Sárga rózsa; A Kráó

A második, meg harmadik bojtár utána énekelte a nótát; betelt vele az egész ohati puszta. Még másnap is olyan jó kedve volt, reggeltől napestig; azt szokták mondani: olyan nagy kedve van, mint a ki vesztit érzi.

Naplemente után aztán éjjeli szállásaikra terelték a méneseket, mind valamennyit a karám közelébe, a hol reggelig együtt maradnak.

A szolgagyerek ez alatt meghozta a hátán a közeli nádásból a csereklyét (a mi összegázolt nádat jelent). Ebből rakják meg estenden a csikósok a pásztortüzet; ezzel melegítik fel a vacsorát a vasalóban. S a csikós estebédje egészen másforma, mint a gulyásé. Szó sincs ott eltévedt malaczról, toklyóról, a miről a theátrista csikósok beszélnek: hisz a sertéskondák, juhnyájak túl a Hortobágy vizein legelnek, a csikósnak napi járót kellene megtenni, ha malaczot, bárányt akarna suvasztani. Aztán döghúsból elrakott tokány sem terem itt, a mit a gulyás úgy emleget. A csikós számára a számadó felesége főz benn a városban egész hétre valót. S az úri eledel; akárki mellé ülhet: «Fehér eczetes, – Kaszás lé, – Kálvinista mennyország, – Töltött káposzta, – Espékes». Mind az öt bojtár együtt vacsorál a számadóval s a szolgalegényről sem feledkeznek meg.

A ménes sem úgy tesz, a hogy a gulya napleáldozás után, a hol a szarvas barom, a mint megitatták, egy csomóban mind letelepedik s hozzáfog a kérőzéshez; a ló nem ilyen filozofus; az még beleharap az éjszakába is s a mig csak a hold világít, folyvást ropogtatja a füvet.

A Decsi Sándornak ma czifra jó kedve van.

Azt kérdi a számadótól a vacsorához világító őrtüz mellett:

– Ugyan édes körösztapám uram, hogyan van az, hogy a ló egész nap tud enni, még éjszaka is mindig készen van rá? Már én nekem, ha csupa marczafánkkal volna is tele a mező, még sem lenne kedvem egész nap töltekezni.

Az öreg számadó még egy nyaláb nádat vetett a hamvadó tüzre.

– Hát elmondom szógám, de ki ne nevessetek érte. Mer ez régi mese. Még abból az időből való, a mikor a diákok háromszegletü kalapban jártak. Egy ilyen tintás tenyerütől hallottam: az ő lelke szenvedjen érte, ha nem igazat mondott. – Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy hires szent, a kit Mártonnak hittak; most is meg van még, csak hogy nem jár a Hortobágyra. Hogy magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon járt. – Volt azután itt a Hortobágyon egy király, a kit Mén-Marótnak hittak. Azért volt pedig ez a neve, hogy eltudta csalni Szent Márton alól azt a «mént», a kin az a világon szerteszét járt. Itt tartotta szent Mártont magánál vendégül, s a lovát bekötötte az akolba. – Egyszer aztán szent Márton odább akart utazni korán reggel s azt mondta a királynak: «no már most add ide a lovamat, hadd megyek odább.» A király azt mondta neki: «nem lehet, mert a ló most eszik.» Szent Márton várt délig, akkor esmég követelte a lovát, – «most nem mehet, szólt a király, mert a ló épen eszik.» – Szent Márton csak várt alkonyatig s akkor megint megsürgette a lova miatt a királyt: «Bizony mondom, nem adhatom, mert a lovad most is eszik!» – Ekkor aztán megharagudott szent Márton, földhöz csapta, a kis könyvét, elkáromította a királyt is, meg a lovát is. «No hát ragadjon hozzá a nevedhez a mén, hogy soha el ne válhass tőle! mindig együtt nevezzenek vele: az a ló pedig legyen arra elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszant és soha se legyen jóllakva.» Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, még sem lát soha eleget. – Én nekem így mondták: a ki nem hiszi, menjen el a «hiszem-piszem» ormára, ott talál egy vak lovat, attól kérdezze meg: az majd jobban elmondja, mert maga is ott volt.

A bojtárok megköszönték a szép mesét. S aztá kiki sietett a maga lovát fölkeresni s a csendes csillagos éjszakában elbaktatni a maga méneséhez.

X.

Gyönyörü szép tavaszi este volt; az esthajnal alig akart megválni az égtől, a mig aztán magára huzta éjszakai takarónak a szép patyolat ködöket, a mik körültakargatták a földhatárt.

Az új hold sarlója ott köszörülte már magát a zámi halomhoz, fölötte ragyogott a szeretők csillaga: az a korán fekvő, korán kelő csillag.

A csikósbojtár, a maga ménesétől egy jó futásnyira, kikereste magának az éjjeli fekhelyét, ott leszedte a lováról a nyerget takaróstól, kivette a kantárt a fejéből s azt a letüzött botjára akasztotta; a pokróczot felül tette a nyeregre: az a vánkos, szűre a takaró.

Elébb azonban a vacsorától megmaradt kenyerét falatokra aprózva, a tenyeréből odaadá a lovának.

– No már most te is mehetsz legelni, Vidám lovacskám. Bezzeg te nem eszel egész nap, mint a többi lovak. Te mindig nyereg alatt vagy. S még azt akarnák az urak, hogy mikor egész nap nyargaltattalak, akkor fogjalak a masinába s hajtsalak kutat huzni! No, arra várjanak. Azt hiszik: a ló is olyan kutya, mint az ember?

Aztán megtörülgette szépen a ló szemeit a lobogós ingújjával.

– No hát keress jó füvet magadnak, aztán messze ne menj; mikor a hold lemegy, aztán meg az a fényes csillag, akkor visszajöjj ide. Látod, én nem kötlek pányvára, mint a gulyás, nem teszlek békóba, mint a paraszt. Elég ha azt mondom: «icza Vidám lovam!» egybe itt vagy.

Megértette, hogy ne értette volna? A mint a nyergétől, zablájától megszabadult, nagyot ugrott a ló, felhányta a hátulsó lábait, aztán földhöz vágta magát, kettőt-hármat hentergőzött a hátán, az ég felé kalimpálva a négy lábával, aztán gyorsan csülökre kapott megint; nagyot rázkódott, egyet nyerített s nagy röhögve neki indult a timpós pázsitnak, hosszu farkával védelmezve magát a dongó éjjeli bogarak ellen.

A csikós pedig végig heveredett a fekhelyén, a pázsitos földön.

Fölséges egy ágy! Párnája az egész kerek puszta, superlátja a csillagos égbolt.

Kész éjszaka van már. De azért a föld, mint a csintalan, rossz gyermek, nem akar még aludni. Nem alhatnék. Mindenféle nesz van. S ez mind oly titokteljes. Harangszó nem hallik ide a városból, sem kutyaugatás a gulyás karámból, olyan messze van ide minden. A közel nádasban a bölömbika bug, mint valami elvadult lélek; a mocsárok fülemüléje, a nádi veréb rikongat, cserreget; mellé ezernyi béka csinálja a kórust; közbe kelepel a Hortobágy malmának egyhangu pitléje. Fenn a magas égben panaszhang, bucsuvétel hangja kiáltoz alá: vándor ludak, darvak szállnak rendes sorban; alig látni őket a csillagos égen. Egy-egy sürü gomoly szunyog keveredik fel s végig huz a légben: az is olyan hang, mint a kisértetzengés. Közbe-közbe hangzik egy-egy lónyerítés.

Máskor olyan jó alvó voltál, szegény csikós bojtár, a mint a fejedet letetted a nyeregre, mindjárt elaludtál: most meg csak úgy nézed a sötétkék eget s szólítgatod a csillagokat, a hogy megtanított a neveikre a vén körösztapád. Ott az ég közepén a «gönczöl térítője», a ki sohse mozdul a helyéből; amott az a páros a «bojtár kettőse», az a színe-váltogató az «árvaleány pillantása». Ez a fényes ott az ég alján a «kaszás csillag», de még fényesebb a «bujdosók lámpása». Az a három ott a «három király csillaga» – egy csoporban a «hetevény csillaga» s az, a ki most mindjárt leszáll a sürü ködbe, a «mennyország ablaka».

Mihaszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szivét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke! Tán ha kiönthetné azt a nagy keserüséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebülne utána. De a milyen nagy a puszta, olyan üres.

A fényes csillag is leszállt, a hold is alámerült; a paripa abbahagyta a legelést s visszajött a gazdájához. Szép csendesen léptetve jött, mintha félne, hogy fölkelti s a nyakát előre nyujtva, úgy vizsgálta lesunyt fejjel, hogy alszik-e?

– Ide jöhetsz, kedves lovam. Nem alszom még.

Erre a mén vidáman röhögni kezdett s aztán maga is leheveredett a gyepre, oda a gazdája mellé; de csak úgy a csülkeire.

A bojtár feltápászkodott, könyökére támasztva az arczát.

Volt már hát a kivel beszéljen. Egy lelkes állat.

– Látod? Látod? Kedves lovam «Vidám». Ilyen a leány! Kivül arany, belül ezüst. Mikor igazat mond, annak is fele hazugság; mikor hazudik, annak is fele igaz… Soha sem tanulja azt ki senki… Te tudod, hogy milyen nagyon szerettem?… Hányszor megvéreztem az oldaladat a sarkantyuval, csakhogy hamarább odavigy hozzá!… Hányszor hagytalak kikötve a kapuja előtt, hóban, sárban, csikorgó időben, forró napsütésben, te kedves, jó lovam! Te rád nem gondoltam, csak őtet szerettem.

A mén csak úgy befelé nevetett magában, hogy ne tudná ő mindezt? A biz úgy volt.

– Azt is tudod, hogy ő mennyire szeretett engem!… Rózsákat tüzködött a füled mellé, pántlikába fonta a sörényedet, czukros kalácscsal etetett a tenyeréből… Hányszor visszahuzott az ölelésével, mikor már a nyeregben ültem? meg-meg átölelte a nyakadat, hogy még ott maraszszon.

A paripa csendes hhhmmel dörmögött e szóra… Bizony azt tette.

– A mig ez az átkozott betyár oda nem fért hozzá s el nem lopta a szivének felét! Lopta volna el hát egészen! Tartotta volna meg magának! Vitte volna el világgá! Ne hagyta volna itt félig idvességnek, félig kárhozatnak.

A mén bizonyosan vigasztalni akarta, mikor a fejét odatette a gazdája térdére.

A csikós elbusultan dörmögé:

– Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, ki a más rózsáját magának szakasztja! Mert ha én megverem, tudom, hogy még az anyja is megsiratja.

A paripa a farkával csapkodta a földet; ő rá is átszállt a gazdája haragos indulatja.

De hát hogy verem meg? Hiszen elbujdosott már az óperencziára. Nem vagy te tátos, hogy hetedhét országon utána repülhess velem: csak itt maradsz velem az én nagy bánatomban.

Hát biz ezen az állapoton a mén sem tudott változtatni. Megnyugvását a nehéz sorsban azzal fejezte ki, hogy végig feküdt a földön s a nyakát is elnyujtá a nagy fejével.

A bojtár nem akarta megengedni, hogy a paripája még álomnak adja a fejét; még volt vele beszélni valója.

Egy czuppogatás a szájjal, olyanforma, mintha csók volna, felserkenti a mént.

– Ne alugyál még… Én sem alszom… Majd lesz idő, a mikor nagyot pihenünk… Addig is együtt maradunk… Soha sem hagy el többet a gazdád… Meg nem válnék tőled, ha akkora aranyat kinálnának érted, a mekkora magad vagy… Te egyetlen hűséges állatom… Tán nem tudom, hogyan segítettél a földről fölemelgetni a doktornak, a mándlimnál fogva, mikor ott hevertem a pusztán dögrováson, hogy már a sasok vijjongtak körülöttem? – Megfogtad a ruhámat a fogaddal, úgy emelgettél. Így ni!… Úgy-e tudod?… Te kedves jószágom!… Ne félj, nem megyünk át többet a hortobágyi hidon: – nem térünk be többet a hortobágyi csárdába!… Megesküszöm itt most a csillagos égre, hogy soha, de sohádon-soha be nem lépek azon a küszöbön, a hol az a leány lakik!… Ne ragyogjanak rám ezek a csillagok többet, ha a szavamat megszegem…

Ennél a nagy szónál a mén is felállt a két első lábára; úgy ült, mint a kutyák szoktak, a hátulján.

– Azért ne félj, nem vénülünk itt meg… folytatá a csikós. – Nem gázoljuk mindig ezt a mezőt… Mikor kicsi gyerek voltam, akkor láttam én lobogni szép, háromszinü zászlókat – utánuk robogni nyalka huszárokat… Irigylettem őket… Azután láttam sebben elhullani nyalka huszárokat, sárba legázolni szép szinü zászlókat… Nem lesz ez mindig így!… Majd eljön a napja, kiveszszük az eszterhaj alól azt a régi zászlót, utána eredünk jó, ifju legények: megtörjük a csontját a gonosz kozáknak… Oda jösz majd velem, úgy-e, édes lovam: trombitaszó után.

Mintha már hallaná azt a trombitaszót, felugrott a mén s az első lábával vágta a pázsitot, sörényét fölborzolta, fejét fölemelte s úgy nyerített bele a csendes éjszakába. Valamennyi ménló a pusztán, mint a tábori őrszemek, visszanyerített a szavára.

– Ott végezzük el majd ezt a dolgot!… Ott meggyógyul a keserüségünk: nem könyhullatással!… Nem a hűtelen leánynak mérges poharától, mérgesebb csókjától, hanem becsületes ellenség kardjától romlik el a testem. S aztán, mikor ott fogok majd fekünni a véres csatamezőn, te ott maradsz nálam s vigyázol fölöttem, a mig értem jönnek, hogy eltemessenek.

S mintha ki akarná próbálni a lova hűségét, úgy tett a legény, mintha már meg volna halva: elveté magát hanyatt a földre, két kezét elnyujtva mereventen.

A paripa csak nézte egy ideig; aztán hogy látta, hogy a gazdája nem mozdul, odalépett hozzá, hátra sunyva a két fülét s elkezdte az orrával taszigálni a vállát; s hogy az arra sem mozdult meg, iramban körülfutkosta. Hogy még a dobogásra sem ébredt föl, odaállt melléje s a nyakába csatolt szűrét megfogva a fogával, annál fogva kezdte azt emelgetni, mig utoljára a csikós elhagyta a tréfát, felnyitá a szemeit s átnyalábolta a mén nyakát mind a két karjával.

– Te vagy az én egyetlen, hű társam.

S a mén valósággal nevetett: felhuzta az inyét a fogáról, úgy fejezte ki a maga örömét s aztán elkezdett tánczolni, ficzánkolni, mint valami kis csikó, a fölötti örömében, hogy csak tréfa volt ez a meghalás. Utoljára aztán leveté magát a földre s végig nyult. Már most hát ő is megtréfálja a gazdáját: ő tesz úgy, mintha meg volna halva.

Beszélhetett aztán neki a bojtár, czuppoghatott a szájával: a ló meg sem moczczant.

A bojtár aztán odatette a fejét a ló nyakára; olyan volt az neki mint egy vánkos. A mén felemelte a fejét: látta, hogy a gazdája alszik, meg sem moczczant volna hajnalhasadásig.

Még tán akkor sem mozdult volna meg a paripa, ha valami neszt nem fogott volna.

De elébb egy hangos horkantással ébreszté fel a gazdáját.

A bojtár felugrott fektéből. Azután a ló is felállt.

Hajnalodott már: keleten sárgult az ég alja.

A távol ködös fényében egy közeledő lónak az árnyképe volt látható. Nem ült rajta senki. Ezt érezte meg a csikós lova.

Ez valami bitang ló. Valahonnan a gulyás karámokból szabadulhatott el. Tavaszkor rájuk jön az indulat, hogy megunják a magányos életet ott az ökrök országában s ha elszabadulhatnak a pányváról, futnak a szimat után a legközelebbi ménesig. Ott aztán összerugdalkoznak a kanczáikat féltő ménekkel, a mi ezeknek a kárával végződik: mert ezek nincsenek megvasalva.

Azért a bitang mént el kell fogni a csikós bojtárnak.

Hirtelen felkantározta a lovát, hátára dobta a nyerget s a pányvát a keze ügyébe készítve, eléje vágtatott a gazdátlan lónak.

De nem kellett annak az elfogdosásához semmi pányva. A mint közelebb ért, egyenesen oda tartott a csikós felé s örvendő nyerítést hallatott, a mit a csikós paripája is viszonzott. Ezek ösmerősök.

– Miféle csudabuda ez? dörmögé a bojtár. Hisz ez szakasztott olyan paripa, mint a Ferkó hóka csődöre! Hol jár az már Morvaország felé!

Még jobban elbámult, mikor a két ló, egymással összetalálkozva, röhögéssel üdvözlé egymást s enyelgésül egymásnak a szügyéhez kapkodott.

– Ez valósággal a Ferkó hóka lova! Ott van a billog a tomporán L. F. S nagyobb igazságért mellette a patkórugás hegedése, a mi csikó korában érte.

A paripa magával hozta a pányvakötelet, a czövekkel együtt, a mit a földből kirántott.

– Hogy jösz te a Hortobágyra, hóka?

A bitang ló könnyedén el hagyta magát fogni a fején maradt kötélnél fogva.

– Hogy jöttél vissza te hóka? Hol van a gazdád? Szólt hozzá a csikós.

De ez a mén bizony nem állt vele szóba, ez nem értette az ő szavát. Mit is tudna az olyan ló, a ki ökrök társaságában tölti el az életét?

A csikós elvezette az elfogott paripát a korlátrekesztékhez s oda bezárta a sorompóval.

Azután jelentést tett az esetről a számadónak.

Mire a nap felhágott az égre, erre a titokra is megderült a világosság.

A zámi puszta felől szaladt nagy loholva a taligás fiu. Süveg sem volt a fején, úgy sietett.

Messziről megismerte a Decsi Sándort; egyenesen ő feléje tartott.

– Csés jó reggelt kivánok Sándor bácsi! Nem jött ide a hóka?

– De biz ide jött. Hát hogy szalajtottátok el?

– Rá jött a bolondja. Egész nap nyerített. Mikor vakarni akartam majd kiverte a szemem a farkával; éjjel azután elszabadult a pányvával együtt, azóta mindig szaladok utána.

– Hát a gazdája há lett?

– A még alszik: nagyon belefáradt a hajczihőbe.

– Miféle hajczihőbe?

– Hát a mi harmadnapja történt. Nem hallotta még Sándor bácsi? A polgári révnél megbomlottak a tehenek, a kiket a morva uraság összevett; egyszerre csak lelket láttak, szelet fogtak, mind kiugráltak a kompból, bikástól s egyenest hazaszaladtak a zámi tanyára; a bojtár nem birta őket megfordítani; maga is visszajött velük.

– Hát a Lacza Ferkó most itthon van?

– De kicsi hija, hogy agyon nem csapta a számadó gulyás. No még olyan czifrán nem hallottam káromkodni a számadót, mint mikor a tehénfalka csak berohant estefelé a pusztára, utána a Ferkó bácsi. Csak úgy szakadt a tajték a lováról. A bikának meg az orrán jött ki a vér. Ej de volt kelete az akasztófaczifrázónak, meg a kutyafogantattának. A botot is felemelte a bojtárra háromszor a gazda; csak úgy suhogott a levegőben: de azért csak nem ütött rá.

– Hát aztán a Ferkó mit mondott?

– Nem mondott az egyebet, mint hogy ő nem tehet róla, ha a barmok megbomlottak. «Bizonyosan valami babonát csináltál velük, akasztófa!» azt mondta a gazda «Már minek csináltam volna?» «Hát annak, hogy elébb te magad bolondultál meg; neked is beadott valami netrebulyát az a sárga rózsa, mint a Decsi Sándornak!» Ekkor aztán a Sándor bácsiról kezdtek el beszélgetni; de már azt nem hallottam, hogy mit, mert engem pofonvertek, elkergettek, hogy mit hallgatózom? Nem nekem való a még.

– Hát én rólam is beszéltek? Meg a sárga rózsáról?

– Én nem tudom, mi a szösz az a sárga rózsa? Annyit tudok, hogy mikor mult pénteken úgy volt, hogy a teheneket elhajtják, a Ferkó bácsi bement a karámba a tarisznyáját kihozni, hát akkor a szüre ujjából kihuzott egy tarka kezkenőt, abba volt beletakarva egy sárga rózsa, azt sokáig szagolgatta, még a szájához is nyomta, azt hittem, meg akarja enni: azután kihuzta a kalapja bélését, az alá bedugta a sárga rózsát, úgy tette fel a fejére. Ebben lehetett a babona.

A csikós akkorát ütött a botja bunkos végével az utjában álló ökörfarkkóróra, hogy az szerteszét repült.

– Hát má mit vétett keednek az a királydárda?

Nem annak volt ez az ütés szánva…

– Hát már most mi lesz megint? kérdezé a legénykétől a csikós.

– Már mint tegnap előkerültek a morva hajtsárok is gyalogsorban. Aztán meghányták-vetették a dolgot a számadóval. Most már majd Tisza-Füred felé fogják hajtani a teheneket; de borjastól valamennyit. A hidról csak nem ugrálnak le. Azt mondják, a borjaikért szaladtak haza. De a Lacza csak úgy nevet magában.

– S megint a Lacza Ferkó fog velük menni?

– Alkalmasint, mert azóta mindig ösztökéli a számadó. De a bojtár nem akar még czihelődni. Azt hajtja, hogy egynehány nap kell a marháknak, hogy kifujják magukat a nagy szaladástól; maga is egész nap alszik, mint egy darab fa. Nem tréfa ám a polgári révtől a zámi karámig nyargalni egy hujjában. Hát még két napot engedett neki a számadó.

– Kettőt? Épen kettőt? Sok is lesz az!

– Én nem tudom.

– De én tudom. Vagy még több is lesz abból a pihenő nap!

– Jaj sietek, hogy mire feltápászkodik, otthon legyen a hóka lova. Mert mikor a számadó a bojtárt szidja, a bojtár meg rajtam tölti a boszuját. No, de legyek csak egyszer bojtár, majd nekem is lesz taligásom, a kit hátba verjek. Isten megáldja Sándor bácsi.

– Megáldott már.

A legényke felkapott a hóka hátára, csak úgy a szőrére; kezébe kapta a kötőféket s a két mezitelen sarkával elkezdte a ló oldalát dögönyözni. De a hókának nem akarózott az innen elmenés sehogy: egyre forgott maga körül; mind vissza akart menni a méneshez; utoljára aztán a csikós megszánta, elővette a karikás ostort, jót huzott vele a ló inára s még utána durrantott kettőt-hármat; arra aztán a csődör szügyébe vágta a fejét s vágtatott ki a sik pusztára, a merre egyenes; a fiunak elég dolog volt a két markával a sörényében jól megkapaszkodni.

A csikósbojtár helyben volt már a maga dolgával.

– Aztán vidd meg a Lacza Ferkónak, hogy köszönteti a Decsi Sándor! kiálta a vágtató suhancz után; de az már hallotta is, nem is a rábizott izenetet.

XI.

Másnap a csikós bojtár bement a karámba s azt mondá a számadó gazdának:

– Valami dolgom van, apám uram, kérek szépen egy félnapi szabadságot ma délutánra. Estére visszakerülök.

– Megadom a szabadságot szógám, de csak azzal a megkötéssel, hogy nem mégy a hortobágyi csárdába. Tudod már?

– Becsületemet hagyom itt, hogy be nem teszem a lábamat a hortobágyi csárdába.

– Akkor meg is tartod.

(Azt elhallgatta a bojtár, hogy «ha csak úgy nem visznek oda lepedőben».)

Fülledt, meleg délután volt, mikor neki indult; az égnek olyan szine volt, mint az irós savónak; párával volt teli az egész lég. A délibábnak különös játszó kedve volt ma. A kis madárkák mind elültek a fűben: egy sem énekelt odafenn. Ellenben a bögöly, dongó, meg a sok muszlicza annál veszettebb kedvében volt. E miatt nagyon lassan bandukolt a paripa, mert egyre kapálóznia kellett a hátulsó lábával meg a fejével, hogy a maró szörnyeket elverje magáról Azért nem tévesztette el az utat. Pedig a kantár is lazán lógott a csikós kezében. Az ember maga is érzi, hogy valami zivatar közelit.

Egyszer csak elérték a Hortobágy hidját, azt a monumentális remekét az igaz szittya építészetnek.

– Ohó! Rezzent fel a csikós. Erre nem megyünk rá, édes lovam. Tudod, megfogadtam a csillagos égre, hogy a hortobágyi hidon át nem megyek többet.

De azt nem fogadta meg, hogy a Hortobágy vizén át nem fog kelni.

Lekerült hát a malom alá s a hol a víz sekélyesen elterült, ott gázolt át rajta. Egy kicsit usztatott is, de az nem vet számot: odáig megszárad rajta a forró naptól a rojtos gatya.

A hortobágyi csárda felé ügetett.

Itt már sebesebben igyekezett a paripa, vigan nyiharászva.

A csárda udvarából is hasonló víg nyerítés fogadta; ott volt már kikötve egy akáczfához a pajtás: a hóka.

Tulajdonképen udvarról nem lehet szó a hortobágyi csárdánál, mert annak a nagy széki füves térnek, a mi a vendéglőt, meg az istállót, félszert előzi, nincs semmi kerítése: hanem azért mégis udvar az, mert asztal van rá kitéve s a mellett két hosszú lócza: ott iddogálnak a vendégek a fák alatt.

A csikós leugrott a lováról, s megkötötte azt a kötőféknél fogva a másik akáczfához, nem ahhoz, a melyikhez már a hóka volt kötve.

Egy pár hosszúfülü paripa is elmélkedett ott a kertpalánk árnyékában, a kihajló liczium után nyujtogatva a nyakát, a mit nem birt elérni. A lovagjaik ott ültek az akáczfa alatt az asztalnál; ebben a rekkenő melegben is nyakukban a kifordított bunda. Ilyenkor az árnyékot tart. Iddogáltak olcsó karczost zöld klázliból s danoltak hozzá valami végeszakadatlan pásztornótát, egyhangu, unalmas danára. Juhász volt mind a kettő: annak a lova a csacsi.

A Decsi Sándor leült a lócza tulsó végére, a furkos botját végig nyujtva az asztalon s nézte, hogy duzzadnak a látóhatáron azok a fényes fellegek, a föld széle pedig egész sötét kék lesz. Egy helyen sárga oszlop emelkedik fel, az a szél-anya.

A két juhász egyre fujta:

A csikós megsokallta már a sok gajdolást, odamordult:

– Jó lesz már, Pesta, abba hagyni ezt a jeruzsálem-betlehem nótát, aztán felülni arra a szölke szamárra s ellötyögni a nyáj után, mert megázik a bunda.

– Ejnye, de kifordított kedvében van ma a Decsi Sándor.

– De majd még a bőrödet is ki találom fordítani, ha sokat akácziuskodol velem! Szólt oda a csikós, ingujját könyökig feltürve («Jó» annak most minden ember, a ki előtte lábatlankodik.)

A két juhász összesugott. Tudják ők már a pusztai regulát, hogy a mely asztalhoz a csikós leül, oda a juhásznak csak engedelemkérés mellett szabad lekuporodni s ha azt mondják «elmehetsz», hát takarodni kell.

Az egyik kopogtatott az asztalon a palaczk fenekével.

– Fizessünk hát! Jön az idő!

A kopogtatásra kijött a csárdából a korcsmárosleány.

Ugy tett, mintha meg sem látná egyszerre a csikós bojtárt, csak a két juhászszal végzett: összeszámította a boraikat, visszaadott nekik rézpénzben a kutyanyelveikből s letörölte utánuk az asztalt, a hol elöntötték a bort.

Azok felkaptak a szamaraikra s csak azután, hogy egész biztosságba helyezték magukat, folytatták a nótát truczczosan, nagy kutyafuttában:

Csak azután, hogy ezek elkotródtak, szólítá meg a leány a bojtárt.

– No hát azt sem mondod, hogy «befellegzett!» kincsem galambom?

– Decsi Sándor az én nevem. Dörmögé mogorván a bojtár.

– Jól van, méltóságos ur. Pardon, gráczia, ha megbántottam! Hát nem tetszik besétálni az ivószobába?

– Köszönöm. Jó nekem ide kinn is.

– Odabenn volna ám rangjához illő társaság.

– Tudom. Látom a lováról. Majd kijön az ide, én hozzám.

– Hát mit tetszik parancsolni? Hozzak bort? Vereset? Fehéret?

– Nem iszom bort. Adjon nekem palaczkos sert.

A palaczkba fojtott sert nem lehet megmérgezni, mert az kifut, ha egyszer a dugóját kihuzzák.

A leány elértette a szemrehányást s csak elfojtotta magába a keserüségét. Nemsokára visszatért egy palaczk sörrel: odatette a legény elé.

A bojtár hetykén förmedt rá:

– Hát szabólegény vagyok én? Hogy nekem egyesével adják a palaczkot?

– Jól van, jól, no! Csak ne haragudjék a méltóságos úr. Egybe itt leszek vele.

Hozta aztán egész nyalábbal a palaczkokat: odarakta a legény elé sorban mind a hatot.

– Most már jól van!

– Kihuzzam a dugóját?

– Köszönöm, magam is értek hozzá.

Azzal fogta az első palaczkot, odaütötte a nyakát az asztal széléhez, az üveg feje letört, akkor aztán kitölté belőle a habzó sert a nagy pohárba.

Így aztán drágább a ser, mert az eltört palaczknak az árát is meg kell fizetni; de hát «az ur pokolban is ur!»

A leány negédesen ment tovább, durczás kaczérsággal riszálva a csipőit. Az a két arany függő csak úgy csilingelt a fülében. A haja megint le volt már eresztve: nem volt a fésüre tüzve; az is csak úgy lebegett a pántlikás végeivel utána. «Ha te úgy, én is úgy!»

A csikós ivott csendesen, egymagában. A leány végig dudolta a folyosón: «Ha te tudnád a mit én: ki babája vagyok én? Te is sirnál, nemcsak én…» A negyedik sort elvágta a becsapott ajtó.

Mikor a leány ujból kijött, már akkor három letört nyaku üres palaczk volt az asztalon. Azokat, az üvegcserepekkel együtt a kötényébe szedte.

A három palaczk sör után a legénynek is más kedve volt. A mint a leány ott sertepertélt körülötte, csak átölelte egyszer a derekát.

A leány nem is begyeskedett érte.

– No? Hát lehet már pertu beszélni veled? kérdé a legénytől.

– Mindig is lehetett. No hát mit akartál mondani?

– Kérdeztél valamit?

– Mért van a szemed kisirva?

– Azért, mert nagy örömöm van. Kérőm akadt.

– Kicsoda?

– A vérvölgyi vén korcsmáros. Özvegy ember. Sok pénze van.

– Hozzá mégy?

– Hogy ne mennék, mikor visznek? Eressz el!

– «Hazudsz: hazafutsz; anyád mellé kuporodsz: annak is nagyot hazudsz.»

S azzal levette a kezét a leány derekáról.

– Iszol meg több sert?

– Hogy ne innám.

– De majd ellustulsz a sok sertől.

– Arra van most nekem szükségem. Hogy csillapítsam a tüzemet. Annak a másiknak odabenn csak adj erős bort; hadd melegedjen fel. Legyünk egyformák.

Annak a másiknak odabenn bizonyosan nem mondta meg a leány, hogy itt van az egyik.

A csikós segített a dolgon. Elkezdett dalolni: azt a gunynótát, a mivel a gulyást szokták boszantani.

Szép, erős hangja volt: ismerte azt az egész Hortobágy.

Jól gondolta! Alig volt vége a nótának, már jött ő kelme kifelé az ivószobából, mintha hivták volna. A gulyás hozta az egyik kezében a vörösboros palaczkot, meg a poharat a palaczkra borítva, a másikban a furkós botját; a palaczkot letette a csikóssal szemben az asztal tulsó oldalára, a botját végig fektette annak a botja mellé s aztán leült az asztalhoz, szemben a másik legénynyel.

Se nem paroláztak, se nem üdvözölték egymást: csak úgy fejjel bólintottak, mint a kik értik a többit.

– Hát már visszatértél az utadból pajtás?… kérdé a csikós bojtár.

– De majd megint folytatom: ha kedvem szottyan.

– Elmégy Morvaországba?

– Ha mást nem gondolok, elmegyek.

Erre ittak egyet.

Kis idő mulva megint kérdezé a csikós.

– Hát ezuttal asszonyt is viszöl magaddal?

– Nem tudnám, hol venném az asszonyt?

– Mondok: az édes anyádat.

– Dejsz az ott nem hagyja a debreczeni kofa állását egész Morvaországért.

Erre megint ittak egyet.

– Hát aztán elbucsuztál már az édes anyádtól?

– Elbucsuztam.

– Beszámoltál mindennel a számadó gazdának?

– Beszámoltam.

– Nincs már senkinél semmi tartozásod?

– De furcsákat kérdezgetsz tőlem! Nem tartozom én a papnak sem! Mi bajod vele?

A csikós megcsóválta a fejét s aztán még egy sörös palaczknak törte el a nyakát. A pajtásnak is akart tölteni belőle. Az letakarta a tenyerével a poharát.

– Hát nem iszol az én sörömből?

– Tartom a regulát: «Serre bor – mindenkor: borra ser – soha sem.»

A csikós kiüríté maga az egész palaczkot s akkor elkezdett bölcselkedni (a mi megszállja az embert a sörital után).

– Látod pajtás, nincs utálatosabb hiba a világon a hazudásnál. Egyszer hazudtam életemben, azt sem a magam mentségére tettem. Most is megfekszi a lelkemet. Illik a hazudás a juhászokhoz, de nem a lovon járó legényekhez. Annak a juhásznak már az ősapja is hazugsággal élt. A Jákob pátriárka megcsalta a saját apósát a tarka bárányokkal: annak is hazudott; kicsalta a saját apjának a szemét az Ézsau keztyüivel: annak is hazudott; nem csoda hát, ha valamennyi pereputyja, a ki csak birkát őriz, mind hazugsággal él. Juhásznak illik az, de nem gulyásnak.

A gulyásbojtár elnevette magát nagy hahotával.

– Ejnye pajtás! De jó prédikátor lett volna belőled! Ugy tudsz prédikálni, mint a pünkösdi legátus Balmazujvároson.

– Hm, pajtás! Az még nem volna neked baj, hogy jó prédikátor lett volna belőlem, hanem nagyobb baj az neked, hogy jó fiskális is lett volna belőlem. Azt mondod, hogy nem tartozol senki fiának egy görbe krajczárral sem.

– Sem a fiának, sem az apjának!

– Nincs hazugság nélkül?

– El lehet nála nélkül.

– Hát ez itt micsoda? Nézd csak: ez a hosszu levél? Nem ismersz rá?

Azzal kihuzta a zsebéből azt a bizonyos váltót s odatartá a czimbora orra elé.

A gulyás arcza egyszerre elvörösödött a haragtól és szégyentől.

– Hogy került ez a kezedbe? dörmögé haragosan s felugrott helyéről.

– Igen egyenes uton. Csak te maradj ülve pajtás. Ne ugrálj még. Hiszen nem vallatok én, csak prédikálok. Hát az a becsületes ember, a kinél ezt a váltót hagytad fizetség fejében, nem régiben lovakat vásárolt a ménesünkből, váltóval fizetett; én azt kérdeztem, hogy mi az? ő megmagyarázta: így hozta elő, hogy te már tudod, mi az a váltó? megmutatta az irásodat s panaszkodott, hogy valami mulasztás van benne: nincs kiirva, hogy mely helyen kell fizetni, csak az, hogy Hortobágyon, az pedig nagy puszta. Hát már most csak azért teszem elejbéd ezt az irást, hogy hozd helyre a mulasztást: ne mondja a kupecz, hogy megcsalta a Hortobágyon egy lovas legény! Ird ide a sorba: «fizetendő a Hortobágyon, a csárda udvarán.»

Olyan szeliden beszélt a czimbora, hogy egészen elámította vele a pajtását. Az elhitte neki, hogy itt igazán nincs egyébről szó, mint a csikósok, gulyások jó hiteléről.

– Jól van. Megteszem a kedvedért, ha kivánod.

Kopogtattak az asztalon, a Klárika kijött. Ott leskelődött közel az ajtóban. Nagy volt a meglepetése, mikor a két legényt, halálos verekedés helyett egész nyugalmasan értekezni látta. «Hozzon nekünk tollat, kalamárist, Klárika lelkem.»

Kihozta nekik a városi biztos hivatalszobájából az irószerszámot.

Aztán nézte, hogy mit mivelnek vele?

A csikós mutatta a gulyásnak a papiroson, az ujjával odabökve s diktálta, hogy mit irjon.

«Fizetendő Hortobágyon.» – Eddig meg van. «A csárda udvarán.» Ez kell még hozzá.

– Miért az udvarán?

– Hát csak azért, mert máskép nem lehet.

A zivatar rohanva közelgett ezalatt. A forgó szél megelőzte a fergeteget, fakó porfelhővel takarva el eget, földet. A halászmadarak vijjongva repkedtek a Hortobágy fölött; fecske, verébsereg sietett eresz alá. Hangzott a nagy zugás a pusztában.

– Nem jönnek be a csárdába? – sürgeté a leány a bojtárokat.

– Nem mehetünk. Ide kinn van dolgunk, mondá a csikós.

Mikor aztán a gulyásbojtár készen volt a maga irásával, akkor a csikós kivette a kezéből a tollat s megfordítva a váltót, annak a hátulsó lapjára a saját nevét pingálta oda szép, gömbölyü betükkel.

– Hát az mire való, hogy a magad nevét irod oda? kérdé a gulyásbojtár kiváncsian.

– Hát az arra való, hogy majd mikor ennek az irásnak a fizetsége eljön, akkor azt a tiz forintot én fogom megadni, nem te.

– S miért fizetnéd azt meg te, én helyettem?

– Azért, mert az az én tartozásom! Mondá a csikós, felállva a helyéből s felcsapva a kalapját. A két szeme szikrát hányt.

Erre a szóra a gulyásbojtár csak elsápadt. Most már tudta, hogy mi vár rá?

A leány nem értett az egész irkafirkából semmit. Sem ebből a szóváltásból.

Megrázta a fejét. De bolondok! Csak ugy csilingelt a fülében az a két aranyfuttatott függő. «Arrul» van szó «sárga rózsa!» Rólad van szó!

A csikósbojtár szépen összehajtogatta a váltót s egész szeliden mondá a leánynak, oda nyujtva feléje az irást:

– Kérem szépen, édes Klárika, legyen olyan jó, tegye el ezt a váltót a fiókjába. Aztán majd ha visszatér a Pelikán ur, a lókupecz, az ónodi vásárról s betér ide ebédelni, adja át neki eztet. Mondja meg neki, hogy mi küldjük ketten. Régi kenyeres pajtások: a Lacza Ferkó meg a Decsi Sanyi. Köszöntetjük szépen. Az egyikünk majd beváltja. Hogy melyikünk, az majd elválik.

A leány vállat vont. Fura népek ezek! Még hajba se kapnak. Egy irásra irják a nevüket.

Összeszedte az irószereket s visszavitte a városi biztos szobájába, a mi ott van az oszlopos ámbitusnak a végén.

A két legény csak egyedül maradt.

XII.

A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utólsó pohár sört. A gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörös borát a pohárba.

Összekoczintottak.

«Egészségedre!» Kiitták egy hujjába.

Azután elkezdé a csikósbojtár, két könyökére tehénkedve:

– Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, czimbora!

– Igazán, nagy puszta.

– Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, a melyiken Mózes járkáltatta a zsidó népet negyven esztendeig.

– Te tudod jobban. Te bujod a bibliai történeteket.

– Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, még sem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne!

– Magam is a’mondó vagyok.

– No hát tágítsunk rajta egyet!

Azzal felkapták az asztalról a furkós botjaikat. – Jó két fiatal csáti tölgy, ólommal beöntve a bunkós vége.

Mind a kettő ment a maga lovához.

Lovaslegény nem verekszik gyalog.

Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két legény.

Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak egymásnak s egyik csára, másik hajszra neki indult ellenkező irányban, mintha a közelgő vihar elől menekülnének.

Hanem, a mint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett s aztán megfordította a lovát.

Akkor aztán, a furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyuba kapta a lovát s vágtatva rohant egymás felé. – Ez a pusztai párbaj.

Nem olyan könnyű az, mint a milyennek látszik! Lóháton verekedni, karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, a mit méltó megköszönni; de a bunkós bottal verekedőnek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével: – ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! A melyik jobb az a több.

A két bojtárlegény, a mint bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az ólmos bottal egymásnak a fejére s azzal tovább futott velük a rohanó paripa.

A Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstől: a feje meglódult utána; hanem aztán csak felvágta a fejét, megigazítá a begyürt süvegét; bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sujtá a tarkóját.

Hanem az ő csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmos bot bunkója oldalt találta az ellenfél koponyáját s az oldalt fordulva kiesett a nyergéből s hasmánt terült el a földön.

Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafordítá a lovát s a leütött ellenfelét tarkótul sarkáig végig páholta, a mi csak ráfért. Igy szokták azt!

Ha már elégtétel, hát legyen elégtéve!

Hej, ha a gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom Istenem, hogy majd megrítkulnának a párbajok!

Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést: megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegőbe, s ugy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, ugy repültek a szélben.

A leány onnan nézte ezt a döntő párbajt a csárdajtóból.

A sistergő istennyila ott csapott le a közel malom előtt. Itt volt a zivatar! Recsegett, ropogott az ég sarka.

– Megmondtam ugy-e? Kiáltá a csikós, lóhátrul a leánynak, a megpaskolt ellenfélre mutatva. Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt!

– Látod? mondá a leány. Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam volna s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.

A csikós sarkantyuba kapta a lovát s neki vágtatott a szembe közelgő zivatarnak. Zápor jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással, mennykő hullott nagy lobogással. A leány utána nézett a lovasnak, a mig a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvillámlott, a tüzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett, mig egészen eltünt.

Talán soha sem is látta őt többet.