompnak a tulsó végében volt elhelyezve. A gulyáslegénynek ennélfogva a komp kámváján kellett végig lépdelni, hogy odajusson, mert a szarvasmarhák közbeestek. Aztán meg a paprikás dobozát nem is szivesen adja ki az ember a kezéből.

A míg aztán a révészgazda a halat a bográcsban megfüszerezte ezzel a veres borssal, (a miről még Oken azt irta, hogy méreg, de vannak olyan vad népek, a kik meg merik enni) az alatt a bojtár az árva tőzeget odalopta a tüz közé a bogrács alatt.

– Ejnye de kozmás illata van annak a paprikás halnak! Jegyzé meg a csizmadia, egy kis idő mulva.

– Nem is illat az már: hanem szagolmány! igazítá helyre a gubás koma.

De még jobban felüté az orrát a szarvas állatoknak a kövér illatu tőzegfüst. Elébb a bika kezdett el nyugtalankodni. Feltartá az orrát, megrázta a nyakán a kolompot s nagyot bőgött, aztán meg lesunyta a fejét, a farkát karikára felemelte s elkezdett veszedelmesen dörmögni. Erre a teheneket is mind egyszerre megcsipte a bogár: össze-vissza ficzánkoltak, bőgtek, egymás hátára ágaskodtak s valamennyien a komp szélére tolakodtak.

– Jézus Mária, szent Anna! Légy a hajó oltalma! sikoltozott a kövér szappanosné.

– Frissen üljön az ifjasszony a komp tulsó szélére, nyomja helyre a hajót! Tréfálkozék a csizmadia.

De tréfán kívül! Valamennyi férfinak bele kellett kapaszkodni az átjáró kötélbe, hogy a komp egyensulyát fenntartsák; miközben a jármű tulsó széle erősen közeledett a víz szinéhez.

Egyszer aztán nagyot mordult a bika s egy hatalmas szökéssel kiugrott a kompból a vízbe. S arra egy pár pillanat alatt mind átugrált a komp szélén a huszonnégy rideg marha.

A komp ekkor a Tisza közepén járhatott.

A szarvasbarmok usztak vissza az elhagyott part felé.

A két morva hajtsár kiabált a révészekre.

«Czurukk kéren, czurukk kéren!» azt akarták, hogy menjenek vissza rögtön a komppal a megszökött marhák után.

– De ördögöt czurukk! kiabáltak a vásárosok. Nekünk át kell mennünk. Igy is elkésünk már az ónodi vásárból.

– Nem kell óbégatni, legények; mondá nagy flegmával a gulyásbojtár. Majd észretérítem én a lelkes állatokat.

S azzal felkapott a lovára, a komp szélére vezette a bejáráshoz s azzal sarkantyúba kapva, keresztül ugratott vele a korláton, bele a Tiszába.

«Majd utoléri a gulyás! Nem kell azt félteni!» biztatá a csizmadia a kétségbeesett hajtsárokat.

Ellenkező véleményben volt a tulsó parton maradt lókupecz, a kinek már nem jutott hely a lovaival, maga sem kivánta azokat szerencséltetni ennyi szarvas állat között.

«De soha sem látják kentek azt a csordát többet! Üthetik annak a nyomát bottal!» Kiabált a kompon utazók után.

«Már megint beszél az a Pilátus katonája. Förmedt fel a varga. Hol van az a disznóláb? Hadd lüvöm meg vele.»

A marha csorda rézsut vonalban közeledett a hortobágyi part felé, s a sekélyeshez érve, szépen kigázolt a szárazra. A bojtár hátul maradt. Vizben gyorsabban halad az ökörféle, mint a ló.

A mint a bojtár is kikapott a partra, lekerité a nyakából a karikás ostorát s nagyokat konditott vele.

«Ahán! Tériti már!» mondogatták a vásárosok, vigasztalásul a hajtsároknak.

Az ostordurrogatás pedig a szarvasmarhának csak arra jó, hogy még sebesebben szaladjon előre.

A kompon maradt utasoknak ez a marhavirtus bőséges alkalmat szolgáltatott az eszmecserére. A révészek hittel bizonyiták, hogy ez nem első eset. Gyakran megszállja az «erkölcs» a Hortobágyról elhozott párákat, hogy mikor a komp megindul alattuk, egyszerre csak megrőkönyödnek, kiugrálnak a vizbe, kiusznak a partra, s visszafutnak a pusztára.

– Az emberben is meg van az a hazaszeretet: bizonyitá a mézeskalácsos, a ki már sok könyvet olvasott; azokból ismerte ezt a nyavalyát.

– A bizony! magyarázá a szappanyosné: hazafutottak a tehenek, mert otthon hagyták a kis borjuikat. Az volt a hibás, a ki elválasztotta az édes szülőket a fiaiktól.

– No én mást érzek; mondá a csizmadia, a kinek hivatása az, hogy skeptikus legyen. Sokszor hallottam én azt, hogy a ravasz betyárok, mikor szét akarják zavarni a gulyát, azt cselekszik, hogy a pipájukba kalapzsirt tesznek. Mikor annak a füstjét megérzi a szarvas állat, egyszerre mind megvadul s szerte szét futamodik: akkor aztán a futó betyár könnyen kiszakit belőle egy falkát. Éreztem én az elébb ilyenforma büzt.

– Még sem futott el, komám, tőle. (Ezen aztán nevettek.)

– No megállj, gubás! Szálljunk csak ki a partra!

De épen nem találta a két morva hajtsár ezt a marhaextemporizácziót se nevetni valónak, sem pedig állatismei értekezésre alkalmasnak. Azok olyan lamentálást vittek véghez, mint a kárvallott czigány.

Az öreg révész tudott tótul s megvigasztalá őket.

– Nem kell ugatnyi atyafiak. Nye styekát! Nem lopta el az a gulyásbojtár a teheneiteket. Rendes ember az. Hiszen ott van a süvege mellett a nagy réz, a két D. V. betüvel, a mi nem azt teszi ám, hogy «Dugdel, Veddel», hanem azt hogy «Debreczen Városa». Nem szabad annak a tehenekkel elszökni. Mire vissza kerülünk, mind ott lesznek azok egy rakáson az állásban. Megkeriti azokat a bojtár. Hisz a kutyája is vele ment, az is kiuszott. Majd azután, ha ujra beszállitjuk a csordát, a teheneket hármasával össze kell kötözni; a bikát meg a szarvánál fogva a vaskarikához kell kötni, igy aztán szépen átjönnek. Csak a révpénzt kell még egyszer megfizetni.

… Jó másfél órába került, a mig a komp a tulsó partra átkelt, a mig kirakodott, meg berakodott s aztán ismét visszatért az innenső partra.

A hajtsárok futottak a dombon álló révházhoz s keresték a tehéncsordát.

De biz azt nem látták sehol.

A lókupecz azt mondá, hogy a bőszült vadállatok nyargalvást futottak arra a rekettyés felé! utánuk a gulyásbojtár, meg a kuvasz kutyája, de csakhamar eltüntek a füzfák között. Nem tartották azok magukat az országuthoz, hanem szaladtak szélmentében, valamennyinek a szarva a föld felé forditva, a farka meg fenn a levegőben, mint mikor a marhák bogárzanak.

Egy elkésett fazekas, tepsikkel megrakott szekerével jött onnan Ujváros felől, az elregélte, hogy ő már ott valahol a Hortobágyon találkozott egy csorda szarvasmarhával, a kik bömbölve loholtak a zámi dombok irányában, utánuk egy lovas legény kutyával. Utba esett a Hortobágy vize, abba beleugráltak, akkor aztán a nagy nádastól nem lehetett többet látni, se csordát, se lovast.

A révész gazda oda fordult a két szájtátó hajtsárhoz.

– Most kee má ugatnyi atyafiak!

IX.

Az ohati puszta a «czifra ménes» legelője.

A karámtól, a puszta közepéről, egész a kerek égaljáig nem látni mást, mint legelő lovat. Van ott mindenféle szinü, a milyent csak a magyar nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely, almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, még fehér is (a mi ritkaság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért hiják «czifra» ménesnek. A «nemes» ménes megint más! Ott csak egy fajta, egy szinü ló van.

Debreczen városa valamennyi lótartó gazdájának a kanczái mind ide vannak kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen, nyáron; csak a szaporulatról számol be évenkint egyszer a számadó-csikós.

Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, a mikért messze földről eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be a homokos uton, a hegyi ló kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja.

Egyes csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják a diákos emberek, hogy még Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék.

Négy, öt csikósbojtár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás ostorral téritve meg az elkalandozókat.

A tanyán minden azonmódon van, ahogy a gulyánál, a karám, a vasaló, a szélfogó és a csordakut: csakhogy itt nincsen se taligás, se árva tőzeg, se őriző komondor, a szilaj mén nem tűri a kutyafajt maga körül, akár kuvasz, akár farkas: agyonrugja.

Mikor a dél közeledik, a szerteszét legelésző csoportok kezdenek a nagy kut felé huzódni.

Két szekér közeledik a karám felé a hortobágyi nagy híd felől.

A számadó csikós, tömzsi, vállas, csontos öreg ember, szeme elé tartva a tenyerét ernyőnek, messziről ráismer a jövevényekre – a lovaikról.

– Az a Kádár Mihály uram, az egyik, a másik meg a Pelikán kupecz. – Tudtam előre, hogy ma megtisztelnek, a mint a kalendáriumba benéztem.

– Hát az is meg van irva a kalendáriumban? Kérdi kötekedve a Sándor bojtár.

– Meg hát, szógám. Benne van a Csáthy uram kalendáriumában minden; nem hiába épitett ő kegyelme ABC-bül csárdát. Vasárnap lesz ónodi baromvásár; oda a Pelikánnak lovakat kell vinni.

Helyes volt az asztronomia. Csakugyan lovak végett jöttek. Kádár Mihály uram az eladó, Pelikán Samu pedig a vevő.

Kádár Mihály uramat bizonyosan mindnyájan ismerjük. Szép kerek képü, kisodrott bajuszu, mosolygós ábrázatu férfiu, középen kidomborodó termettel; egyébként pedig zsinóros dolmányban, sarkantyus csizmában, kerek, pörge kalap a fején, vékony, hosszu pálczika a kezében, felyül kifaragott madárfejjel. Övé az egyik csapat ló ottan a tocsogó mellett, elől a sárga csődörrel.

A Pelikán Samu pedig egy csontos termetü férfiu erősen görbe orral, hosszu bajuszszal, szakállal, a háta és a két lábszára kissé hajlott a folytonos ló-kipróbálástól. Magas karímáju turi süveget visel darutollal, koczkás mellényt, kurta janklit és ánginét bugyogót, hosszuszáru csizmákba huzva, a szivartárczája az oldalzsebébe dugva, kezében husszunyélre tekert lovagkorbács.

Az urak, leszállva a szekereikből, odasétáltak a karámhoz, a hol a számadó várt reájuk, azzal paroláztak; mire a számadó kiadá a rendeletet a bojtároknak s azzal megindultak a ménes felé.

Két bojtár, lóháton, hatalmas ostorkongatásokkal előre terelte azt a csoport lovat, mely közé a Kádár Mihály uram tulajdona is el volt keveredve. Lehetett valami kétszáz szilaj csikó: olyan, a kihez még ember nem nyult soha.

A mig a két bojtár karéjban kergette hosszu sorba elnyujtva a ménest a szakértő bizottság elé, a lókupecz rámutatott a gyepen álló bojtárnak egy vágtató sárgára, mely tetszését megnyerte.

– Ezt szeretném.

Arra a Decsi Sándor, szürét, dolmányát levetve, jobb kezébe fogta az összegöngyölitett pányvát, annak a végét a balkezére csavarva, eléje ment a vágtatva közeledő ménesnek. Villámgyorsan veté ki a hosszu kötelet, a kipéczézett kancza felé s a hurok karikája, mathematikai pontossággal talált annak a nyakába s egyszerre ráfojtódott. A többi paripák nyeritve rohantak odább, az elfogott ott maradt. Hánykódott, rugdalt, ágaskodott, de hasztalan. Az az egy ember ugy tartá fogva a pányvával, mintha érczből volna öntve. Lobogós ingujja végig csuszott a karjain, olyan volt, mint azok az ógörög, vagy római szobrok: a lószeliditők. Egyik kezével a másik után odahuzta a meghurkolt paripát, minden ellenszegülés daczára, egészen oda magához. Annak már ki voltak dülledve a szemei, az orrlyukai tágultak, hörgött, ha lélekzett. Akkor azután a bojtár átölelte a ló nyakát, valamit sugdosott a fülébe, leoldotta a nyakáról a hurkot s arra a szilaj állat olyan szelid lett, mint a bárány: készséggel engedte a kötőféket a szájába és a fejére illeszteni; mindjárt odakötötték a lókupecz szekerének saroglyájához, a ki nem késett egy darab sós kenyérrel kinálni meg az áldozatát.

S ez az erőmutatvány még háromszor ismétlődött; a Sándor bojtár egyszer sem téveszté el a dolgát. Csupán a negyediknél esett meg, hogy a hurok nagyon tágra volt eresztve s az elfogott kanczának egész a szügyéig csuszott le: annálfogva az, nem lévén fojtogatva, nem adta meg magát olyan olcsón; sőt inkább elkezdett rugkapálni, ficzánkolni s nagy darabon maga után hurczolta a pányvánál fogva a csikóst; de ez utoljára még is csak erőt vett rajta s odavezeté a megfékezett vadállatot az urakhoz.

– Hát bizony szebb mulatság ez, mint a karambolpárti a Bikában! mondá Pelikán Samu Kádár Mihály uramhoz fordulva.

– Nincs ám ennek egyéb dolga. Monda rá a derék czivis.

A lókupecz elővette a szivartárczáját s megkinálta egy szivarral a bojtárt.

Decsi Sándor vett belőle s elserkentve a masinát, rágyujtott és fujta a füstöt.

A négy remondát elosztották a vásárló kocsija mellé. Kettő a saroglyához, harmadik a nyerges mellé, negyedik a rudas oldalához.

– Bizony barátom, maga hatalmas egy legény. Monda Pelikán uram, maga is szivarra gyujtva a Sándor bojtár tüzénél.

– Hát még ha beteg nem lett volna… Dörmögé a vén számadó csikós.

– Nem voltam én beteg! Henczegett a bojtár, a fejét daczosan felhányva.

– Hát mi a fránya voltál? Mikor három napig ott feküdt az ember a mátai ispitályban?

– Nem feküdt az ember az ispitályban! Hisz az a lovaknak való!

– Hát mit csinált az ember?

– Hát be volt rugva az ember, – ahogy dukált.

Az öreg számadó végig sodorintotta a bajuszát s megelégedett boszankodással dörmögé:

– Ilyen ez a betyárnép! – Dehogy árulná el, hogy valami baja esett, a világért!

Ekkor aztán a fizetésre került a sor.

A négy fiatal lónak az árába nyolczszáz forintban alkudtak meg.

Pelikán uram előhuzott a belső zsebéből egy négyrét összehajtott darab fisléder bőrt (ez volt a tárcza) s az abban levő nagy csomó papiros közül kikeresett egyet. Nem volt ott bankó egy csepp sem; mert az csupa merő váltó volt: üres és kitöltött.

– Én pénzt soha sem hordok magammal, csak váltókat, rebegé a kupecz. Ezeket hiába rabolnák el tőlem: a tolvaj csak magát tenné vele szerencsétlenné. Én ezzel fizetek.

– Én meg elfogadom. Hagyá helyben Kádár Mihály uram. Pelikán uram aláirása kész pénz.

Iró szerszám is volt Pelikán urral. Bugyogó zsebben a srófra járó kalamáris, csizmaszárban a kalamus.

– Mindjárt lesz itt iróasztal is: mondá Pelikán. Hozza ide tisztelt bojtár ur a paripáját, ha meg nem sérteném vele.

A Decsi Sándor lovának a nyergén alkalmasan ki lehetett tölteni a váltó ürlapot. A bojtár figyelemmel nézte ezt a munkát.

De nem csak a bojtár nézte, hanem a lovak is. Ugyanazok a szilaj csikók, a kiket négyszer megzavartak, a kik közül négyet kötéllel kifogtak, mint a kiváncsi gyermekek sereglettek össze, legkisebb félelem nélkül a társaság körül (Igaz, hogy Kádár uram debreczeni pereczczel traktálta őket.) Egy almáspej csikó épen a kupecz vállára tette a fejét, ugy bámult rajta keresztül. Persze egyikük sem látott még váltó ürlapot kitölteni.

Valószínü, hogy mindnyájuk hallgatag beleegyezésével tette meg Decsi Sándor a maga észrevételét.

– Miért tetszett az urnak arra a papirosra irni, hogy nyolczszáztizenkét forint és 18 krajczár, holott csak 800-ban alkudta ki a lovakat?

– Hát az azért van, tisztelt bojtár ur, hogy én az áru átvételénél rögtön készpénzzel tartozom fizetni. Már most nagyon tisztelt Kádár Mihály nagy uram ennek a váltónak a hátára odairja a nevét s ez által ennek a váltónak «forgatójává» lesz; akkor mingyárt holnap reggel beviszi ezt a takarékpénztárba: ott kifizetik neki a nyolczszáz forintját, de lehuzzák belőle a 12 frt 18 krt, mint kamatot s azért én csak három hónap mulva adom meg a pénzt, addig használom.

– S ha Pelikán ur nem fizet a takarékpénztárnál?

– Hát akkor a pénzt Kádár Mihály nagy uramon veszik meg. Azért van nekem hitelem.

– Már most értem. Hát erre jó a váltó.

– Hát maga soha sem látott még váltót, tisztelt bojtár ur?

Decsi Sándor nagyot nevetett erre Ugy villogott a szép fehér fogsora nevetés közben.

– Csikósbojtár! Aztán váltó!

– Lássa: a tisztelt pajtása, a Lacza Ferencz, külömb gavallér: pedig az csak gulyásbojtár. Az már tudja, hogy mire jó a váltó. Nálam van épen egy ilyen hosszu papirosa, ha meg akarja látni.

S kikereste a paksamétából, odatartotta a Sándor szeme elé; majd a kezébe is adta.

Tiz forintról szólt a levél.

A bojtár bámulva kérdezé.

– Hát aztán hogy került Pelikán ur ismeretségbe a gulyásbojtárral? ’sz ugy tudom, hogy nem kereskedik tehenekkel.

– Nem az enyém a szerencse, hanem a feleségemé. Tetszik tudni, az asszonyomnak van egy kis ötvös üzlete, a mit a maga számlájára folytat: én nem ártom bele magamat. Egy pár hónappal ezelőtt hozzá jön a tisztelt Lacza Ferkó ur s odahoz egy pár ezüst fülönfüggőt, hogy azt futtassa meg aranynyal, de jó erősen.

Mintha a darázs csipte volna meg a Sándort erre a szóra.

– Ezüst függőt?

– Az ám: szép filigránmunka ezüst függőt. Tiz forintba lett kialkudva az aranyozás. Meg is kapta, el is vitte. Bizonyosan nem a maga használatára vette. Pénze nem volt; hát azt a váltót hagyta ott érte: Dömötör napkor majd beváltja.

– Ezt a váltót?

A Decsi Sándornak a szemei kimeredtek, az orrczimpái tágultak; olyan vigyori arczot csinált, hogy az ember azt hitte volna, hogy nevet, de a két kezében reszketett a váltó. Vissza sem ereszté; olyan erősen fogta.

– Ha olyan nagyon tetszik magának az a váltó, hát odaadom borravaló fejében. Mondá Pelikán uram nagylelkü raptusában.

– De uram! Ez sok borravalónak. Tiz forint.

– Hát magának persze, hogy sok pénz a tiz forint. Én sem vagyok olyan tökkelütött fejü, hogy tiz forintjával dobáljam a borravalókat minden lóvásárlásnál; hanem, hogy az igazat megmondjam, szeretnék ettől a váltótól valami jó titulus alatt elugrani; mint a hogy az egyszeri csizmadia elugrotta a szőlőjét.

– Valami hamisság volna talán ebben a levélben?

– Nincs biz abban semmiféle hamisság. Inkább nagyon is nagy az igazság. Hát majd én megmagyarázom: tessék ide nézni. Itt, a hol ez a sor áll: T. cz. Lacza Ferencz urnak. Utána következik: «lakása» – azután «fizetendő.» – Hát ide mind a két helyre azt kellett volna irni, hogy «Debreczenben». – Hát a feleségem, az ostoba asszony, a helyett azt irta oda: «Hortobágyon.» – Hát ez valósággal igaz. – A Lacza Ferencz ur a Hortobágyon lakik. S bár legalább a hortobágyi csárdát irta volna oda: azt tudom, hogy hol van; de hogy induljak én el ezzel a váltóval keresni a Hortobágyon a zámi puszta utczát, a numero nem tudom hány gulyás karámot s koczkáztassam, hogy a komondorok a bugyogómat megszabdalják? – Jaj de sok veszekedésem volt nekem e miatt az asszonynyal. Legalább most azt mondhatom neki, hogy száz perczent nyereséggel adtam tul a váltón s nem lesz több ungorkodásunk e miatt. Hát csak fogadja el tisztelt bojtár ur. Maga meg tudja venni a gulyásbojtár uron a tiz flórest; mert maga nem fél se ő tőle, se a kutyájától.

– Köszönöm uram! Nagyon köszönöm.

A bojtár összehajtotta a váltót s eltette a dolmánya zsebébe.

– A legény ugyan nagy elismeréssel adózik a tiz forint borravalóért. Sugá Kádár Mihály uram a számadó csikósnak. A nagylelküség megtermi gyümölcsét.

(Kádár Mihály uram hirlapokat olvasott férfiu volt: járatta a Vasárnapi Ujságot és a Politikai Ujdonságokat; annálfogva választékos stylusban beszélt.)

– Nem igen oda vergál biz annak az öröme: dörmögé vissza a számadó csikós. Hisz a Sándor is tudja jól, hogy a Lacza Ferkó elment már nagy kondicióba Morvaországba, még a mult pénteken: azt soha se látja többet, se ama gyönge tiz forintokat. Hanem hogy a függőkre nézve van tisztában. Mer hát leányféle van itt a saraglyában.

Kádár uram a szája elé tette a pálczikája madárfejét.

– Hüh! Ez már nagyot változtat a tények logikáján.

– Mert hát, tetszik tudni, ez a fiu nekem keresztfiam. Szeretem a kölyköt nagyon. Senki úgy nem tud bánni a ménessel, mint ez a legény. El is követtem mindent, hogy a katonaságból kiszabadítsam. Az a másik, a Ferkó, az meg az én komámnak, a gulyásszámadónak a keresztfia. Az is igen derék legény volna. Mind a ketten jó pajtások is volnának, ha az ördög, vagy nem tudom miféle szellet azt a sárgaképü hajadont közéjök nem dobta volna. Most a miatt ezek egymást meg akarják enni. Jó szerencse, hogy a komám azt a trafikát kifundálta, hogy a Ferkót elküldje Morvaországba egy herczeghez számadó gulyásnak. Így aztán helyreáll a békesség megint a Hortobágyon.

– No ez valóban a leghelyesebb Columbus tojása az Ariadne fonalából való kibontakozásra.

A Decsi Sándor vette észre a sugás-bugásból, hogy ő róla foly a beszéd. A magyarnak nem természete a hallgatózás. Kitért előle. Elhajtotta a ménest az itatóhoz, a hol már a többi falkák is összegyültek. Ott aztán volt dolga elég. Öt bojtár volt, három kutgém, ezerötven ló. Minden bojtárnak kétszáztizszer kellett a kutgémet lehajtani, a vedret megmeríteni, a kutostort felhajtani, a vályut megtölteni. Ez az ő mindennapi mulatságuk – napjában háromszor ismételve. Nem panaszkodhatnak, hogy nincs elég kommócziójuk.

De a Decsi Sándoron nem lehetett semmit észrevenni. Olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Egész nap fütyült, danolt. Zengett a sik puszta a kedvencz nótájától.