– Tessék elhinni gróf úr, hogy semmi nyeresége sem lesz a cseréből.
– De hogy az én unokaöcsém piszkolja be a nevét ilyen vállalattal!
Jacques Pluhar félrefordult, hogy elrejtse az arczán mutatkozó gúnyos sajnálkozást. «Csakugyan nagyfokú agylágyulásban szenved az öreg úr, hogy piszkos vállalatnak nevez valamit, a mi fél millió frank tiszta jövedelmet hajt!»
– Tessék ez iránt megnyugodni! Ellinor gróf neve semmi módon nem kerül összeköttetésbe ezzel a vállalattal. Ő maga egyátalában le nem huzza keztyüjét soha, hogy valami vállalathoz hozzá nyuljon. Keztyüs kézzel ebédel, keztyüs kézzel ír, keztyüs kezet nyujt baráti szorongatásra. Mások effektuálják az ő eszméit, ő csak lanciroz. Aztán vezet. Kiadja a jelszavakat. De maga távol marad minden actiótól. A vállalat megindításához pénzt előlegez, bőkezűen, aggodalom nélkül; nem fél a szélhámosoktól: koczkáztat. A hogy más ember ráteszi a pénzét a kártyalapokra, úgy teszi ő fel az összegeit az emberi jellemekre. Mindig nyer ezen a játékon. S ha veszt, elhallgatja. Ez sokkal okosabb hazardjáték, mint a kártya. Mert a kártyának a hátlapjáról csakugyan nem láthatja az ember, hogy a spadill, vagy a manille van-e alatta? mig az embereknek mindig meg lehet látni a czifferblattját.
Az öreg úr nehézkesen lógatta a fejét.
– Nem értem én ezt a dolgot sehogy sem.
– No majd mindjárt példával illustrálom. Hallotta gróf úr hirét Sarah Bernhardtnak, a hires tragikus művésznőnek?
– Ugyan már hogy hallottam volna, mikor husz esztendeig nem jártam más száraz földön, mint a Kerguelen tartományban?
– De czethalat látott már ön gróf ur?
– Ha ön annyi heringet elfogyasztott volna, mint a hány czethalat én megszigonyoztattam a Behring öbölben!
– No hát én is láttam egyet: ott mutogatták egy deszkasátorban a Montmartre alatt tiz sou belépti dijért. A tulajdonosa, egy norvég czethalász, szegény ördög volt, alig élhetett belőle. Pedig elég humbugot csinált. Kihiresztelte nagy plakardokon, hogy az az a czethal, a mely Nóé apót elnyelte.
– Talán Jónás prófétát?
– Az a párisiaknak mindegy. Nóé jobb, mert annak a nevét összeköttetésbe lehet hozni egy kocsmával, a mely a czethal belsejében volt berendezve, azt sem szerették, mert nagyon halzsírszagunak jött ki belőle az ember. Egy este odament a czethal gazdájához Ellinor vicomt. Hallja ön mászter, önnek derék czethalat adott a tengeristen: de ön azt nem tudja értékesíteni. Én teszek önnek egy ajánlatot, fele haszonra. Vigye ön át a czethalát a tengeren New-Yorkba: ott állítsa ki annak a vendéglőnek a táncztermében, a mi átellenben esik a szinháznak. (Megnevezte a szinházat.) A termet bérelje ki tíz napra. Adja meg érte azt az árt, a mit kivánnak érte. Egyuttal a következő hetekre foglalja le ön a philadelphiai, chicagoi, connecticuti és washingtoni hotelek táncztermét is előre minden áron. A szükséges költségeket én utalványozom önnek. Ez fond perdu. A többit bizza én rám.
– No csak nem tette azt meg, hogy a dobot ütötte a czethal bódéja előtt?
– De nagyon is ütötte. Ekkor következett be a világhirű nagy tragéda Bernhardt Sarah amerikai vendégszerep körutja. Ellinor gróf ugyanazon hajóval utazott át New-Yorkba, mely a halhatatlan művésznőt szállította. Fanatikus tisztelője volt. Igazi cavalier servant, New-Yorkba megérkezve is talált elég alkalmat Ellinor gróf a művésznővel jó szolgálatait elfogadtatni. Üres óráiban elkisérte őt a város nevezetességeinek megtekintésére. Ebben az útban bevezette Ellinor gróf a nagy művésznőt a czethal gyomrába is; mely ez alkalommal villanyvilágításban ragyogott, ylang-ylanggal volt parfumözve, s a buffetjében szerecsen angyalok serviroztak igazi Röderer pezsgőt. A művésznő az egész jelenlevő társaság előtt hangosan nyilvánitá, hogy ez egy oly nagyszerű czethal, a milyenhez hasonlót ő soha életében nem látott.
Tizenkét ujságnak a riportere hallotta ezt a szót, s másnap valamennyi hirlapjának a homlokán (az amerikai lapok az érdekes ujdonságokat az elején szokták hozni) kompakt betükkel olvasható volt, hogy a «diva» ottjárt a czethalban, s azt bámulatraméltónak nyilvánitá.
De még inkább olvasható volt a szinházzal átellenes vendéglő homlokzatán pompás festmény alatt, nagy arany betükben: «Itt látható az a hirhedett czethal, melyet a halhatatlan isteni művésznő, Sarah Bernhardt bámulatával megdicsőitett.
És ekkor aztán, a ki csak Sarah Bernhardt művészi előadására a szinházig törte magát: az egyuttal a czethalat is megnézte. A ki be nem fért a szinházba, az meg épenséggel a czethalban keresett vigasztalást. Omlott a dollár a kaszszába, mint a Niagara. S egyéb napi költség nem volt, mint egy szekér koszorú, melyet Ellinor a szinpadra szóratott.
S a mint a nagy művésznő odább vonult egy várossal, a czethal is híven követte. Washington, Philadelphia, Chicago és a többi mind együtt látta őket: a művésznőt a szinházban, a kit az egész világ bámul, és átellenben a czethalat, a kit a művésznő bámul. S mind a ketten jó üzletet csináltak. A diva összeszedett az újvilágban egy millió dollárt. Egy másik millió dollárt kiérdemelt a czethal. S ezen Ellinor vicomt megosztozott a holtig herczeggé tett czethalászszal.
Filibert gróf savanyú képet csinált ehez az elbeszéléshez. Azt mondta, hogy emlékezik már rá, hogy olvasta valamelyik hirlap apróságai között, ezt a czethal-Bernhardt históriát: de nem sejtette, hogy az unokaöcscse is bele van keveredve; hogy ez még is csak afféle Barnum-stikli.
– Ezeket úgy nevezi Ellinor gróf, hogy «zseni-cziklusz».
– Hanem hát térjünk vissza az eredeti tárgyhoz, a miből kiindultunk. Mondá Filibert gróf. A hogy ön az ujságból olvasta: egy új emberfajt fedeztek fel. (Valjon ezt is a Mazasban ülő Afrikautazók cselekedték-e?)
– Nem! Ez az illustrált lapokban van.
– Akkor hát szentírás. Tehát a majomemberről van szó, a kinek a hazája Uganda, vagy Aukland.
– Nem, gróf úr. Láósz tartományt írnak a lapok.
– Tanult ön geographiát, Jacques Pluhar?
– Nem, gróf úr. Én nem tanultam semmit. Nem jártam felsőbb iskolákba. A mi századunk végén fölösleges is. Az ember mindent megtanul a hirlapokból. A ki mindennap hírlapot olvas, annyi, mintha a Sorbonneba járna. S ha valamit nem tud az ember, ott van a Conversations-lexicon, abban megtalálja.
– Igazság! Az én könyvtáramban is van ilyen. Keresse ön fel, merre van az a Láósz tartomány, a miről az ujságok írnak.
Jacques Pluhár előkereste az «L» betűs kötetet.
– Ah! Ez egyszer tévedtek az ujságírók. A Láósz nem valami tartománynak a neve; hanem egy emberfajé, mely Birmaország hátulsó részét lakja: vad, megszelidíthetetlen nép, rút arczú és kegyetlen, mely a közé vetődő idegent fölfalja.
– No, és már most hogy egyezik össze De-Quimper Ellinor jellemének ez a két külömböző vonása, hogy ő maga csak lancirozza a rendkívüli ötleteket, de azoknak keresztülvitelét másokra bízza, aztán meg hogy személyesen készül egy hátulsó keletindiai veszedelmes expeditióra? Az az ember, a ki a keztyüjét soha le nem húzza, az akar majombőrt húzni magára? Az őserdőkbe behatolni? Majomkisasszonyt elcsábítani? Hogy egyezik ez össze?
Jacques Pluhar nem hagyta magát sarokba szoríttatni.
– Ah, Ellinor gróf az a rendkívüli ember, a kinek a magaviseletében örökös az ellentét. Épen ez teszi őt érdekessé. Az pedig egy régi megrögzött marotteja, hogy ő a majomfajt valósággal egy átmeneti osztálynak tartja az ember nemhez. Van neki egy nevezetes majma a csimpánzok nemzetéből, a kit mindenki ismer Párisban. Az ott jár-kel a szobájában, felszolgál a vendégeknek, ha a gróf kikocsikázik, ott ül mellette a bakon s tartja a kezében az ostort. A majmot úgy híják, hogy «majoreszkó».
– Majoreszkó!
– Na igen. Minthogy Darvin szerint a majom az emberiség első szülöttje: tehát megilleti az a név, hogy majoreszkó. Mondhatnók «bátyám.»
– Nem! Nem! Csak maradjon ő majoreszkó.
– No hát annak a nevezetes majomnak már van humora, van fantasiája, van combinatiója és igazságérzete.
– No erre kiváncsi vagyok! S hogy tudja ő ezt mind nyilvánítani?
– A majomnak beszélő tehetsége is van. Ellinor gróf már negyven olyan hangot jegyezett fel többszörös megfigyelés után a majomnál, mely egy bizonyos gondolatot fejez ki s rájött, hogy a majombeszédnek tizennégy határozott betüje van: tehát csak kettővel kevesebb, mint az «ainosz» emberfaj ábéczéjének.
– De azért a majom még nem «bátyám!» Hol vannak a lelki tehetségek?
– Az Ellinor gróf majmának mindenféle öltözetei vannak, melyeket felváltva visel, ha az urával kikocsikázik. Mikor a kozák egyenruhát adják fel rá, olyan büszkén ül a bakon, összefont karokkal, mint a ki a világot behódítani indul. Ellenben ha burkus egyenruhát adnak rá, eltakarja a pofáját a két karjával.
– No mert bizonyosan jól meghajigálták egyszer répával ebben a kosztümben a párisiak.
– No de most egy csattanós esetet beszélek el a majoreszkóról. Ha nem untatom vele a gróf urat.
– Óh kérem, én minden részletezést tudok élvezni, a mi a rokonaimról szól.
– Tehát a majoreszkót hasznos foglalkozásokra is szokta alkalmazni Ellinor gróf. A konyhában segít a szakácsnak. Rendkívüli tehetséget tanusít a kukta mesterségben.
– Elhiszem, hogy az tetszik neki. Lehet pákoszkodni.
– Ellenkezőleg. Inkább annyira kifejlődött benne a becsületérzés, hogy bele nem kóstol a készülő partékba, s ki nem nyalja a liktáriumos lábasokat. Lelkiismeretes majom. A mit a következő eset legjobban fog illustrálni. Ellinor gróf az argenteuilli nyári lakában petit soupét adott nehány barátjának és barátnőjének. A szakács tizenkét fogolymadarat hozatott fel, s azoknak a koppasztását rábízta a majoreszkora. Ehez ő kitünően ért, úgy megtudja a madarat koppasztani, hogy azon egy toklász nem marad. A majomúrfi kiült az áldozataival a konyha ablak széles párkányára s hozzá látott a koppasztáshoz, egymás mellé rakva a levetkőztetett madarakat. Meglátta azt egy kánya a park nagy jegenyefáin levő fészkéből, s nagy hirtelen lecsapott a magasból, elkapott egyet a koppasztott foglyokból s fölvitte a fészkén ülő párjának és fiókjainak. A majoreszkó eltitkolta a haragját s úgy tett, mintha nem vette volna észre a rablást. Egyszer aztán behuzódott az ablak mögé. Jól számított. A kánya másodszor is leszállt a kényelmes prédára. De ekkor a majoreszkó nyilsebesen megragadta a rablónak a nyakát az egyik kezével, a másikkal a lábát a harmadikkal a farkát, a negyedikkel a fejét. Egy percz alatt ki volt végezve a gonosztevő. Akkor aztán nagy nyugodtan hozzáfogott; megkoppasztotta a kányát igen szépen, s odafektette a sütődeszkára az ellopott tizenkettedik fogolymadár helyére. Nemsokára odajött a kukta: megszámlálta a koppasztott pecsenyéket, tizenkettő. Talál. Vitte a sütőkemenczébe.
A szakács sem jött rá az anyagcserére. Feladták a vendégeknek mind a tizenkét foglyot rizskása melléklettel.
Az urak azonban mind sportsmanok voltak, a kik egyszerre felismerték a görbe orráról s az éles karmairól a foglyok közé betolakodott karvalyt. A házigazda kriminális inquisitiót csapott; felidéztette a szakácsot, a vadászt: azok mind esküvel bizonyíták az ártatlanságukat. Végre felderíté a rejtélyt az önkényt jelentkező kertészlegény, a ki szemtanuja volt a karvaly és majom közötti tragédiának. Ekkor aztán nagy lett a triumphja a majoreszkónak, a ki mind ez idő alatt olyan ártatlan pofákat vágott, mint a ki nem érti, hogy miről beszélnek. A szép hölgyek majd agyon szorongatták az öleléseikkel. A gróf megigérte, hogy ezt a jelenetet a híres majomfestő, Meyerheim által fogja megörökíttetni, a ki azt a két híres képet festette: a «majomlakoma» és a «majom festő akadémia». Hát ezzel igazoltam, gróf úr, azt az állításomat, hogy a majomnak van fantaziája, kombinacziója és igazságérzete. Molière nem gondolt ki ennél nagyobb költői igazságszolgáltatást: «ha te karvaly elloptad a pecsenyét, légy pecsenye helyette magad.»
Az adoma arra volt szánva, hogy Filibert grófot megnevettesse; de biz az nem igen sikerült. A tengerész kedélye, arczvonása úgy marinirozva van már, hogy nem alkalmas a nevetésre. Ellenben a szemei mindig egy fixpontra irányulnak.
– Jól van jól! De hát mind ebből hogy következik az, hogy Ellinor öcsém ráadja a fejét egy olyan veszedelmes vállalatra, a minőt ön említett: a mi sehogy sem illik bele egy párizsi petit crevé élvezeteinek sorozatába.
– Ezt nevezik eszmetársulatnak.
– Aha! ön még is járt iskolába! Ez philosophai műkifejezés.
– A majmok nyelvét és a majomnyelv betűit tanulmányozva, mind jobban belemélyedt a gróf abba a physiologiai problémába, hogy a majomnemzet egyike a beszélőképes emberfajoknak, s ellátva az első ismeretekkel képesnek érzé magát, ugyanazon a nyelven értekezést kezdhetni, a láoszok rengetegeiben lakozó kráókkal.
– Nem! Jaques Pluhar. Ez nekem nagyon magas. Nem éri fel az eszem. Keressünk valami más indokot, a miért nem kell az árboczra felmászni.
– Magam is hajlandó vagyok rá. Inkább elhiszem annak a két versiónak az egyikét, a miket a jockey-klub tekeasztalai körül beszéltek. Az egyik szerint Ellinor gróf egy ismeretes pénzkirálylyal fogadott egy negyedmillióba, hogy ő három év letelte alatt ide fog hozni Párisba egy fiatal kráókisasszonyt; a másik szerint pedig egy világszép hölgy szeszélyes ötlete vállaltatá el vele e merész feladatot, a ki kegyének ezt az árát szabta.
– Mind a kettőt elhihetőnek tartom.
Ezek után bírunk a silhouetjével De-Quimper Ellinor gróf alakjának. Majd később a hű fotográfiáját is megkapjuk.
Ebből az ismertetésből valami gondolat ragadt meg Filibert gróf lelkében. Valami gyanú, vagy sejtelem, a mi az ilyen magába vonult, zárkózott kedélyek sajátja.
Összefüggésben állt ezzel a sürgetése a kis Aïra neveltetésének.
Legyen belőle magasabb lény.
Ha a ránézésnél azt mondják is: «ez a kis majom!» a társalgás alkalmával ismerjék meg, hogy ez egy jólnevelt kisasszony, a kinek fogalmai vannak illemszabályokról.
Az első kisérlet rosszul sikerült. Az ellenszenves madám kezelése alatt még jobban elvadult a kis leány. Csak a rosszalkodás hajlamai fejlődtek ki nála minden irányban. Ez a folyton csörtető, pajkoskodó, ingerkedő kobold, bizony elmehetett volna a láószi emberkék közé princessenek.
Jó, hogy a madám nem állta ki a torturát.
Ekkor aztán szerződtetett Filibert gróf más nevelőnőt a perpignani préfet közvetítése mellett.
Mamsell Fernande nagyon szép volt, rokonszenves arczú, kissé hideg kifejezéssel.
Első találkozásra megnyerte a kis Aïra vonzalmát. A szilaj gyermek egyszerre csupa alázatosság lett. Egy szelid szavával rávehette mindenre.
Másnap, Fernande megérkezése után, Filibert gróf külseje nagy átalakulást mutatott.
Szürke kondor haja gesztenyeszínben pompázott, az arcza ki volt borotválva simára, egész a tengerészes körszakállig, mely szintén a hajjal egyenlő színezetű lett. A durva blouse helyett fényes gombos kabátot viselt és a megszokott gyapoting helyett selyem inget, melynek gallérja ki volt hajtva.
Igy még sokkal csunyább volt. Az volt a külömbség, hogy a míg a tegnapi szürke bozontos, szemig szőrrel telenőtt ábrázatja mellett a groteszk csunyának az eszményét képezte: ez átdolgozott arczczal az æsthetikai rútnak az előmintáját közelíté meg.
Ekkor írta amaz említett levelet Jacques Pluhar De-Quimper Ellinornak.
Hát ez a Jacques Pluhar ki volt? Az előadásából sejthetni, hogy nem valami professió szerinti komornyik. Ez is egyike volt De-Quimper gróf ügynökeinek, kik «zsenicziklusaiban» kezére játsztak. Volt-e már Jacques Pluhar is a Mazasban? Nem tudni. Feltehető róla.
E külső átváltozást az a szokatlan napirend is követte, hogy a míg előbb Filibert gróf rendesen egyedül ebédelt, most az étkező teremben három terítéket tettek az asztalra. Aïra a nevelőnőjével együtt a grófi asztalhoz hivatott.
A gróf, szokásait fölülmuló udvariassággal tünteté ki a nevelőnőt.
Ebéd után Aïrának megengedték, hogy kiszaladhasson a kertbe, lepkéket fogdosni.
Az alatt Fernande egyedül maradt a gróffal.
– Gróf úr, szólt a nevelőnő. Én felmondok.
Filibert gróf elbámulva kérdezé: «mi okból?»
– Az okát nem mondom meg.
– Nem tetszik önnek talán a tanítványának az arcza?
– Az nekem tetszik.
– Hát talán az én arczomon talál ön valami kifogásraméltót?
– Ha ön maga kitalálta, nem tagadom. Én tegnap, mikor a grófnak be lettem mutatva, találtam magam előtt egy tisztes ősz férfit, a kinek, ha szokás volna, kezet tudtam volna csókolni. Ma pedig látok magam előtt egy megifjított gavallért. Kevés lélektani ismeret kell hozzá, hogy ebből a hirtelen átváltozásból le tudjam vonni a következtetéseket. Gróf úr engem félreismer. Én nevelőnő vagyok, a szó kizárólagos értelmében. Nevelőnő és semmi egyéb. Tanitok buzgalommal és kedvvel, azért, hogy magamnak is életmódot szerezzek vele. Pénzt akarok szerezni becsületes úton. De csak becsületes úton. Nem is gondolom, hogy mint nevelőnő vénüljek meg. Ha a sors elém hoz egy tisztességes, hozzám illő férfit, ahoz érdemes akarok lenni. A grófot tévedésbe hozta a külsőm. Nem vagyok circusi lovarművésznő, ámbár hallottam már, hogy mint ilyen, nagy szerencsét csinálhatnék. Azért jobb, ha mindjárt az elején véget vetek a fatális tévedésnek.
– Maradjon, kisasszony, szólt a gróf, szeliden kényszerítve a hölgyet, hogy foglalja el a helyét, vele szemben. A milyen őszinte volt ön én hozzám, én is olyan nyilt fogok lenni ön irányában. Igenis, ez a furcsa metamorfózis, a mit ön rajtam észlel, az ön megjelenésének a következménye. De itt ismét az ön részén van a nagyobb tévedés. Ön elmondta nekem, hogy ön kicsoda? Most én mondom el önnek, hogy én ki vagyok. Húsz évig voltam a tengeren. Egy nagy csalódás űzött ki oda. A csalódásnak asszony volt az oka. Megtört egészségem kényszerített a hajót elhagynom, s most itt zátonylok, magam is egy roncs: testben-lélekben megtörve. Elhanyagoltam magamat, hagytam a hajamat, arczom bozontjait nőni, olyan voltam már, mint az «uszkár-ember». Aztán ezt a leányt is úgy hagytam felnőni. – Tudja ön, hogy ki ez a leány, ez az Aïra?
– Nekem azt mondták, hogy az ön fogadott leánya.
– Igen. Így mondják. A régi nevelőnőnek is azt mondták. Valóságos vad majom. De hát hogy legyen belőle más, mikor maga előtt látja örökké a vén majmot, cynikus, elvadult külsejével. Én pedig azt akarom, hogy ő belőle művelt, előkelő kisasszony legyen. Lesz hozzávaló vagyona. Más életmódot kell folytatni. Nem lehet többé annyit odakinn a konyhában, a cselédtanyán az anyjával, az egy ostoba parasztnő. Hozzá kell szoknia az elegáns társasághoz. De hát hogy szokjék hozzá, ha engem úgy lát mindenütt, mint a tengeri rémet: a német «Klabautermant?» Nekem kellett a példával előremennem. Gondolja a kisasszony, hogy ez én nekem gyönyörűség? Végig borotváltatni a pofámat, hogy a szemem is szikrázik bele! S mikor ennek az átkozott melanogénnek a penetráns szagát megérzem a hajamon, szakállamon, a gyomrom rebellál tőle, s aztán mikor a tükröt eléjbém tartják, szeretnék a szemem közé… no, most majd olyan szót szalajtottam ki a számon, a mi nem illik.
Fernande arra bizalmasan mosolyogni kezdett. Jó hatás volt. Filibert kapott rajta.
– Nem önért lett ez a változás az én külsőmön, kisasszony, hanem azért a nyomorult porontyért…
S hogy igazat mondott, annak a tanubizonysága volt az a két nehéz könycsepp, a mit restellkedve törült el a kérges tenyerével. Azt is megrestellte. Előhúzta a zsebéből a piros selyem zsebkendőjét. Azzal kellett volna. – Hogy a tengerészek olyan keveset nyúlnak a zsebkendőhöz! Persze, nem ismerik a náthát.
Fernande arcza most megint a mély részvevést fejezte ki. Olyan érzékeny arcz volt az, melyen minden külső hatás rögtön észrevehető volt.
– Most már tudja ön, kisasszony, hogy ki ennek a gyermeknek az igazi atyja? dörmögé rest hangon a vén tengerész. S ez a leány valamikor viselni fogja a Trimeric nevet, a tizenegyágú koronával együtt. Ez ki van csinálva. Lássa ön, ezt sem mondtam még önön kívül senkinek, két embert kivéve, a kik a titkot hivatalból megőrzik. Ilyen nagy bizodalmam van önhöz, kisasszony. – Hát már most itt marad ön, ugy-e bár? s átveszi a kis Aïra nevelését.
– Itt maradok, gróf úr. S hogy cserébe én is zálogot tegyek le az ön kezébe, hát én is átadom önnek a legőrzöttebb titkomat. Az én családi nevem fölött is ott van a tizenegyágú korona – a mit én soha viselni nem fogok. Elhagytam a szülői házat, a fényes előkelő világot, minden botrány, csalódás, kényszerűség megelőzte nélkül. Elhagytam azért, mert megútáltam az egész «felső tízezer» világát, elkezdve a gyerekszekérben hurczolt porontyától, a kerekes zsellyében tologatott vénjéig. Irtózom, undorodom mindentől, a mi pacsuliszagú férfi, s a nyakkendőbe szúrt melltűn a patkót látnom olyan iszonyat nekem, mint a régi keresztyéneknek a félholdat.
– Ahá! Ahá! Kapott rajta Filibert. Kérem, mondja tovább. Ez nekem ámbrózia.
– Megfutottam abból a világból, a hol minden színlelés, tettetés; a hol nincs se egészen jó ember, se egészen rossz ember; a hol az, a ki igazán érez, el van veszve; a hol szándékból, kiszámításból szeretnek, gyűlölnek, gyilkolnak és párosodnak; a hol csúsznak-másznak a pénz után, az oltár után, s ha eljutottak hozzá, megfertőztetik – a pénzt, úgy, mint az oltárt. Megszabadítottam magamat. Két évig tanultam egy szigorú præparandiában. Kiképeztem magamat nevelőnőnek. Diplomám van. Ha grófleányokat nem, mehetek parasztleányokat tanítani. – De most már szívesen itt maradok. – Egészen az eszményemhez illő feladatot látok magam előtt. Egy elvadult, elhanyagolt teremtést, kivel a természet külsőleg mostohán bánt, oda művelni, hogy a ki megismeri, azt mondja rá: «hisz ez a rút leány nagyon szép!»
V.
Fernande első megjelenésével tündérmódon megnyerte növendéke szívét. Aïra jobban megszerette a nevelőnőjét, mint az anyját. Játszva tanult, s a gyermeteg kedély kapzsi mohóságával. Nem volt elég, a mit tanítottak neki, még többet akart tudni. A zongorától alig lehetett elvonni, úgy megszerette, s ha sétálni ment Fernandedal, magával hordta a vázlatkönyvecskéjét, az elől-utól talált embereket, asszonyokat, gyermekeket ügyes készséggel lerajzolta bele, különösen a gyermekeket mindenféle ugrándozó, dévajkodó, veszekedő, pityergő állapotaikban; aztán meg a ficzánkoló állatokat, kutyákat, macskákat, malaczokat. Ezeket a humoros képekkel telerajzolt albumokat aztán Filibert gróf maga elé vette, végig lapozgatta, gyönyörködött bennük.
Aïrának az egész kedélye átváltozott. Elmult belőle az a sunyi gonoszkodás, a mi a rútak keresztvonása: a pajkosság átváltozott csipős humorrá. Nem harapott, csak csípett, nem körmölt, csak csiklandott. Filibert grófot sokszor megnevetteté.
Hiszen az előtt is elég mulatsága volt a grófnak Aïrával, mikor a parasztleányoktól eltanult nótákat eldanolta előtte, mikor a néptánczok grotesk kecskeugrásait produkálta; de azok az új nevelőnő mellett mind elmaradtak. Aïra verseket deklamált. S azoktól Filibert gróf el volt ragadtatva.
A szellemi átalakulás Aïrának a külsejére is varázshatást gyakorolt.
A rút leány, ha érzi azt, hogy ő rút, az kétszeresen rúttá teszi; ha széppé erőlteti magát, az a rútságát hatványra emeli; de ha egyszer privilegiumának veszi azt, hogy rút, s a lelkét engedi a külsején átragyogni – akkor hódít!
VI.
Egy év mulva Jaques Pluhar azt irta De-Quimper Ellinor grófnak:
«Fernande egészen megfordította az itteni állapotot. Filibert gróf nem beteg már. Elhagyja a szobát s sétákat tesz a szabadban. Az orvos azt állítja, hogy vannak esetek az ilyen betegség visszafejlődésére. A hogy a bánat, rossz kedv, a búskomorság előmozdítja az agylágyulást, úgy viszont a derültség, az érdeklődés, a reménykedés az agyrendszerre is visszahat. A tréfa csodaorvosság.»
«Aïrának a mindennapi csevegései, játékai szemlátomást hatnak a grófra. Még az esze járása is megváltozott. Kezd a gróf ravasz lenni és nem hisz el mindent. Az emlékezete is visszatért. Nem táplálhatom többé régi hirlapi adomákkal, a miket összegyűjtöttem, azt mondja: olvasta már.»
«Remélhető, hogy teljesen kiépül.»
«Jó lenne már tenni valamit.»
VII.
Degoud Raoulnak hítták a Harlekin faiseurjét.
A kik régebben ismerték, azok még emlékeznek rá, hogy a neve Good Ralph volt. Mikor még Connecticutban lakott. Ott találtak egymásra Ellinor gróffal. Az segített ennek a yankeetrickekben.
Onnan hozta el magával Francziaországba. Egy «De»-raggal lett a nevéből jó hangzású indigena, s itt is ő volt Ellinor totum-facja.
Csakhogy itt a yankeetrickeket és barnumfogásokat már «zsenicziklus»-nak nevezték.
Degoud Raoul természetesen maga is viveur volt, mint a patronusa. Mindig bőven volt a költőpénze. Senki sem kérdezte tőle, hogy honnan veszi? Ő volt a faiseur a Harlekinnál. Ez az újkorbeli Mózes. A mely sziklára ráüt a varázsvesszejével, abból forrás fakad.
Egy reggel (tizenegy és tizenkét óra között) meglátogatta Ellinor gróf bizalmas barátját. Az épen a dolgozó szobájában volt s egy vehemens filippikát irt a legújabban alakult dynamitgyár ellen; nem azért, hogy azt a Harlekinben kiadja, hanem, hogy a vállalat syndikátusától a czikk meg nem jelenéseért egy illendő summát kipréseljen.
– Monsieur Degoud!
– Csak tessék leülni. Mindjárt készen leszek.
– Én már készen vagyok, Monsieur Degoud! Ön az én nevemre egy húszezer frankos váltót hamisított.
Degoud Raoul félbe sem hagyta az irást, csak úgy félvállról veté oda:
– Hát mit tartozik az önre?
– A «szent kékségre!» Ha ön a saját acceptjét az én hamisított girómmal látja el, az csak tartozik én rám valamelyest!
Erre mégis letette a tollat Degoud Raoul.
– De hát ez önnek valami új dolog? Hát volt önnek valami baja valaha az én váltóim miatt? Én sokat koczkáztatok. Pontosan fizetnem kell. Hát akkor ott veszem a pénzt, a hol találom. Most épen vesztettem. Mihelyt fordul a koczka, rajtam a sor: beváltom a trattámat s önnek semmi köze hozzá.
– De már ezuttal én beváltottam önnek a trattáját.
– Hát minek tette azt?
– Azért, hogy önnek a nyakát a kezembe kaphassam.
– S mit akar ön az én nyakammal?
– Hát azt, hogy önnek a fejét jobbra vagy balra fordíthassam, s ha úgy kerül, egészen kitekerhessem.
– Ez a tréfa kezd tragikus lenni.
– Ennek a tréfának a vége a bagno. Ön tudni fogja, hogy a váltóhamisítás díja a bagno.
– Hát már most miféle más útat akar ön a számomra kijelölni, a melyen a bagnoba juthatok?
– Ellenkezőleg. Én önből becsületes embert akarok csinálni.
– Hát akkor aztán ön hogy él meg?
– Ön nekem épen egy zsenicyklusomban, mint becsületes ember, fog lényeges szolgálatot teljesíteni.
– Kiváncsi vagyok erre a hivatalra.
– Megmondom a czímét. Ön meg fogja magát választatni armignoli mairenek.
– Micsodának?
– Mairenek. Az annyi, mint polgármester. Igen tekintélyes állás.
– Hol van az az Armignol?
– Dél-Francziaország Perpignan departementjában. Csinos kis mezőváros. Központja a hasonnevű választókerületnek. Az én nagybátyám, gróf Trimeric Filibert uradalmával szomszédos.
– Hát nincs ennek a mezővárosnak maireje mostanság?
– Van. De hogy az mi módon adjon önnek helyet: leköszönés vagy elcsapatás útján-e? az már az én gondom.
– De hisz engem senki sem ismer Armignol városában.
– Az megint az én dolgom lesz, hogy megismerjék és megválaszszák. Azontúl is ki fog önre terjedni jóakaratú gondoskodásom. Az installatió, a representatió költségeiben bőkezű leszek. Azt akarom, hogy ön feltünjön, hogy a lakosság és a vidék bizalmát megnyerje.
– Ez túlhaladja a képzelőtehetségemet.
– Pedig olyan egyszerű, mint a Columbus tojásának a históriája. Most épen küszöbön állnak az új parlamenti választások. Én fel fogok lépni az armignoli kerületben képviselőjelöltnek.
– Micsoda? Hát ért ön valamit a politikához?
– Hát van a világon politika? Vagy megfordítom: hát van valami a világon, a mi nem politika?
– Van önnek valami meggyőződése?
– Annyiféle, a hány kell. De ez mind nem az ön dolga. Az ön feladata velem jönni a választó kerületbe s a miről én beszélek, arról még lelkesebben szónokolni, a költségeket az ön kezének kell kiosztani, hogy én érintetlen maradjak.
– S az armignoli képviselőválasztás csak előjátéka annak, hogy én armignoli maireé választassam meg?
– Talán igen. Talán más czélja is van. A parlamentben aranyeső esik. De ne puhatolózzék ön tovább. Készüljön az útra. Önnek a nyaka a kezemben van, – ha nem fordul, a merre én fordítom, akkor kitekerem.
VIII.
Armignol eddigi képviselője, monsieur De L’Arque (a kit rövidség okáért De L’Arqueencielnek neveztek), egy derék, tudós férfiu volt, kinek csillagászati tanulmányait Európa minden tudós társasága méltányolta. Ő volt az, a ki felfedezte, hogy a Mars tengelyének is van nutácziója, s hogy a napfoltok okozzák a kánikulai forgószeleket. Az az értekezése pedig, melyben bebizonyítja, hogy az augusztus 11-iki nagy csillaghullást, melyet a népajk «Szent-Lőrincz könyeinek» nevez, egyenesen a szétszakított Biela-üstökös romjaival találkozása planetánknak okozza, az egész világon feltünést gerjesztett.
Öt év óta képviselte már e kerületet a parlamentben, s el van ismerve róla, hogy a legszorgalmasabb tagok közé tartozott. Kivéve a napfogyatkozásokat, minden ülést végig ült kezdetétől a végéig; szavazott híven a jobb középpel, sőt egyszer tartott is egy beszédet a meteorologiai observatoriumok szükségességéről, a mi nagy érdeket költött fel.
Hanem a választókerületének soha feléje sem ment. Ha jöttek fel hozzá deputátiók onnan alulról, azok soha meg nem kaphatták, mindig a csillagvizsgálójában ült s a bolygódok spectrumát észlelte, a hozzáküldött leveleket ellenben soha sem bontotta fel, a táviratok ellen pedig volt egy nagy dán molosszusa betanítva, a ki, a mint a távirat-kihordó belépett, útját állta, elvette tőle a sürgönyt – és megette.
Így azután Armignol nem kapott se szárnyvasutat, se szőlőszeti iskolát, se kaszárnyát, se püspöki vikáriust, a mikre mind égető szükség lett volna.
Armignol maireje, monsieur Cousin, szinte egyike volt a legnevezetesebb férfiaknak. Az ő hivatása azonban, toto cœlo (egész éggel) külömbözött a képviselőjeétől. Ő szigorúan tartotta magát ehhez a planétához, a melynek porából kölcsönvétettünk. Nagyterjedelmű spárga és borsóültetvények tulajdonosa volt, melyeknek terményét gyárilag kezelt pléhdobozokban, mint conserveket küldözte szét a világba.
És a mellett a hivatalát is a legjobban betöltötte.
Egy előkelő magyar államférfiutól hallottam (a ki a franczia közigazgatást legalaposabban ismeri), hogy oly tökéletes speciese a hivatalnoknak nincs sehol a világon, mint egy franczia maire. Az a maga hivatalának a teendőit ex asse érti, s ex templo kezeli. – Hanem aztán semmi egyébhez a világon nem ért a franczia maire, különösen a magas politikához nem.
Mennyivel előbbre vagyunk mink e tekintetben a francziáknál, a hol a falusi biró mindenhez ért a világon, különösen a magas politikához sokat – csak a hivatalához nem.
Hát ez a magas politika könnyen ment az elején, a midőn az ifju köztársaság átvette a császári kormányzat választási rendszerét, mely szerint a kormány által kijelölt képviselő-candidatusra falunként szavaztatták meg a polgártársakat. Okos emberekből áll a szavazatszedő bizottság! Ugyanazokban a kerületekben, a hol az előtt imperialista képviselők voltak, megválasztattak a friss republikánus jelöltek, nehány töredéket leszámítva a deposzedált bonapartisták, bourbonisták és orleanisták számára. Hát hisz azoknak is csak kell élni.
A következő választásoknál azonban már az az ötlete született a belügyminiszternek, a mit a kamara adoptált, hogy ezentúl minden választás a kerület székhelyén történjék meg. (A lajstromos-scrutinium csak később következett még.) És egyúttal az is megkivántatott, hogy a képviselőjelölt adjon programmot, valljon színt, mutassa be a politikai hitvallását a választók előtt.
«Hát ez már mi legyen?» mondá monsieur Cousin. Tizenkilencz falu összes férfilakossága Armignolban? Ki szekerezi be azokat? Ki ád nekik szárnyékot? Ki ád nekik enni? De legfőbb dolog, hogy ki tart nekik programmbeszédet?»
Ez már magasabb politika!
A maire utasítást kért a préfettől, a préfet a belügyminisztertől, a belügyminiszter azt felelte a préfetnek, hogy «mundus se expediet». – A préfet aztán tovább adta az armignoli mairenek: «mundus se expediet». Az pedig nem tudott diákul. De az még jó volt rá nézve, mert ha megértette volna, hogy az annyit tesz francziául, hogy «a világ majd segít magán», hát akkor még kevesebbet értett volna belőle. Azonban tartva magát az instructio szavaihoz, felszólítá a kormány által kijelölt candidatust, monsieur D’Arqueot, hogy adjon programmot a tisztelt választóknak.
A tudós férfiu aztán, a mi csak a padlásán található volt, értekezés a Lőrincz-napi csillaghullásról, azt bál számra elküldé monsieur Cousinnak. Monsieur Cousin azt szétosztotta a tisztelt választóknak.
E közben azonban megesett, hogy valami idegen kéz elkezdett titokban dolgozni a választó-kerület helységeiben.
Mindenféle alakot öltött ügynökök járták be a vidéket, mint borvásárlók, marhakupeczek, búcsújáró zarándokok, a kik a Szent-Lőrincz könyeinek hullását sokkal practikusabb módon magyarázták meg a tisztelt választóknak a korcsmákban, egy pohár bor mellett.
Elkezdtek egy új nevet hangoztatni: De Quimper Ellinor gróf! Régi nemes az itteni vidékről. A kinek őse Bouillon Gottfried alatt vezette a kereszteseket a szent földre.
Egyszer csak azt hallja az armignoli maire, hogy odakinn a falvakon megindult a búcsújárás. A papok vezetik a népet.
Még az a szerencsés véletlen is közbejött, hogy a mennykő beütött egy falunak a tornyába, torony és templom leégett. S erre De Quimper Ellinor gróf nagylelküen adományozá a szent helyek fölépítésére szükséges összeget a helységnek. Egyszerre óriássá nőtt az alakja.
A választási határidő közeledtével maga Ellinor is megjelent a küzdtéren, kisérve elvtársa és hű barátja Degoud Raoul által.
Megjelenésükkel az egész «kelet-pyrenæi» departement fenekestől fel lett forgatva. Mintha csak ide költözött volna át a hajdani vendée szelleme. Búcsújárások indultak meg minden faluból, csodalátó szűzek hirdettek profetiákat, a sekrestyések vezették a népet az érkező jelölt elé, szentelt zászlók alatt, ki maga gyalog, fedetlen fővel, a keresztet maga előtt vitetve, vonult be a helységbe, s mindenütt előbb misét hallgatott, azután a piacz közepén, a szentek szobra előtt tartá meg szónoklatát, mely lángoló buzgalmat manifestált a mai kor erkölcstelen, hittagadó irányzata ellen.
Ez már aztán a derék úr, a ki záporban, sárban együtt járja a néppel a processiót, faczipővel a lábán, a hogy a többi! Nem is úgy, a hogy az a másik, a ki még a csillagokat is ledisputálja az égből, s meg akarja a népet fosztani attól a hitétől, hogy mikor egy csillag lefut, akkor valaki meghal! Hogy ezentúl a jámbor ember, mikor csillagot lát az égen végig szaladni, ne vessen magára keresztet, s ne mondja magában: «Isten irgalmazz szegény léleknek!»
Le a tudóssal!
Az armignoli maire erre a mozgalomra elvesztette a fejét. Utasítást kért a préfettől, mit tegyen? A préfet azt válaszolta neki, hogy ő már maga is kért utasítást a kormánytól, hogy mit tegyen? Kapott is – kétfélét. A belügyminiszter azt rendelte, hogy ezt a veszedelmes áramlatot minden erőhatalommal vissza kell terelni. A hadügyminiszter ellenben (már az akkoriban Boulanger volt) azt a rendeletet adta ki, hogy a katonai haderőt semmi szín alatt nem szabad a választási mozgalom korlátozására felhasználni. A pénzügyminiszter pedig azt válaszolta, hogy nem ád pénzt. – Elég világos volt a helyzet.
Ellinor pedig még azt a vakmerőséget is elkövette, hogy a búcsújáró körútja közben Perpignanba is fellátogatott s bemutatta magát a préfetnek. Természetesen – nem faczipőben.
Monsieur Rochepilon igen udvariasan fogadta a royalista jelöltet, sőt ebédre is meghívta magához.
Ott azután sincerisáltak.
A párisi politikai ködökben (nem sajtóhiba «körök» helyett) nagyon járatos gróf sok új dolgot ismertetett meg a préfetvel. Beszélt neki Uzès herczegnőről is, s annak a disponibilis millióiról.
Maga mókázott legjobban az egész ájtatos mozgalom fölött.
Ez a legolcsóbb korteskedés. – Vízzel is sikerül.
«A czél szentesíti az eszközöket» – hát miért ne lehetne magát a czélt is eszköznek felhasználni?
A poharazás vége felé egész bizalmasak lettek az urak egymás irányában.
– Én azt hiszem, gróf úr, hogy ön ebben a mostani campagnejában valakit teljes tökéletesen meg fog csalni! Mondá a préfet.
– Talán a választóimat?
– Azokat is egy kicsit.
– Vagy a papokat?
– Azokat úgy félig-meddig.
– De hát kit «egészen?»
– Saját magát fogja a gróf úr megcsalni tökéletesen.
Ellinor nagyot nevetett rajta.
Monsieur Rochepilon pedig csak mosolygott.
Gondolta magában, hogy ez az egész politikai komédiajátszás csak arra való, hogy De Quimper Ellinor gróf kiegyengesse az útját az armignoli kastélyig, s Trimeric Filibert gróf nagybátyjának a jó indulatát megszerezze a maga számára.
Ezzel csalja meg magát!
Van annak már törvényes örököse.
Nem szólt semmit erről Ellinornak. Hagyta őt menni a maga útján.
Mikor aztán a választási mozgalom egészen a nyakára nőtt az armignoli mairenek, az kapta magát, be sem várta az elcsapatását, leköszönt, hazament zöld borsót bedobozolni: «utánam az özönvíz!»
Ekkor tünt ki azután Degoud Raoulnak a hasznavehetősége.
Az armignoliak meg voltak rettenve, hogy épen a kritikus napok alatt hatóság nélkül maradtak, a midőn a vidékről özönlött fel a fanatisált parasztság.
Ekkor vette a kezébe Degoud Raoul a gondviselés szerepét.
Ő volt a párt vezetője: intéző, rendező egy személyben. Pénztárnok és élelmezési biztos, biró és taktikai vezér – oraculum.
Ő gondoskodott szállásokról, hevenyészett sátorokról, étkező helyekről, ő tartotta fenn a rendet az egész választási ténykedés alatt, s puszta megjelenésével kiegyenlítette a conflictusokat.
Armignol lakossága, mely a vidéki invásiótól gyujtogatást és tömeges gyilkolást várt, bámulva tapasztalá, hogy Degoud Raoul vezetése mellett a legnagyobb rend uralkodik s minden kihágás csirájában elfojtatik.
Ilyen maire kellene Armignolnak!
Nem is kapott a tudós csillagvizsgáló ellenjölt száz szavazatot a választás alatt; De Quimper gróf óriási többséggel győzött.
A választási izgalom elhatott a Trimeric grófi kastélyba is. Az összes férfi cselédség mind Ellinor-párti volt, s az asszonyok még jobban szították a kegyes lelkesedés tüzét. Fenn a kastély belső termeiben azonban két ellentétes áramlat küzdött egymással. Jacques Pluhar kifogyhatlan volt a hirhordásban. Ellinor diadalútjának minden étappjáról volt értesülése. Filibert gróf maga is kegyes érzelmű volt s megnyugodott benne, hogy a leendő képviselője az ő elveit vallja. Az ugyan eddig imperialista volt, de a midőn a kis Napoleont a zuluknál cserben hagyta, csatányosan bizonyítá be, hogy a royalisták híve. Igaz ugyan, hogy az egész élete csupa humbugcsinálás volt eddig, de a mit egy képviselőjelölt a választói előtt ezer fül hallattára fogad, az nem lehet tréfa. – Fernande ellenkezőleg a sceptikus nézeteket képviselte s a gyanut igyekezett ébren tartani a gróf kedélyében Ellinor iránt. A ki teljes életében komédiát játszott, a politikában sem fog komoly lenni.
Úgy látszott, hogy Fernande még közelebbről ismerte Ellinort, mint Jacques Pluhar; de nem mondta meg, hogy honnan ismeri.
Jacques Pluhar csaknem rábeszélte Filibert grófot, hogy a választás napján maga is menjen fel a városba, a maga tesszeráját az urnába dobni, de erről sikerült őt Fernandenak, Aïra egyesített könyörgése mellett, egészségi szempontokból lebeszélni.
Azután arra ösztönözte a komornyik a grófot, hogy a megtörtént választás után adjon díszlakomát a kastélyában a nap hőse, a szent rokonelvek diadora tiszteletére. Erre Filibert gróf hajlandó volt.
Már az előkészületekre is kiadta a rendeletet.
Ekkor aztán Fernande, egész hideg, szenvtelen modorral azt mondá a grófnak:
– Szándékozik a gróf úr De Quimper Ellinor grófot adoptálni?
– Azt nem! Semmi esetre sem.
– Hát akkor miért akarja őt megcsalni?
Ettől a szótól tért eszére Filibert gróf.
– Gondolja, kisasszony, hogy azért jár ezen az úton?
– Én csak egyet gondolok. A ki ennek az embernek csak a kis ujját odanyujtja, az ennek martalékává lesz egészen. S a kinek van egy leánya, az ugyan őrizze, hogy egy szál haját meg ne kapja ez az ember, mert annál az egy hajszálnál fogva elviszi magával, – s hogy hová? arról nem jó beszélni.
Ez a szó fordított a dolgon.
Trimeric gróf visszavonta az előkészületi rendeleteit.
És a midőn a megválasztott képviselőt diadalmenetben kisérte végig az úton a hívek tábora, az útba eső Trimeric kastélynak a kapuja be volt zárva, s az ablakokon a redőnyök mind leeresztve. Az erkélyeken sem álltak bámuló csoportok, nem szórtak koszorúkat a hős kocsijába; nem lobogtatták kendőiket, egy zászló sem volt kitűzve a kastély ormára. Filibert gróf nem akarta megcsalni az unokaöcscsét.
X.
Pár nap mulva a választási nagy nap után bejelenté Jacques Pluhar Filibert grófnak Degoud Raoul urat.
Filibert gróf annyit hallotta emlegettetni ezt a nevet az utóbbi napokban, hogy emlékében maradhatott. Ez az Ellinor választási vezére.
Elébb tanácsot tartott a gróf Fernandeal.
– Tud ön valamit erről a monsieur Degoud Raoulról?
– Soha sem hallottam a nevét az utóbbi napok előtt.
– Meg akar látogatni.
– Fogadja el a gróf, de az én jelenlétemben. Majd akkor aztán megtudjuk, hogy kicsoda ez az úr.
Filibert gróf bebocsáttatá a látogatót.
Degoud Raoul nyilt tekintetü férfi volt, a harminczas évek javában, vonásai naiv őszinte kedélyre vallottak, modora egészen ment a világfias hetykeségtől, nagy világos kék szemei előlegeztették számára a bizalmat.
– Gróf úr! monda, én egyenesen idejövetelem czéljára térek. Engem Armignol város notabeljei felszólítottak, hogy választassam meg magamat a leköszönt maire helyébe hivatalutódnak.
– Hát választják a maireket Francziaországban? Az én időmben kinevezték őket.
– Az a császárság alatt volt. A köztársaság választást rendel.
– S hajlandó ön azt elfogadni?
– Engem ez az állás kielégít.
– Vannak önnek ajánlatai?
– Nincsenek. Én Waldeck-Rousseau miniszterrel tartok, a ki azt mondá: «nekem elég, hogy egy képviselő ajánljon valakit egy hivatalra, hogy azt az embert ki ne nevezzem». A képességemet bebizonyíthatom.
– S mennyiben tartozik ez a dolog én rám?
– Elmulaszthatlan kötelességemnek tartottam mindenek előtt Armignol legtekintélyesebb nagybirtokosának jóakaró véleményét kikérni, a mi rám nézve irányadó lesz. Ellentétekkel küzdeni nem akarok.
– Pedig ahoz ön nagyon ért.
– A lefolyt választásokra méltóztatik czélozni. A politika egészen más, mint a hivatal. Mikor képviselőválasztásról van szó, azokra a hetekre minden szabálya a törvénynek, a lovagiasságnak, az igazságszeretetnek, még a logikának is fel van függesztve, a parlamentbe mindenféle szerpentinákon és spirálokon keresztül, labyrinthokon át lehet bejutni. Szabad is. De egy közhivatalba csak egyenes úton, nyilt ajtón át szabad megérkezni.
– Ugyan mondja ön meg, komolyan veszi De Quimper Ellinor képviselő mind azt a hitvallást, a mit a piaczon hirdetett?
– Gróf úr. Van nekem egy ismerős patikárusom Párisban, a ki a hirhedett «fogszivarkákat» feltalálta, melyeknek hirdetményével minden hirlapban találkozunk. Egyszer azt kérdeztem tőle: «ugyan kedves barátom, használnak a fogaknak azok a te hirhedett szivarkáid?» Az én emberem egyet mosolygott: «az én fogaimnak használnak!»
Filibert gróf felkaczagott.
– Nagyon jó! Hát hiszi ön, hogy De Quimper Ellinor híve marad a royalista pártnak?
– Azt hiszem, hogy az első alkalommal a boulangista párthoz fog átszegődni, felelt rá gyorsan Degoud. S aztán mosolyogva tevé hozzá: A mivel egyébiránt nem nagy aposztaziát fog elkövetni.
– Ön derék, nyiltszívű ember, monda a gróf. Pártolni fogom a jelöltségét.
… Degoud Raoul egyhangúlag lett megválasztva Armignol mairejenek.
XI.
A maire-választás után azt írá De Quimper Ellinor Degoud Raoulnak:
«És most utasításul adom neked, hogy lehető rövid idő alatt vedd nőül Fernandeot.»
XII.
Bármilyen tökéletesen le voltak is zárva a redőnyök a Trimeric kastély ablakán, azt nem akadályozhatták meg, hogy egy donzsón ablakából ki ne lessen Aïra, mikor a nagy parádé végig vonul az országúton. A választási vezetők szándékosan ott állították meg a menetet a kastély előtti tágas piaczon, hogy képviselőjüktől búcsút vegyenek. Ellinor a kocsijában felállva tartott hozzájuk szónoklatot. Térdig állt a koszorukban, körül volt sátorozva zászlóktól. Ugy állt ott, mint egy hamis isten.
E leskelődésnek végzetes hatása volt Aïra kedélyére.
Fernande gyakran meglepte, mikor sírt.
– Azért, hogy olyan csúnya vagyok.
– Honnan veszed ezt?
– A tükrömtől.
– A tükör csak a képet adja vissza; de fogalmat nem ád. Rút csak az, a mi rossz.
– Az is vagyok én: rossz. Irigy vagyok. Azt mondom magamban, miért nem vagyok én olyan szép, mint te? Miért nincs nekem ilyen gyönyörű arczom, termetem, mint te neked? Milyen boldogság szépnek lenni!
– Ne hidd azt, leánykám. Az a kútforrása a boldogtalanságnak.
– Azt én nem értem.
– Mert még gyermek vagy. Gyere lepkéket fogni a parkba.
Az armingoli kastély egy völgykatlanban emelkedett, a hol Dél-Francziaország éghajlata már a délszaki növényzetet is engedi meghonosulni: olajfa, granátalma, oleánder bozótként tenyészik a szabadban, s a növényzettel együtt annak a szerelmesei is együtt vannak, a ritka fajú pillangók.
A lepkegyűjtés volt Aïra kedvencz mulatsága, a mibe aztán Fernande megjelenésével némi tudományos rendszer is lett behozva. A mint Aïra egy lepkét elvadászott a lepkehálóval, Fernande annak rögtön megmondta a nevét, azt is, hogy milyen növényen él, s minő mesék vannak felőle költve.
A vadászzsákmányt Aïra a szalmakalapjára tüzködve hozta haza a kastélyba, a hol azután a vergődő pillangókat megölték valami illó szerrel, hogy a gyűjteménybe tehessék.
Ez a világoskék szárnyú pillangó, a vörös szemekkel a «szép Argus».
Ez a fehér, vörös szemekkel és fekete félholdakkal a «szép Apolló».
Ez a sok rendkereszttel felczifrázott a «trójai vitéz».
Azoknak a neveit mind följegyezte a tárczájába Aïra, előbb gombostűvel odatüzködve őket a szalmakalapja karimájához.
Majd egy pompás példányt fogott el a keleti mákonypipacson. Ezüst a szárnya, jobbról nézve zöld, balról bibor csillámmal, mind a négy röpén fekete karikákkal körzött arany szemekkel.
– Ez a «Menelaus».
Az is keresztül lett szúrva gombostűvel. Egy kicsit sírt is a kínzás alatt, szfinkszek szokása szerint, a kik hangot tudnak adni. De azért nem kapott irgalmat. «Hiszen olyan szép!»
– Hát azt ott az árticsóka virágon miért nem fogod el? kérdé Fernande.
– Hisz olyan csúnya!
Egy barnás fakó lepke volt, egyszerű fekete foltokkal.
– Látod, pedig ennek a pillangónak a neve «férfihűség».
Azzal Fernande ovatosan odalépett az árticsóka-bokorhoz s két újjával elfogta a virágillatban kéjelgő lepkét.
– És most nézd meg ezt a pillangót, ha a nap felé fordítom. S akkor az a sunda fakó lepke egyszerre tündöklő azurkéknek látszott; a hátsó szárnyai gyöngyház szivárvány fényében játszottak.
– Látod, milyen gyönyörű ez a pillangó! monda Fernande. S azzal elhagyta repülni a kis szárnyast.
Aïra felsóhajtott.
– Hejh! Ha én rajtam is keresztül tudna úgy sütni a nap!
– Látod leánykám. Te kiszemeled a legszebb lepkéket, elfogdosod s aztán kegyelem nélkül keresztül szurod őket. Nem kérdezed, hogy fáj-e az nekik? Neked gyönyörűséget okoz. Hanem azt a fakót, az egyszerűt, elhagytad repülni. Látod, a leányokkal is így bánnak. Jaj annak, a ki szép!
– Veled is így bántak? kérdezé Aïra.
– Nézd csak leánykám! Itt repked a fejünk felett egyike a legritkább pillangóknak. Olyan nagy, mint egy madár. Olyan magasan és olyan sebesen repül, hogy nem lehet elfogni, tétova röpte miatt még homoktülökkel sem lehet lelőni. Pedig ez a kincse a lepkegyűjteményeknek: két szárnya arany, kettő ezüst sávokkal ragyog és közé arab számjegyek vannak írva kárminnal. Úgy híják, hogy «Leilus».
– Te vagy az a Leilus, úgy-e?
Fernande csak a szempilláival felelt erre a szóra.
– De hát hogy tudják mégis elfogni a Leilust, ha olyan magasan röpköd? kérdezé Aïra.
– Van egy növény, a minek a neve «lepkefogó apoczin». Ennek a pilisei valami bódító illatú mézet izzadnak ki. Ez az illat oda csábítja a magasban repkedő pillangót. De azok a pilisek oly érzékenyek, hogy a mint a pillangó a hosszú mézszivóját odadugja a virág mézkelyhébe, egyszerre összehuzódnak s odaszorítják és többé el nem eresztik. Igy lesz a virág foglyává a Leilus.
– De hát hol van ilyen lepkefogó apoczin? szerette volna tudni Aïra.
– Én még nem találtam ilyen mesés virágra, vallá meg Fernande.
… (No majd rád talál «az» szép Leilus!)
XIII.
Degoud Raoul egy rövid év lefolyása alatt népszerű alakká izmosodott Armignol városában, sőt annak egész környékén. Mindenhez értett, s a mihez hozzá fogott, azt mind siker követte. A város kaszárnyát kapott és garnizont – lovasságból. Az armignoli hölgyvilág meg volt nyugtatva. Ebben a képviselőnek is lehetett érdeme, a kinek a nagy Boulanger volt a patronusa.
Itt sem állapodott meg a nagy reformator. A kor szellemét követve, meghonosította Armignolban a «moulin rouge»-t, a hol a polgárság az excentrique chansonette-dalosnők és a grotesk tánczosnők előadásaiban nemesíthette az izlését. Még párisiak is jöttek le vendégszerepelni: madame Tereza és mamsell Rigolboche. Ezzel megint a férfivilág lett megnyugtatva.
Mindezeknél nagyobb vívmány volt – az armignolperpignani szárnyvasut létrehozatala.
A miről az elébbeni maire csak álmodott, azt Degoud megvalósította. Hát persze! A kinek olyan képviselője van, mint De Quimper gróf! A ki viszont benső barátja a világhatalmú Bontouxnak!
A szárnyvasut Trimeric gróf birtokát szelte keresztül
Ez oknál fogva Degoudnak többször kellett látogatást tenni a kastélyban a kisajátítás miatt.
A gróf ingyen engedte át az útbaeső területet.
Sőt maga is aláírt száz részvényt. Egy részvényre száz frank volt a befizetés.
– Én is szintannyi részvényt jegyeztem, monda Degoud.
Az már derék ember, a ki tízezer frankot tud szárnyvasut részvényekbe elhelyezni!
(Ezt a tízezer frankot Ellinor adta Degoudnak – móringra!)
Az átvágás alkalmával rájöttek, hogy az útbaeső sziklák keble fősz és czement tartalommal bővelkedik.
Rögtön alakított Degoud részvénytársulatot a kincsterhes bányák kiaknázására. A puszta völgyekben gyártelepek keletkeztek.
Vasut, gyártelep, mind mesés nyereséggel járt. A társulatok megválasztották Degoud urat igazgató tanácsosuknak és megküldék neki zárt levélben a szindikátusi nyereségből háramló összeget.
S a másnapi armignoli Moniteurben olvasható volt Degoud Raoul nyilatkozata, melyben a megküldött szindikátusi osztalékot a helybeli kórháznak utalványozza, az igazgatói állást pedig tisztelettel visszautasítja, ez aranymondással fejezve be nézeteit: «Egy közhivatalnoknak nem szabad mást szolgálni, mint a közügyet, s más pénzt elfogadni, mint a fizetését».
– Ez már a korrekt gavallér! tört ki Filibert gróf, mikor ezt megtudta. Ilyen emberről olvastam én egyszer, de csak regényben. Ilyen férjet szeretnék a leányomnak.
S ettől kezdve a legszivesebben látott vendég volt Degoud Raoul a Trimeric grófi kastélyban. Ebédre is sokszor meginvitálták. Igen kellemes társalgó volt. Széles ismeretekkel birt, sokat tapasztalt, s minden tárgyról alaposan beszélt. Udvarias volt a hölgyek iránt. Hordott nekik könyveket, a miknek megválasztása helyes tapintatáról tanúskodott; Fernandenak a «Legendes des Siecles»-t, Aïrának a «Contes Bleues»-t s ha ethicai térre vegyegett át a társalgás, határozottan elitélte a jelenkor könnyelmű, realisztikus, czinikus áramlatát. Ezek rontják meg a nemzetnek nem csak az erkölcsét, de a fizikumát is. Ezek az okai annak, hogy ez idő szerint Francziaországban egy centimeterrel lejebb kellett szállítani a katonamértéket.
– Lelkemből beszél ez az ember! monda Filibert gróf Fernandenak. S úgy látszott, hogy Fernande is azon a véleményen volt.
De a mi legjobban tetszett Filibert grófnak, az a nyilt férfias nézetnyilvánítás volt, melylyel Degoud Raoul De Quimper Ellinor gróf ellenében állást foglalt.
– Nekem ő személyes barátom, fényes tehetségeit bámulom. Rajta voltam, hogy képviselővé legyen. A politikában nagy szerep kinálkozik a számára. De az ég őrizze Francziaországot attól, hogy a társadalmi életet is az ilyen emberek vezessék. Ellinor képviseli Párist, s Páris a megmérgezője Francziaországnak. De a vidék egészséges test, mely a méreganyagot kiveti magából. A vidéknek kell meggyógyítani az országot. Páris atheista! Sőt rosszabb! Bálványimádó! A vidék vallásos. Páris pazarló a vidék takarékos. A kicsiny embereknél van a nemzet törzsvagyona. S az bizonysága az erkölcsi szilárdságnak. Jó erkölcs, családi élet nélkül nincs takarékosság.
(Ez a beszéd is mind komédia volt. Kiosztott szerep. Azzal természetesen nem dicsekedett Degoud Raoul, hogy a vidék erkölcseinek nemesítésére milyen jótékony hatással vannak a megtelepített orfeumok! Az ő kulturális intézményei – párisi mintára! Hanem hát a frázisok mindig hatalmasabbak, mint a tények.)
Az ilyen frázisokkal csalja le magas röptéből a szép Leilust a lepkefogó apoczin.
Egyszer csak Aïra kezdte rajta kapni Fernandeot, hogy a szemei nedvesek.
– Hát te miért sírsz? hiszen te szép vagy.
Nem tudta elképzelni, hogy egy tökéletes szépségű nőnek is lehessen olyan gondolatja, a min ha soká elmereng, a vége sírás lesz.
… Egy este, mikor ebéd után eltávozott a kastélyból Degoud Raoul, s a pitvarban felsegítette rá a hawelokját Jacques Pluhár, azt dörmögé a fülébe a komornyik:
«Megérett a granátalma, uram!»
Másnap szokatlan délelőtti órában látogatott el az armingoli maire a Trimeric kastélyba.
Jacques Pluhár épen akkor olvasta fel Filibert gróf előtt azt az érdekes ujdonságot, miszerint Degoud Raoul, armignoli maire, a közügyek körül szerzett hazafias érdemeiért a becsületrend keresztjével lett feldiszítve.
Bizonyosan a becsületrend piros szalagját a gomblyukában jön bemutatni!
Degoud Raoulnak azonban nem az a piros szalag virított a gomblyukában, hanem egy fehér szegfű.
– Szabad önnek gratulálnom? kiálta eléje a gróf.
– Még nem, gróf úr.
– Hogyan? ön még nem kapta volna meg?
– Azt, a miért idejöttem, még nem.
– Én nem a gróf úrhoz jöttem, hanem Fernande kisasszonyhoz.
A gróf egyszerre kitalálta a rejtélyt.
– Menjen Jacques a kisasszonyhoz, kéretem, jőjjön a szobámba.
Fernande félbehagyta a zongoratanítást s átjött Filibert grófhoz.
– A maire úr önnel kiván beszélni, kisasszony.
Fernande a maire tekintetéből kitalálta, hogy mit akar az vele közölni. Olyan szíviglátszó kék szemei voltak a derék férfiúnak.
– Kisasszony, ma engemet olyan kitűntetés ért, mely okot ad rá, hogy a fejemet magasra emeljem. Csak így találkozhatom az ön tekintetével. A becsületrend lovagjává lettem. Ez a minden világi czímek között az első, ez az egyetlen, melyet büszkén viselhetünk. Most már van bátorságom ön elé lépni azzal a merész kéréssel, hogy legyen nőm. Kincseket nem adhatok önnek, de adhatok egy egész szívet.
Fernande elgondolkozott.
A gróf segítségére jött a habozónak.
– Nos, kisasszony! ön azt mondta nekem, hogy ha találkoznék egyszer egy olyan férfiúval, a kit szerelmére érdemesnek tart, azzal kész volna összekötni a sorsát. Degoud úr olyan ember. Én beleegyezem, a mennyire beleszólásom van.
Fernande kezét nyújtá Degoud Raoulnak.
Ekkor Degoud kivette a fehér szegfűt a gomblyukából (a piros szalag az alatt volt, a szegfűtől eltakarva) s átnyujtá a virágot Fernandenak. A leány odatűzte azt a kebelfodrába.
Akkor aztán egy kis etuisből két karikagyűrűt vett elő Degoud Raoul s azt egymással kicserélték. (Ezt ugyan a törvény nem szabja elő, de régi szokás, megtartják.)
Degoud Raoul megengedte magának, hogy jegyesének ujja hegyét megcsókolja.
– És most szóljunk némi prózai dolgokról, monda Degoud úr, belső zsebéből egy csomagot húzva elő. Én nászajándékul átadom Fernande kisasszonynak a tízezer frank névértékű vasuti részvényeimet. Az átengedés rá van vezetve.
Ez már komoly tett volt! Tízezer frankot átadni móringba.
(Igy parancsolta Ellinor. Az ő pénze volt abban.)
Fernande reszkető kézzel fogadta el a csomagot.
Erre Filibert grófban is felpezsdült a nagylelküség.
– Én pedig átruházom a kisasszonyra (hiszen családomhoz tartozónak tekintem) az armignoli házamat, teljes tulajdonjoggal. Ezt fogadja tőlem Fernande kisasszony kelengyéül. Kérem, maire úr, tegye meg ez iránt a szükséges hivatalos intézkedéseket.
– Majd ide fogom küldeni a sous-mairet a felszerelt okiratokkal, minthogy a magamat érdeklő ügyekben való eljárás hivatalommal összeférhetetlen. Ugyanazon hivatalnok fogja elhozni a kisasszony által aláirandó nyilatkozatot is, mely a házasságba beleegyezését bizonyítja. Ez a nyilatkozat, az enyimmel együtt, a mairei hivatal hirdetmény-táblájára két hétig ki lesz függesztve. Igy rendeli a házassági törvény. Az alatt, ha valakinek kifogása van a házasság ellen, megteheti. A cerimonia külömben nagyon egyszerű. Két hét mulva a kitüzött órában az egybekelni kivánó felek megjelennek a mairei hivatalban, két magukkal hozott tanúval. A maire (vagy ez esetben a sous-maire) felölti a hivatali jelmezét, felköti a nemzeti háromszínű vállszalagját, felolvassa a felek előtt a törvénynek a házasságkötésről szóló szakaszát: akkor megkérdi tőlük, hogy akarnak-e e törvény értelmében házassági viszonyba lépni? Miután mind a ketten igennel válaszoltak: kimondja, hogy ezennel a házasság meg van kötve, s annak minden következményei törvényesek. Mire a házastársak aláirják a protokollumot a tanukkal együtt, végül aláirja a hivatalnok, feljegyezve a dátumot s rápréselve a lapra a stampigliát.
– Igen, igen, mondá a gróf. Így megy az. Emlékezem rá. Én is átestem ezen egyszer. Csakhogy akkor a maire fehér vállszalagot kötött fel. Hanem mi azután még elmentünk a St. Germain l’Auxerrois templomba, s az oltár előtti esküvőt is elvégeztük, illendő papi áldással.
Degoud Raoul ártatlan képpel kérdezé:
– S volt nagy foganatja az áldásnak?
Filibert grófnak nem tetszett a kérdés. Boszúsan hányt fittyeket az ujjaival.