– Ejh! Ejh! Én még is szeretném, ha önök a mairei hivatalból még a St. Eustacheba is betérnének, az én derék abbémhoz.
– Akarja Fernande kisasszony, hogy a St. Eustacheba is betérjünk? kérdezé készségesen Degoud Raoul.
– Nem akarom! mondá határozottan Fernande.
Ez már bántotta a grófot.
– Nem akarja? Miért nem akarja? Az a maga makacs fejecskéje!
– Azért, mert én protestáns vagyok.
A gróf elkezdett fütyülni hüledezésében.
– Egy hugonotta!
És ő ezt csak most tudja meg! Hogy kire bizta Aïrának a nevelését éveken keresztül! Igaz, hogy a vallásra külön oktatta a káplán. De csak mégis! A Trimeric-kastélyban egy hugonotta leány!
A gróf nagy jelentőségű tekintetet irányzott Degoud Raoulra. Tőle várta a consequentiák levonását.
Fernande megértette azt az invitáló arczkifejezést s sietett előzékeny lenni.
– Degoud úr, én nem titkoltam el, hogy mi vagyok, önnek szabadságában áll visszalépni.
Degoud Raoul vállat vont, a bajuszát pödörgetve; egy pihét veregetett le a kabátja ujjáról, felnézett a plafondra s félrehúzta a száját egyoldalú mosolyra.
– Én nem találok semmi okot a visszalépésre.
– Hogyan? hebegé Filibert gróf. Hát talán francmaçon az úr? Szabadkőműves?
– Nem. Hanem zsidó vagyok.
Filibert gróf hanyatt esett a karszékében, a szája is nyitva maradt, a szemei odameredtek Fernandera. Most már azon a sor, hogy elszaladjon.
Fernande kisasszony pedig kezét nyújtá a vőlegényének s szivélyesen ismételt kézszorítással mondá neki:
– Tehát mához két hétre!
XV.
Alig mult el nehány nap, midőn Degoud Raoul diadaltól ragyogó arczczal lépett be Trimeric Filibert grófhoz.
– Van szerencsém egy örvendetes hírt hozni a gróf úrnak. Armignol város megkapta a püspöki vicariatust. Ime tehát látja ön, hogy ha nem vagyunk is a felekezet hívei, a vallásos ügyet elő tudjuk mozdítani. A mit a keresztes vitézek minden sarjadékai nem birtak kivívni, én, a Makkabéusok ivadéka, keresztül vittem.
XVI.
Ez a meglepő felfedezés romboló hatást gyakorolt Filibert gróf kedélyére. Azt hitte, hogy őt megcsalták és meglopták. Ez a két ember, a kiket legtöbb bizalmára méltatott, alattomban protestáns volt és zsidó.
S hogy el tudták azt titkolni!
A leánynak valóságos Madonna-arcza volt. Hogy mer egy hugonotta leány Madonna-arczot viselni? Hát még ez a Degoud! ő rendezi a választási gyülekezeteket templomi zászlók, papok, barátok segédkezése mellett; tart fanatikus szónoklatokat, mint egy liguriánus, s a mellett a zsebében hordja a tefillim-szíjat: azzal imádkozik. Filibert gróf nem akarta bevenni, hogy képviselőválasztásnál ez mind megengedett műfogás: olyankor lehet az ember tiszteletbeli ultramontán, a másik ember meg tiszteletbeli zsidó «ad hoc», a hogy jön.
Nem soká áll a világ!
A Fernandenak tett adományt ugyan azért jogerőre emelte. Fájt ugyan a lelkének, hogy az armignoli házat majd a hitetlen ivadék fogja benépesíteni; de egy nemes ember, a mit egyszer odaajándékozott, azt vissza nem veszi. Átiratta rá a házat. Csak épen a Trimeric-czímert vétette le a kapuja fölül.
Hanem többet nem beszélt Fernandedal.
Bizalmának elvesztését azzal tünteté ki, hogy többé nem borotváltatta meg az arczát s nem festette tovább a haját és körszakállát. Annálfogva a haj és szakáll a mint tovább nőtt, tőben fehér volt, azontúl meg lilaszínbe kezdett fakulni. Nem lehetett ránézni nevetés nélkül.
A mint Fernande férjhez ment, Filibert gróf kedélye még inkább elborult. Bizalmatlansága egész embergyülöletté mérgedt, a miből üldözési mánia fejlődött ki. Minden emberben gyilkost látott. A ki belépett hozzá, az ajtóban meg kellett állnia, úgy beszélt vele: revolverrel a kezében. Minden zsebében volt egy bulldogpisztoly. Jaques Pluharnak is fölmondott. Ezt már helyes ösztöne vádolta be, hogy ő itt a gonosz cselszövénynek a mestere. Ételt csak Marciole kezéből fogadott el, de annak is elébb meg kellett izlelni, hogy nincs-e benne méreg? S ebben a bolondságban volt is helyes logika. Marciole egyszerre Trimeric grófnévá lesz, a mint Filibert gróf után becsapják a kripta-ajtót.
Egyetlen világosságot derengetett búskomor kedélyében még a kis leány megjelenése.
Aïra, mióta a nevelőnőjét férjhez vitték, nem volt többé a penzumokkal elfoglalva, többet időzhetett Filibert gróf szobájában. Ennek a bohó fecsegése, naiv gyermekpajzánsága tartá fenn az öreg emberben az életkedvet. Vele nem beszélt Filibert gorombán, oda ültette a térdére s meséltetett magának regéket a Contes Bleuesből. Turkált a kezével a leány sürű hajában. Odadörzsölte a borostás arczát annak az arczához. Elhozatta vele a kézi tükröt s odaszorítva annak a fejét a magáéhoz, a tükörbe nézette: «No lásd: épen olyan szép vagy, mint a keresztapád.» (Ez volt a leány előtt a minősége.)
Akkor aztán nagyot nevetett, mikor a leány ezért megharagudott s durczásan tiltakozott.
– Oh bizony én nem vagyok csunya! Nekem mondta azt már valaki, hogy szép vagyok.
– Nagyon meg lehetett az éhezve.
Az aztán nagyon tetszett az öreg úrnak, hogy a kis leányt megboszantotta. Még jobban, hogy kiengesztelhette. «Nekem szép vagy.»
– Nono! Aztán majd csak te is férjhez menj egyszer.
– Megyek is, csak vigyenek.
– Majd eljön értted valami zuáv. Onnan Algirból. A Beni-Nátesz törzsből. Azok is franczia honpolgárok már. Még egy mohamedán hiányzik a familiából!
Szegény Filibert gróf! Hiszen ha még egy mohamedán lett volna, ha egy thúg lett volna, ha egy sátánimádó shamán lett volna: az még mind tisztességes vő lett volna neki!
Ki volt hát az, a ki Aïrának azt mondta: «Te szép vagy»?
Elkövetkezett a nagy ünnepség, a melyen a püspöki vicariust armignoli székhelyébe beiktassák.
A hivatalos fogadásnál a sous-maire szerepelt.
A maire ez ünnepélyek alatt betegnek jelentette be magát.
A kik be voltak avatva, tudták a betegségnek az okát. A tisztelt polgártársnak a «cultus disparitas» lehetetlenné tette, hogy egy szigorúan egyházi jellegű szertartásnál tényleges közreműködő lehessen.
De az igazi okát még sem tudta senki.
Ez ünnepélyre maga a választókerület képviselője is lejött.
Mikor De-Quimper Ellinor gróf örvendetes megérkezésének igéretét falragaszokban közhirré tette Degoud úr: Fernande asszony zárt ajtók mögött így szólt a férjéhez:
– Uram! Én most arra kérem önt, hogy De-Quimper Ellinor grófot semmi szín alatt a mi házunkhoz meg ne híja. Mert én abban az órában, a melyben De-Quimper Ellinor gróf ennek a háznak a küszöbén belép: elhagyom ezt a házat és soha vissza nem térek ide többet.
– Jól van. Betegnek fogom magamat jelenteni.
Degoud úr nem kérdezősködött Fernandetól e nehéz elhatározás okai felől. Tudta ő azokat jól. Ellinornak minden titkába be volt avatva.
Egy olyan főpapi beiktatás egy római katholikus templomban megragadó szertartás. A papok, szerzetes rendek, apáczák és zarándokok felvonulása, a felavató egyházfejedelem megjelenése, ki aranyos mennyezet alatt jő, melynek rúdjait a város előkelői tartják; a zárt chorusban felzendülő ének, angyalokat utánzó melodiájával; a symbolikus átöltöztetése a felavatottnak, elébb az ártatlanság fehér jelmezébe, azután a főpapi méltóság pompájába; a mélységes csendben felhangzó antifonák szózatai; az inclangorium felcsendülése, melyre minden térd meghajol, s aztán az orgona lelkesítő hymnusa, a kétszáz novitius felhangzó zsolozsmája, koronkint az a névtelen együttes felsohajtása ezernyi ájtatos kebelnek, a szélzúgáshoz hasonlatos moraja a lenyomott hangoknak: «Sed libera nos a malo!» minden fogékony kebelre mély benyomást gyakorol. A művészet a leghívebb szolgája az istenségnek, s a művészet minden géniusza veszi szárnyaira az eszmét.
E hosszú, minden pompában változatos cerimonia alatt minden hivő ott marad elejétől végeig azon a helyen, melyet elfoglalt.
A Szent Eustach templom patronusai Szent Lajos király idejétől fogva mindig a Trimeric grófok voltak. Pompás faragványú ülőhelyük, egy egész pad, ott támaszkodik a falnak, átellenben a papi karszékekkel; előtte az örökké égő lámpa, jobbról az oltár.
A beiktatási szertartás alatt Marciole és Aïra ebben a padban foglaltak helyet.
Maga a perpignani préfet, monsieur Rochepilon vezette őket oda. Annak tudnia kell, hogy kit minő hely illet meg?
Azonban még egy harmadik részvevő is akadt e kiváltságos hely számára. Ellinor gróf.
Hát anyai ágon ő is a Trimeric család ivadéka.
S úgy hozta a véletlen, (talán nem is a véletlen?) hogy Ellinor a pad tulsó oldalán lépve be, épen Aïra mellé került. A leány már akkor feltünés nélkül nem cserélhetett helyet az anyjával.
Ha lehetett volna, sem tette volna. Meg volt igézve. Itt volt a közelében az a mesebeli tündérherczeg, a kiről annyit álmodott. Érezte a mámorító parfume-illatát. Hallotta forró suttogását.
– Én vagyok De-Quimper Ellinor.
Tudta azt Aïra jól.
– Én nem tudom, mi a nevem, rebegé a leány.
– Én tudom. Isten előtt rokonok vagyunk.
– Ön ez ünnepélyre jött le hozzánk?
– Én nem ez ünnepélyért jöttem, hanem hogy te veled találkozhassam.
– Boldogságos szent szűz!
Ott áll szemben, nagy bronzrámában, a Miasszonyunk képe.
– Hidd el nekem, a mit mondok. Az egész képviselőválasztási küzdelemnek az volt a czélja, hogy hozzád közelíthessek. Maga ez a mostani ünnepély csak annak az alkalomnak a megteremtéseért lett létrehozva, mely engem a te oldaladra juttat.
– Hallgasson ön! hallgasson! A szentek mind mi ránk néznek.
– Hallják is meg, a mit mondok.
– Templomban vagyunk, uram.
– A hol csak igazat szabad mondani.
– De hát mért szól így hozzám?
– Azért, mert bámullak.
– Hiszen én rút vagyok.
– Az nem igaz. Az én szememben szép vagy. Akarsz-e az enyém lenni? Feleségem?
– Ne játszszék ön a szentségekkel.
– Esküerővel bírnak a szavaim.
Marciole mind ebből a suttogásból nem értett semmit. A jó lélek úgy el volt merülve a fényes szertartás bámulásába, hogy a mi a közvetlen közelében történik, az nem létezett ránézve. Aztán a diaconusok is olyan szépen énekeltek.
Csak midőn a fényes szertartásnak vége volt, s anya és leánya gyülekezetoszlás után ismét a hintójukba ültek, mondá el a leány az anyjának, hogy Ellinor az ő kezét megkérte.
Marciole nagyon okosan viselte magát. Rémséges nagyot kaczagott ezen a tréfán.
– Jaj de nagy kópék ezek a párisi szélszaporítók! Hiszen minden leánynak azt mondja az, hogy feleségül veszi, a ki mellé csak leül. No, holnapután vasárnap lesz; ő is eljön bizonyosan megint a templomba. Majd akkor úgy ejtem, hogy én kerüljek az úrfi mellé. Meglátod, hogy akkor engem fog feleségül megkérni.
Ezzel a zuhanynyal úgy a hogy el lett oltva a tűzi veszedelem. De valami mégis maradt meg belőle Aïrának az emlékében.
Az a szó: «Az én szememben szép vagy!»
Hát hisz az a sunda lepke: a «férfihűség» is szép lesz egyszerre, a mint a nap keresztül süt rajta. Neki is van talán ilyen napja?
Ellinor pedig az ünnepségek után is ott maradt Armignolban. Nem is látogatott el a barátja Degoud Raoul lakóházához, csak a mairei hivatalban találkozott vele. Fernande nyugodtan lehetett miatta: még most nem ő végette jött ide Ellinor.
A következő vasárnapon ismét elment Marciole a leányával a templomba s úgy ejté a dolgot, hogy a szintén odakerült Ellinor gróf ezúttal nem Aïra, hanem az ő oldala mellé ülhetett.
Ez alkalommal csendes mise volt, keveset beszélhettek egymással. De abban a kevés szóban sok volt.
Ezen találkozó óta Aïra kedélye egészen megváltozott. Ritkán látogatott fel Filibert grófhoz s olyankor nem birta előtte eltitkolni felindulását. Letérdelt eléje és a kezeit nedvesíté csókjaival. Aztán sírva fakadt. Ha kérdezte a gróf, mi baja? elfutott.
Filibert gróf aztán gyóntatóba fogta Marciolet, mikor az behozta az ételét.
– Asszony! Azzal a leánynyal valami történt. Máskor egyre bohóskodott előttem, most pedig szünetszüntelen sír. Mi bántja?
– Magam is beszélni akartam már előtted jó uram. Hát tudod, a leány nagyon hamar fejlődött. Az anyjára ütött: én is igen korán kinőttem a gyermekczipőkből. Tizennégy esztendős koromban már hajadon voltam.
– Hát mi ezen a sirni való?
– Hát ezzel a korral együtt jár a szívdobogás.
– Az Aïra szive dobog? Hát miért dobog?
– Hát azt úgy híják közönséges nyelven, hogy szerelmes.
– Szerelmes? Az Aïra? Hát látott az már magához hasonló «hímet»?
– Van jegyese, a ki tőlem megkérte a kezét.
– Megkérte? Komolyan?
– Egész ünnepélyesen.
– S ki az a majom?
– Az nem más, mint De-Quimper Ellinor gróf.
Filibert gróf a két térdére csapott a tenyereivel s elkezdett őrült módra kaczagni.
– Hahaha! Ellinor gróf! Az Aïra leányt! Hahaha. Rég nem kaczagtam ilyen jó izüt! Hisz ez húshagyókeddi derendóczia! Ez túltesz a matrózok farsangi maskarádéján.
Marciole komolyan ismétlé, hogy ez bevégzett tény. Az eljegyzés már ki is van függesztve a maire tábláján!
Erre aztán egyszerre haragos indulatba csapott át az öreg.
– Akkor ez az ember megtudta, hogy Aïra az én törvényes szülöttem, s azért akarja nőül venni, hogy így örökölje a Trimeric grófságot. Te elmondtad ezt neki?
– Bizony nem mondtam el, uram.
– Vagy ő neki, vagy valakinek másnak, a kitől meghallhatta.
– Se ő neki, se a kerek világon senkinek nem mondtam el ezt soha.
– Hozd ide a feszületet: esküdjél meg rá.
Marciole odavitte az elefántcsontból faragott feszületet a grófhoz, s arra esküdött meg, hogy nem szólt a titokról senkinek.
– Jól van. Hát már most mondd meg nekem, hol találhatott De Quimper Ellinor alkalmat arra, hogy Aïra kezét megkérje?
– A templomban.
– A templomban? Meg vagy te bolondulva? Hát hol van a templomban olyan hely, a hol valaki leánykérésre vetemedhetik?
– A Szent Eustache templomban a családi pad egészen alkalmas erre.
– A családi pad a Szent Eustache templomban! üvölte fel a gróf, mind a két kezével a tarka üstökét borzolva égfelé. Hisz akkor te hamisan esküdtél most itt a feszületre! Mert a mikor beültél a Trimeric család templomi padjába, azzal annyit tettél, mintha trombitaszó mellett hirdetted volna ki, hogy feleségem vagy s Aïra az én leányom!
– A perpignani préfet vezetett bennünket abba a padba, s mire meggondoltam a dolgot, már akkor ott ültünk. A helyünket elhagyni még rosszabb lett volna.
– A préfet tette! Oh, hogy ezeknek a bureaukratáknak sincs a hivatalszobán kivül eszük! A mi a rubrikán kivül van, azt már nem értik. Azt megtartja, hogy a házasságlevelemet megőrzi híven; hanem az asszonyomat beülteti a templomi családi padba! Hisz ez megőrülni való veszedelem.
– De hát, édes uram, engedj nekem is egy szívtől szakadt szót ejtenem valahára előtted. Ugy-e, hogy hűséges szolgálód voltam tizenöt esztendeig. Beértem a cselédfőkötővel, nem áhítottam a grófnéi gyöngyös sapakot. Nem láttad a szememet soha kisírva; nem hallottad egy sóhajtásomat. Most sem magamért szólok. De itt van már egy felnőtt leányod. A ki még mindig csak az anyja nevét viseli. Ez rosszabb, mintha rab volna, szomorúbb, mintha apácza volna. Ez minden társaságból ki van zárva. Nem én értem, hanem ő érte kellene megtenned, hogy házasságunkat tudasd a világgal.
– Hát fejjel akarsz a kútba ugrani? ostoba asszonyi állat! Hiszen ha én azt közhirré teszem, hogy nekem van törvényes feleségem és leányom, akkor engem megölnek! És téged is megölnek, meg a leányodat is. Éjszaka ránk törnek a czinkosok s mind a hármunkat lemészárolnak! Dinamitbombát dobnak a pinczébe s levegőbe vettetik az egész kastélyt. Elment neked az eszed?
– Hát édes jó uram, ha te annyira félsz a gyilkosoktól, arról te nem tehetsz; de hát én is félek valamitől, s arról meg én nem tehetek.
– Mitől félsz te?
– Attól, hogy Aïra megöli magát.
– Aïra?
– Igen. Az én leányom. Őrülten szerelmes abba az emberbe.
– Verd ki a fejéből. Az nagy bolondság. El fogom küldeni kolostorba. Majd ha tizennyolcz esztendős lesz, kijöhet.
Marciole eddig folyvást térden állva beszélt Filiberttel, a hogy az eskühöz letérdelt; most aztán felállt, s igazi hydropathai hidegvérrel kezdett el gyógykezelni.
– Édes uram; ha kegyelmed az atyai jogát nyilvánvalóvá teszi: akkor az ön szava dönt abban a kérdésben, hogy a leánya férhez menjen-e a kérőjéhez, vagy sem? Ha azt nem teszi, akkor Aïra csupán az én leányom s egyedül én, az anyja intézkedem a sorsa fölött.
– Te félkegyelmű némber! Gondold meg, hogy az a sátán csak azért akarja a kezébe kapni a leányodat, hogy elpusztítsa, halálra kinozza.
– Akkor ne felejtse el, hogy az alpesi anyák még a sátánt is megölik, ha a leányukkal rosszul bánik.
Filibert gróf úgy érezte magát, mint mikor Marciole tetőtől-talpig bepólyázta vizes lepedőbe és pokróczba: mozdulatlanná volt téve.
– Tehát egybe fognak kelni az armignoli maire előtt! nyögé siránk hangon. Az én leányomat a zsidó maire fogja összekötni a párjával!
– De abban egyeztünk meg, hogy a polgári házasságot követni fogja az egyházi sakramentum is. Párisban fognak megesküdni a Saint Germaine L’Auxerrói egyházban.
– Oh te fecsegő papagáj! Mit beszélsz már megint? Hát azt gondolod, hogy a Saint Germaini apát úr beéri azzal, hogy az eléje kerülő pár megmondja neki, hogy kettőjük közül melyik a férfi, melyik a leány? Hisz az elébb a keresztelő leveleiket akarja látni! Hát megmutathatod te az apát úrnak az Aïra keresztelő levelét? Hát el akarod vágatni a torkomat. Eredj előlem! ostoba lúd! Küldd fel nekem az udvarról a lánczos ebet. Ezentúl itt lesz az én szobámban a helye. Nem bízom már senkiben, csak a kutyában.
XVI.
Minden a legszabályosabb rendben történt meg: a hivatalos szertartás, a jegyzőkönyv aláirása; aztán következett a búcsúvétel anya és leány között. A boldog pár egyenesen hajtatott a maire hivatalos lakából a pályaudvarra, megkezdve a szokásos nászutat: külön kupé volt a számukra bérelve.
Fernande nem volt jelen a házassági szertartáson. Csak Degoud Raoultól értesült a megtörtént esetről, mikor az hat órakor hazament ebédelni.
A maire egy iratot adott át a nejének ez alkalommal.
– Tegye ezt el, Fernande, valami biztos helyre. Ez egy hiteles másolat a ma végbement házasságról De Quimper Ellinor gróf és Rongeur Aïra között.
Fernande nem kérdezte a férjétől, hogy mért bizza azt az iratot ő rá megőrzés végett?
XVII.
Egy hét mulva beállít az armignoli mairei hivatalba De Quimper Ellinor.
A hivatalos idő végén volt, késő délután. A jegyző és irnok eltávozott már; Degoud Raoul nehány ügydarabot írt még alá.
Bámulva kérdezé:
– Gróf úr! Ön itt? Ilyen hamar vége szakadt a nászutazásnak?
– Az ám, közbejött valami, a miért ide kellett sietnem. Ön emlékezik arra a bizonyos húszezer forintos váltóra, a mit ön az én nevemre hamisított.
– Uram!
– Én ezt a dolgot biró elé vittem, s most itt hozom az elfogatási parancsot ön ellen.
– Semmi rosszat. Legyen nyugodt. Régi üzlettársak vagyunk; ki fogunk egyezni.
– De hisz ön megölte a becsületemet!
– Baj is az! Én adok önnek tizennégy napi egérutat. Addig nem veszem ki a zsebemből az elfogatási parancsot. Az alatt ön átgőzhajózhat Amerikába. Marseilleből tizenkét nap alatt átviszi a gőzös. Még a kábeltelegráf sem előzheti meg. Ott új nevet szerezhet. Adok önnek ez alkalommal húszezer frankot. Pénz becsület. Vehet magának az új világban új becsületet. Később is fogom önt segélyezni, ha időközönként tudatni fogja velem tartózkodása helyét és a felvett új nevét.
– De hát mért teszi ön ezt én velem?
– Mert ez az én tervemnek a fázisai közé tartozik. Önnek meg kell innen szökni. Itt van a húszezer frankja.
– Nem birom önt megérteni. Ön engem bepöröl a húszezer frankos hamis váltó miatt s a kezembe ád húszezer frankot.
– Majd mindjárt meg fogja ön érteni. Van egy csekély kis föltételem. Én önnek időhaladékot adok a megszökésre, pénzt adok a megélhetésre: – ha ön kivágja a hivatalos jegyzőkönyvből azt a lapot, a melyre az én házasságom van beirva.
– Áh! Hát ez az?
– No úgy-e milyen világos lesz egyszerre az egész dolog! Nem kell tovább analizálni. Úgy összetalál ez, mint a jó gőzgép darabjai. No csak sietve, uram! A vonat egy óra mulva indul. Holnap megy a marseillei gőzös az amerikai útra. Ezt is jól kiszámítottam. Tegye gyorsan, a mit mondok: a saját érdekében. Nem kell semmi úti készülődés: Marseilleben bevásálhat mindent.
– Hát a nőm?
– Arra ne legyen önnek gondja. Meg fog élni.
– Ne is lássam többé?
– Nagyon szereti önt a felesége?
– Még nem kérdeztem meg tőle.
– No hát ha valami izenni valója van hozzá, bizza rám. Adja ide a szobája kulcsát.
Degoud Raoul kivette a szobája kulcsát a zsebéből s átadta Ellinornak.
– Ne is szóljak vele többé?
– Ugyan mit mesélne el neki? Azt, hogy váltóhamisítás miatt szökik a börtön elől? Szedje össze magát! Nincs itt elvesztegetni való percz!
Degoud Raoul felnyitotta a jegyzőkönyvet s kivágta belőle a követelt lapot.
Az alatt Ellinor leszámlálta az asztalára a húsz darab ezerest.
Megvolt az alku.
Egy hajszálon mult, hogy kezet nem szorítottak egymással. Degoud Raoul vette észre magát elébb.
– Hát uram, De Quimper Ellinor gróf, én most csak azon csodálkozom, hogy a midőn kettőnk közül az egyiknek szökni kell a bagno elől: – az én vagyok.
XVIII.
Fernande egyedül volt a szobájában, ott várta a férjét. Türelmetlenül nézett a fali órára. Ilyenkor már itthon szokott lenni: az ebéd kész. A kandallóban égett a tűz.
Az ajtó, mely a férje szobájából az övébe nyilt, barokk berendezés szerint arany rámába foglalt álló tükröt képezett. Az egész butorzat czopfos barokk stylben volt összeállítva, a hogy azt egy Trimeric dédős megrendelé. A házat bútorzattal együtt ajándékozta Filibert gróf Fernandenak.
Egyszer aztán közeledő lépések hangzanak a korridoron: a szobaajtóban fordul a kulcs. – Megérkezett már! – Még nehány percz – most veti le a felső kabátját. – A dörzsgyufa serczenése hallatszik: szivarra gyujt. – Aztán kopogtatás a tükörajtón. – «Szabad!» A tükör félrefordul s mögötte áll De Quimper Ellinor, égő szivarral a szájában.
Fernande nagyot sikoltva tántorodott vissza.
– Uram! Hogy mer ön ebbe a szobába belépni?
– Hát, madame, egy törvényszéki elfogatási parancsnak a hatalmánál fogva. Degoud Raoul váltóhamisítást követett el az én nevemre. Én bepereltem. Itt az elfogatási parancs. Tessék bele tekinteni.
Fernande látta azt. Olvasta a rettenetes szavakat.
A nyakában volt egy vékony fekete zsinór, azon függött egy zománczolt medaillon, egyik oldalán miniatur arczképpel. Azt kirántotta a kebléből, leszakította a nyakából s utálattal dobta el a butorok alá.
– Pfúj! Gyalázat!
Kezével eltakarta kigyulladt arczát.
– Hát biz ez megtörtént dolog madame, a min már nem lehet változtatni.
Fernande igyekezett nyugalmát összeszedni.
– De hát uram! Detektiv ön? Mouchard? vagy gensdarm? hogy egy vétkes ellen az elfogatási parancsot személyesen végrehajtsa, s annak a házába a törvény nevében betörjön?
– Egyik sem vagyok, madame, szólt Ellinor, hanyagul leereszkedve egy karszékbe s tovább szivarozva. Ellenkezőleg azért jöttem, hogy Degoud Raoult futni hagyjam. Ő már útban van Amerika felé. Tizenkét nap mulva az újvilágban lesz, s azontul nem fogjuk a nevét hallani.
– Hát ez az ő dolga! Rám nézve meghalt! De mit keres ön az én szobámban?
– Azt könnyen kitalálhatja, madame. Férje elhagyta önt, s nem hagyott hátra önnek mást, mint gyalázatot. Én kötelességemnek tartom önről gondoskodni.
– Ne törje magát ilyen gonddal! Nekem van odum, a hol meghuzhatom magam; van falat kenyerem: nem szorulok senkire.
– Ön egy kis tévedésben van, madame. Ez a ház nem az öné, mert az adományozást egy elmebeteg aggastyán követte el, a mit én, az illető örököse, majd meg fogok semmisíttetni. Azok a részvények pedig, a melyeket ön Degoudtól kapott móringul, csak addig hajtanak osztalékot, a míg én akarom. A mint én megszüntetem a bányák és gyárak üzemét, a mint a vasúton felemelem a szállítási és közlekedési díjakat, a részvények jövedelme egyszerre le fog szállani a semmire.
– De hát mért akar ön engem ily rendszeresen megrontani?
– Azért, hogy épen ilyen rendszeresen boldoggá tegyem.
Erre Fernande keserüen felkaczagott.
– Hahaha! Azt gondolja ön magában ugyebár: ha nem akartál egykor feleségemmé lenni, mikor még grófkisasszony voltál, most már lehetsz szeretőm. Egy bukott gazember felesége mi lehetne egyéb, mint kéjarája annak a grófnak, a kire a férje váltót hamisított. Hisz a férj gyalázata az asszonynak privilegium.
Ellinor kivette a szájából a szivart, s eloltotta a tüzét.
– Lássa, Fernande, milyen hamisan itél meg engem. Igaz, hogy a mit eddig tettem, az mind azért történt, hogy önt megalázzam. Tartoztam ezzel önnek azért a megvetésért, azért a megszégyenítésért, a mivel elutasított. De a végczélom az volt, hogy mikor már az elmerülés perczéhez jutott, akkor én nyújtsam önnek szabadító kezemet, s visszaadjak önnek mindent, a mit önkényt eldobott, s a mit mások miatt elvesztett.
– Ezt nem birom felfogni.
– Pedig nagyon egyszerű. A legújabban hozott franczia törvények lehetővé teszik a házasság felbontását. Önt a házastársa hűtlenül elhagyja, ugyanaz kriminalitásért négy évi börtönre elitéltetik: ezek olyan okok, a mikért a törvényszék az önök házasságát megsemmisíti. Ez az eljárás kevés időbe fog kerülni. Én tudom azt siettetni. És akkor a De-Quimper név le fogja az ön homlokáról törülni a Degoud foltot.
Fernande bámulva csapta össze a kezeit.
– De hisz önnek felesége van, uram!
Ellinor furcsán nevetett.
– Nekem? feleségem? Hol van az megirva?
– Az armignoli maire lajstromos könyvében.
– Ah! a maire lajstromos könyvében? El is felejtettem ám megmondani, hogy Degoud úr, szökése előtt még egy kis hivatali hatalommal való visszaélést is követett el. Nem tette ingyen.
S azzal kivette a tárczájából a hivatalos jegyzőkönyv kihasított lapját.
– Nézzen ide, Fernande. Ez a tanúbizonysága az általunk megkötött házasságnak.
Azzal négyfelé szakította a kitépett lapot s a papirrongyokat oda vetette a kandallóba. Lobbot vetettek.
– Volt! Nincs!
Most értette már Fernande, hogy miért adta át ő neki megőrzés végett Degoud Raoul ennek a jegyzőkönyvnek a hiteles másolatát: a jogérvényes házasság-levelet?
Most már azt érezte, hogy ő az ura a helyzetnek.
Nem árulta el a fölényét. Még nincs itt az ideje.
Csak ennyit kérdezett, csodálkozást eláruló arczkifejezéssel Ellinortól: «de hát Aïra? Mit tett ön Aïrával?»
– Hahaha! Nevetett Ellinor. A szegény kis Aïrával? Az igazán furcsa dolog. Hisz ön ismeri jól azt a kis bohó teremtést? ön eleget iparkodott belőle embert csinálni. Hát a fáradsága nem is veszett kárba. Megengedi, hogy újra meggyujtsam a szivaromat?
– A hogy tetszik.
Ellinor fölkelt, a kandalló parazsánál rágyujtott a bokkjára, s aztán megint visszaült a karszékbe, egyik lábát a másik térdén átvetve. Úgy társalgott Fernandedal, a hogy régi ismerősök szoktak.
– Ön bizonyosan olvasott egyszer-másszor valamit a Kráóról.
– Igen. Az állítólagos birmáni majomemberekről.
– A kik a Láószok népe között laknak.
– Igen. Egész szakszerű értekezések voltak ez emberfajról irva.
– Több tudós vállalkozott is rá, hogy ezeknek a lakhelyét felkeresse. Rájuk is találtak; de kézre keríteni egyet sem sikerült közülök. Ekkor én fogadtam egy dúsgazdag természetbuvárral, hogy én egy pár esztendő lefolyása alatt magam elmegyek a birmai királyságba, felkeresem a Láósz népek között a Kráók erdőlakó fajtáját. Azok közül elcsábítok egy fiatal leányt s azt elhozom magammal Francziaországba. Egy negyed millióba ment a fogadásunk.
– Olvastam felőle.
– No hát, ezt a fogadást már megnyertem.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy a feleségül vett majomkisasszonyt egyenesen odavittem Farelli úrhoz, a jardin des plantes igazgatójához s átadtam neki, mint a Láósz népbeli természetrajzi ritkaságot s most azt mutogatják ott, a számára emelt külön díszes pavillonban, mint a Kráót.
Fernandenak a lélekzete elállt, némán bámult erre az emberre.
Majd, mint egy álombeszélő, hebegte dadogva:
– És ön ezt azért a negyedmillióért tette, a miben a természettudóssal fogadott.
– Oh nem! Nem! szólt nevetve Ellinor, s hátravetve magát a karszékben, a boltozat felé fújta a füstöt, mintha azoknak a falfülkékbe festett meztelen mythologiai képeknek beszélne. Nekem ennél magasabb czéljaim vannak. A kis majom eltávolítása által Filibert gróf közeléből megfosztottam őt attól az arkánumtól, a mi az életét olyan hosszúra nyújtotta. Most már rohammal fogja őt elővenni az agylágyulás. S ha egyszer megtudja, hogy a leányát pénzért mutogatják, mint a Kráót, akkor rögtön megüti a guta.
– E szerint önnek a képviselői járata is erre a czélra szolgált.
– Jól találja.
– És Degout megválasztatása maireé?
– Szóról-szóra.
– És mi a neve az ilyen cselekedetnek?
– Ezt én úgy nevezem hogy zsenicziklus.
Ellinor nevetve vonta el a tekintetét a plafond amorettjeitől, hogy Fernande szemébe nézzen.
Akkor aztán elrémülve ugrott fel a helyéből.
Az eddigi madonna arcz helyett a Meduza állt előtte.
Szinte hihetetlen, hogy egy eszményi szépség a kinzó vad indulatok hatása alatt ily torzképpé alakulhasson. Álmában lát az ember ilyen arczokat. Mikor az ismerős angyalarcz átalakul vámpirrá.
A düh, a boszúállás, a gúny, az utálat, a csömör minden kifejezése egyesülve volt e rémtekintetben. Emberi művészet nem volna képes ezt utánozni. Ezt csak a féktelen indulatok galvanizmusa képes előidézni.
Ellinor rémülten futott ki a szobából. Férfiakkal szemben talán volt bátorsága; de ezzel a nőarczczal szemben megbénult minden idegszála.
Ellinor rémült menekülésében az ajtót is becsapta maga mögött, s Fernande egyszerre meglátta magát a tükörben.
Maga is megrettent az első látásra a saját arczától. Ilyennek nem látta magát soha. Sőt nem volt fogalma róla, hogy ilyen arcz lehessen a világon.
Aztán egyszerre megtelt a szíve örömmel e látványra. Térdre rogyott.
– Hála neked mennybéli Jehova Isten, hogy megajándékoztál azzal, hogy rúttá tudjak lenni!
Most már fegyvere volt.
Milyen jó volna a hímes pillangónak, ha az ember markában egyszerre át tudna változni százlábú skolopendrummá.
Lassankint ismét megszépült az arcza. Vonásai visszanyerték klasszikus vonalaikat.
Akkor aztán ismét a tükör elé állva, újból megpróbálta, hogyan tudná szándékosan, művészi kiszámítással az elébbi mándrucz pofát fintorítani? Sikerült. Meg volt vele elégedve. Nevetett.
Akkor aztán összeszedte minden lelki tehetségét. Végig gondolt az egész rémtörténeten, mely egy rövid negyedórai időbe össze volt szorítva: mint a sűrített méreg.
Aczélnak érezte az izmait, óriásnak a lelkét.
Össze fogja tépni ezt az egész cselszövényt.
Felhozatta az ebédet, leült hozzá és evett, kötelességből.
Útra készült.
Trimeric grófot egészen hasztalan munka lett volna értesíteni a rémesetről. Mit ér egy paralyticus aggastyánnak a segítsége. Saját kezében volt az eszköz. Előkereste a hiteles házassági levelet s a vállfüzője alá rejté. Forgópisztolyt is dugott a zsebébe.
Aztán nem szólt senkinek a háznál, hogy hova megy.
A postára indult: ott megrendelt magának egy relaist Carcassonba.
– Ejnye! mondá neki a postamester, ha öt perczczel elébb jön az asszonyság, a vasuti vonattal mehetett volna el.
– Lekéstem róla.
Szándékosan késett le a vonatról.
Hisz ott találkozott volna Ellinorral! Vagy talán épen Degoud Raoullal.
Carcassoneból aztán egy éjjeli vonattal Párisba sietett.
XIX.
Elől, hátul egy nagy táblával a nyakában jár végig a párisi boulevardokon száz kikiáltó, gyorsan pergő nyelven hirdetve a táblákra festett képek tartalmát.
– Ime itt a hirhedett majomleány, a Kráó, a kit De Quimper Ellinor gróf, a vakmerő utazó hozott el magával a majomemberek közül. Látható naponkint reggeli 10 órától déli hat óráig a Jardin des Plantesban, két frankért. Soha nem látott természeti tünemény.
Ez a bourgeoisienek szól: a két frankos publikumnak.
A magasabb régiók informálása végett aztán zárt kocsik döczögnek végig az asphalton, trombitaszó mellett, azoknak mind a négy oldalára fantasztikus képek vannak festve a Kráó életéből. Először az eredeti viselkedése a maga őshazájában, a fatetőn épített fészek-kunyhóban, a hol nyers halakat eszik. Azután a lépre csalatása a vakmerő európai vadász által, czifra korallékszerek segélyével. Végül a Kráó kisasszony teljes európai divatos costumeben, a minőt a szinpadon viselnek.
A hintó hágcsóján áll egy betanult kikiáltó, római vitéznek öltözve, hétféle színű tollbokrétával a sisakja mellett, a ki, midőn összetrombitált egy csomó hallgatóságot, azok előtt folyékony stilusban elmondja, hogy «megérkezett a várvavárt ősembermajom a Jardin des Plantesba, a kit a híres Ázsia felfedező De-Quimper Ellinor gróf hozott el magával a Láósz indiánok országából, nagy ravaszsággal és életveszedelemmel. Sűrű szénfekete haj borítja fejét s alányúlik az egész hátán: szemeit széles, selyemszerű fényes szemöldök árnyalják, melyek alatt tág fekete pupillák ragyognak. A szemgolyókból hiányzik a szivárvány. Koponyája azonban teljesen emberalakú, duzzadó ajkai csevegés közben igen kedvesen kaczagnak. Igen jó indulatú teremtés, és mindent megtesz, a mit kivánnak tőle. De ha ingerlik, akkor vad lesz, a földre veti magát, harap és körmöl s a haját tépi. Eszik nyers halat és rizskását; de a czukrot különösen kedveli. A külföldi tudósok mind elismerték a valódiságát. Látható a Jardin des Plantesban az amphitheatre des cours nagy termében. Uraságok, kik közelből kivánnak vele beszélni, s énekelését hallani, külön órákban, esteli tíz órától tizenkettőig bocsáttatnak a Kráó kisasszony elé. Egy ülés tartama öt első percz; dija husz frank. Jegyek előre váltandók a pénztárnál meghatározott időre!
Tradri tradra!
Fernande megtudta a reklamművésztől, hogy hol találhatja Aïrát. Hát még is nem a Palais des singesben! Nem a Jacques és Jaqueline társaságában. (Igy hítták a párisiak a kedvencz orangutáng-párt az állatkertben.)
Az amphitheatre des cours (a «cours» e helyütt tanfolyamot jelent) igen előkelő díszes épület az állatkertben, a hol a természettudósok szoktak felolvasásokat tartani. Itt csak ethnographiai rendkívüliségeket mutogatnak.
Fernande eszén járt. Tudta, hogy minő veszedelmes ellenféllel van dolga. Ha lármát üt, őtet fogják el s ottmarasztják a vizsgálati fogságban: megeshetik, hogy a megfigyelő-kórházba küldik, mint elmeháborodottat. Ovatosan kellett a terve kiviteléhez kezdenie.
Legelső gondja volt jegyet váltani az esteli látogatásra húsz frank belépti díjért. Nagy volt a kereslet: csak az éjfélhez közeleső öt perczek egyikére kapott helyet.
Azért az első órában már megjelent az amphitheatre des cours várakozó-termében. Akarta látni, hogy miféle emberek látogatják a rendkívüli természetcsodát s minő benyomással az arczukon térnek vissza? Csupa előkelő urak voltak. Nagyobbrészt angolok. Egy pár fiatal franczia is volt, meg egy német.
Az angolok nagyon rezerváltan viselték magukat visszatérőben: nem voltak közlékenyek. Mindegyik az óráját nézte, hogy nem rövidítették-e meg a kialkudott öt perczben? Egy pénztárnoknő ült a középen: az előtt állt egy perczmutató óra. Ha az öt percz letelt, villanycsengetyűvel jelt adott, s arra magától felnyílt az ajtó.
Hölgyek nem voltak a látogatók közt. Könnyen felfogható okokból. Ilyen ok Fernandeot nem feszélyezte.
Az előtte következő ötperczes gentleman egy nyílt tekintetű német ifju volt, a ki a rég várakozó szék-szomszédnéja iránti udvariasságból megtette azt, hogy rákerülvén a sor, félig nyitva hagyta az ajtót a háta mögött, hogy az a kiváncsiságát addig is kielégíthesse, a míg ő beszél a Kráóval.
A Kráó csak angol nyelven tud.
Az is bámulatos, hogy ily rövid idő alatt egyátalában megtudott tanulni egy európai idiomát. Azonkívül csak a majombeszéd rikácsolásait ismeri. Egy épen e czélra felfogadott gouvernante pallérozta őt ki még a hajón, a míg Borneotól idáig jöttek. Ugyanaz énekelni és zongorázni is megtanította. No természetesen nem valami művészi tökéletességgel. Hanem hát a hogy egy majomleánytól méltán csodálni lehet.
Ezt az amphitheatrum őre elmondta mindenkinek, félfrank borravalóért.
A német ifju tehát nyitva hagyta az ajtót maga után. Fernande hallhatta Aïra beszédét. Ráismert a hangjára. Angolul szólította meg a belépőt.
– Jó napot, mylord! Örülök, hogy van szerencsém, mylord. Tessék helyet foglalni. Szereti ön a zenét, kivánja, hogy zongorázzak, mylord?
Következett a God save the Queen, zongorán.
A látogató valami elismerő bókot mondott.
– Kivánja ön, hogy elénekeljem önnek az «árva rózsa» románczát?
Kivánta. A Kráó énekelt is.
Fernande maga tanította Aïrát erre a szép románczra a «Richmondi vásár» czímű dalműből.
Ráismert, nagyot sóhajtott.
A látogató bátorkodott azon óhajtásának kifejezést adni, hogy vajha némi mutatványt hallhatna az eredeti Kráó nyelvből is.
Erre aztán következett némi artikulálatlan rikoltás, a vadmadár, a sakál kiáltásához hasonló.
A látogató teljesen meg volt elégedve.
«Pretty well! Kolossal!»
– Akar ön egy fényképet tőlem? Az ára két frank. A sajátkezű névaláirással? Három frank.
Az öt percz letelt. A villanycsengetyű elpendült. A német ifjú kijött az elfogadási teremből, a fényképet tartva a markában, elragadtatva a látottak és hallottak által.
– Piramidal! Fenomenál! Nie dagewesen!
A sor Fernandeon volt.
Mikor belépett az ajtón, Aïra csaknem közvetlen előtte állt.
Mutatóújját a szája elé tette. Titoktartást inte.
Fernande megállt egy pillanatra, széttekintve maga körül.
Egy díszesen butorozott szoba volt ott, déli virágokkal diszítve, nagy cziklász-pálmák roppant vedrekben, köztük egy fiatal theobroma, a növénykert büszkesége, az ágakon szabadon repkedő, exoticus madarakkal, elől egy nyitott zongora, középen gömbölyű kerevet, kis asztalkán csemegék, gyümölcsök, a majomleány rangjához illő fényűzés.
A kereveten ült egy divatos öltözetű, kétséges életkorú hölgy. Bizonyosan társalkodónő. Egy kis bajusza ennek is volt, de azért nem volt Kráó.
Aïra nyájasan inte a hölgynek, hogy eltávozhatik. Csak férfilátogatásnál van szükség az ittlétére. Egyedül maradt Fernandedal.
Aïra nyakába borult Fernandenak és megcsókolta. Aztán befogta a száját.
– El ne áruld, hogy ismersz!
Fernande megütődött ezen a szón.
– Én pedig azért jöttem, hogy kiszabadítsalak innen.
– Hová? Hová szabadítasz?
– Te egy égrekiáltó árulásnak vagy az áldozata.
– Tudom.
– De nálam meg van a hitelesített házasságleveled.
– Hát csak tartsd titokban. Hova gondolsz? Ha te elhireszteled, hogy én ki vagyok, akkor Trimeric gróf megöli az anyámat, vagy rögtön megüti a guta. Annak a jó öreg embernek nem szabad azt megtudni, hogy én hová jutottam!
– Milyen gyémánt szíved van, szegény «leány!»
– «Szegény majom!» De hát jó helyen vagyok itten. Szeliden, udvariasan bánnak velem. Semmi megszégyenítőt nem tesznek velem. Csak a tudós professorok kiváncsiak egy kissé. De a mellett olyan hideg szemmel néznek. Tudod, csak a szeme sért az embereknek.
– A vérem föllázad, ha rágondolok!
– Én már beleszoktam. Egész nap bámultatni. Egy kicsit énekelni, zongorázni, angol szólásmódokat sorba mondani. Az impressarió előadásán nagyokat nevetek. Van abban valami varázs, hogy én most bolonddá teszem az egész világot. Nem képzeled, micsoda büszkeség van abban, hogy én értem aranynyal, ezüsttel fizetnek, a miért olyan csúnya vagyok.
– Ez örökké még sem tarthat így! Te nem maradhatsz élted hosszáig a Jardin des plantes ketreczlakója, mint a Jaqueline!
– Oh nem! Az impressario megigérte, hogy elvisz körútra. Elmegyünk Londonba, Berlinbe, Bécsbe, Budapestre.
– Körútat tenni te veled egész Európában! Rettenetes gondolat!
– De Amerikába is átmegyünk!
Nevetett hozzá!
Aztán hogy Fernande boszus töprengését látta, szelid búskomorsággal monda neki:
– Aztán látod, szegény Ellinor elvesztené a fogadását, ha te napfényre hoznád az igazságot. Vissza kellene fizetnie a negyedmillióját, meg egy másik negyedmilliót a tetejébe. A jockey-clubból is kidobnák a yankeetrickért.
– Te még most is szereted őt!
– Mikor olyan szép szemei vannak.
– Akkor térj vissza hozzá! Te De Quimper grófné vagy.
Erre a szóra aztán vadállati szilajsággal kapta fel a fejét Aïra.
– Azt már nem! Oda soha! Itt maradok Kráónak.
S azt az éles majomkiáltást hallatá, a melyen végződni szokott az interwiewja.
A villany-csengetyű pendült.
«Edju! Gud báj!»
Elbucsúztak. Fernande kiment.
A várakozási teremben egy koczkás kabátú, zsemlyeszín pofaszakállas úr alkudott az impressarióval.
– Mit kóstál nekem egy karmolás a pofámra? Én meg akarom haragítani a Kráót. Például egy csókkal.
A látogató ezer frankokban beszélt.
Az impressarió gondolkozni látszott s a tenyerében latolgatta az ezeres bankjegyeket.
Fernande odalépett hozzá s a fülébe súgta:
– Uram! Ha ön legkisebb megszégyenítő merényletet megenged a látogatóknak a Kráó ellen, én rögtön feljelentem az egész titkot. Én ismerem ennek a csodaleánynak a szülőit. Itt laknak Dél-Francziaországban. Én voltam a nevelőnője.
– Ah! kiálta fel az impressarió azzal a csodálatos vegyületével az ijedtségnek és örömnek, a melyet csak olasz arcz képes együttesen kifejezni, s melyből egyszersmind egy jó ötlet szikrája pattanik ki. Ön volt a nevelőnője a mi Kráónknak? Akkor én adok önnek egy évadjegyet, a melylyel minden nap bejöhet ingyen az amfiteatrumba.
Azzal visszaadta a koczkás úrnak az ezeres bankjegyeit. És tetejükbe tette még a húsz frankos aranyát is, a mit a látogatásért fizetett.
– Itt van uram! és már most a beszélgetésre sem kap ön engedélyt. Ott láthatja nagy betűkkel felírva az ajtóra: «A látogatóknak kötelességük a Kráóval illedelmesen társalogni». Alászolgája!
Fernandeot pedig udvarias bókolással vezeté a pénztárhoz, s átadatta neki az egész évadra szóló belépti jegyet.
Nagyon jól spekulált vele az impressarió.
Most még azt is fölvehette a reklámja szövegébe, hogy «az esteli látogatás óráiban 10-től 12-ig minden nap látható az amfitheatre des cours salonjában az a csodaszép gouvernante, a ki a Kráót énekelni, zongorázni és angolul beszélni megtanította». Erre még jobban csődült a húsz frankos publikum.
És Fernande csakugyan ott is volt minden nap, csak hogy olyan sűrű fátyol volt az arczán, hogy a publikum nem kapott belőle semmit. «Ez» már humbug!
XX.
Trimeric Filibert gróf rohamosan hanyatlott a vége felé. Az ilyen kórállapotnál a kedélyhangulatban van az orvosság, abban van a méreg is. A lélek bakteriumai, a miket még nem lehetett górcső alá venni, a legöldöklőbbek.
Nagyon biztos eredményre dolgozott az a kéz, mely őt Aïrától megfosztotta. Ez a szeretettől sugárzó csúnya kis teremtés tartotta az öreg emberben a lelket. A mint azt elvesztette, az egész életszervezete összeroskadt.
Éjjel-nappal a nagy karszékben ült, s abból állt az egész foglalatossága, hogy a tömérdek ujságot, a mit járatott, egy ollóval apró darabokra összeszabdalta, s aztán lebbentsenkint a kandallóba dobálta. El nem olvasott belőlük egy sort sem.
Marcioleon kívül senkinek sem volt szabad a szobájába lépni. Az rakott fát a tűzre, az hozta be a levesét s etette kanállal. Nem élt már egyébbel, csak levessel meg tejjel.
Soha egy szót nem szólt Marciolehoz.
A jó teremtés maga bontogatta fel minden nap a lapokat, melyek a fővárosból érkeztek, úgy vitte be az urához.
Ő maga nem volt ismerős az ákombákommal. Csak azt észlelte, hogy vannak ujságok, a melyek hetenkint egyszer, mások, melyek csak minden két hétben ismétlődnek. Csak arról ismeretesek, hogy képek vannak beléjük nyomtatva. Derék ujságok! A képeket már megérti minden ember!
(Miért is nem tudnak a mai világ tudósai olyan írást feltalálni, mint a régi egyiptomiak, hogy a mit «lát» az ember, azt mindjárt «értené» is?)
Egy vasárnap aztán nagy örömre virradt a jó Marciole.
Abban a két hetenkint megjelenő képes ujságban, a mint kétfelé nyitotta, egyszerre ott látta maga előtt Aïrát.
Ez ő valósággal! Ez az arcza, ez az alakja! Czifra szép ruha van rajta!
S a lap tulsó hasábján meg De Quimper Ellinor, vadászjelmezben. Az is olyan jól van találva, hogy csaknem megszóllal.
Az átelleni belső lapján a képes újságnak viszont látható volt ékes fametszetben egy fejedelmi mátkapár, szintén egymás mellett.
A jó Marciole nagy örömsikongatással rohant be Filibert gróf szobájába a drága szép újsággal.
– Nézd! Nézd uram. Itt van a mi leányunk! Az ő kedves férjével együtt. Emitt egy princz, meg egy princzesz. Itt meg az Aïra és az Ellinor. Egymás mellett. Mondtam, úgy-e, hogy nagy dicsőség lesz ebből. Még az újságban is kijött a képük. Nézzed! Olvassad!
Azzal odatérdelt Filibert gróf elé, mint egy eleven olvasótámlány, eléje tartva a széttárt hirlapot. Csak a két szeme látszott ki a lap szegélye fölött, a hogy a hatást vizsgálta Filibert arczán.
A gróf olvasta a szöveget. A Kráó. – Majomleány. – A Láószi őserdők. – Az apjának a neve volt Sré-Máongó. Nyers hallal élt az erdőben. – De Quimper Ellinor csellel elhozta a hazájából. – Mutogatják két frankért a jardin-des-plantesban. – Tud emberi szavakat kimondani, énekelni. – Ha megharagítják, a haját tépi.
Mentől tovább olvasott a gróf, annál jobban vigyorgott az ábrázatja. A jó Marciole azt hitte, hogy ez a nagy öröm jelensége. Az őrültség torzvigyorgása volt az!
– Hehehe! nevetett Filibert. Hehehe! hehehe!
S a közben szép csendesen kihúzta a zsebéből a revolvert s úgy lőtte szíven Marciolet, hogy az egy kiáltás nélkül terült el a lábainál.
Akkor aztán felugrott a karszékéből. Az őrültség kölcsön adta zsibbadt tagjainak azt a csodálatos erejét, a minek a titkát ki nem lehet tanulni. Tört, zúzott mindent, a mit maga előtt talált. A revolvereivel ajtókon, ablakokon lövöldözött ki, halálveszedelem volt hozzá közelíteni. Végre aztán kimerült s ájultan rogyott össze.
Akkor aztán elvitték a tébolyultak intézetébe.
Mind végig dühöngő őrült maradt.
Ez a kórállapot nem tartott sokáig. Fél év mulva megszabadította kínzott lelkét nyomorult porhüvelyétől a halál.
XXI.
De Quimper Ellinor mély gyászt öltött nagybátyja halálának hírére.
Ő maga rendezte a temetési szertartást, egész odáig, mikor a megboldogultat a családi sírboltba elhelyezték.
Monsieur Rochepilon is jelen volt e végtisztességtételen.
A préfet birt annyi életfilozofiával, hogy még azt is bevárta hallgatag, a míg a gyásztornak vége volt. Nem rontotta el az ebédet.
Csak azután, mikor már a fekete kávénál a kondoleáló vendégek mintegy hallgatag gratuláczióképen összeüték a chartreusös kupiczáikat Ellinorral, állt elő a mondókájával a préfet.
– Megmondtam önnek, úgyebár, gróf úr, hogy ön ezzel az egész armignoli expeditiójával valakit nagyon rá fog szedni. Ez a valaki ön maga, gróf úr. A megboldogult Trimeric gróf törvényesen egybekelt férje volt Marciolenak. Nálam van letéve a házasságlevelük. S ennélfogva az egyedüli törvényes örököse az armignoli uradalomnak az ő leányuk, Aïra.
Ellinor erre a csatányos felfedezésre sem vesztette el az önuralmát.
Nyugodtan hajtá fel a pohár chartreuset.
– Nagyon jól van, uram. Ezzel a talonnal is megnyertem a partit. Trimeric Aïra az én feleségem, a kivel összeköttetém az armignoli mairei hivatalban folyó év február 15-ikén. Hát így is az armignoli grófság ura vagyok.
– Jó volna biz az, gróf úr, csakhogy, a mint én utána jártam a mairei hivatalban, a jegyzőkönyvből hiányzik épen az a lap, a mely a gróf úr és Aïra kisasszony házasságára vonatkozik. Ezt valami gazember megsemmisítette.
Erre aztán Ellinornak nem volt mit tenni, mint zsebre dugni a «gazember» titulust.
A préfet úr pedig, szivarja tüzét eloltva a kávés csésze aljában, azt mondá:
– Már én megtettem az intézkedéseket, hogy azt a bizonyos Trimeric örököst, a ki jelenleg valahol körúton van egy dunamelléki fővárosban, s mint a hirhedett Kráó mutogattatik, haza hozassam és ősei birtokába visszahelyezzem.
Ezen aztán Ellinornak szabad volt nevetni.
XXII.
Ördög és pokol!
Azt a jegyzőkönyvi lapot ugyan kár volt megsemmisíteni!
No de se baj! Él még maga a maire, a ki előtt a házasság megköttetett.
Ellinornak tudomása volt róla, hogy az ő kedves barátja (és áldozata) Degoud Raoul hol és miféle álnév alatt bujdokol az új világban.
Rögtön irt neki.
«Önnek a visszatérése szükséges Frankhonba. Filibert meghalt. Aïra törvényes örökös. Házasság létrejöttét be kell bizonyítanom. Adok önnek harminczezer frankot, ha visszajön s új bizonyítványt állít ki, a mairehivatalában végbement házasságról».
Erre csakhamar a következő választ kapta.
«Nem vásott el mind az öt érzékem, hogy azt a bolondot megtegyem, a mire ön felszólít. Én az ön harminczezer frankjáért magamat gályára nem vitetem. Hanem ha ön a megkötött házasságának hitelesen kiállított másolatát akarja birni, arra ráutalhatom önt. Volt rá gondom, hogy azt valakinél hátrahagyjam. Küldje ön ide hozzám Jacques Pluhart a harminczezer frankkal; majd annak megmondom az illető nevét, a kinél azt megtalálhatja.
Ellinor nem sokat tétovázott. Rögtön áthajóztatta Jacques Pluhart Amerikába, a harminczezer frankkal.
Négy hét alatt visszatért a megbizott a kivánt válaszszal.
«A házassági oklevél letéteményese Degoud Fernande asszonyság.»