XXIII.

Ez időköz alatt megtörtént az egész reparatura a félrement történelemben.

A Trimeric család örökösét megtalálták valahol Prágában, s ediktaliter haza idézték Francziaországba, ott jogszerinti örökségébe minden hivatalos formák szerint visszahelyezték.

Ellinor a kitünően jól értesült párisi rendőrség útján azt is megtudta, hogy az a bizonyos gouvernante együtt utazott el a rehabilitált grófnéval Armignolba.

Tehát utána!

A képviselő úr magával vitte Jacques Pluhart is.

Nem volt már komornyik. Ügynök úr volt a czíme.

Ő volt legjobban beavatva a Trimeric család házi titkaiba. Ő látogatott el a Trimeric kastélyba, a hol Fernande található volt. Bevezették hozzá.

Igen jó ajánlata volt – Amerikából.

Izenetet hozott Degoud Alfréd úrtól, a kinek ott igen jól mennek az üzletei. Fényes vállalatokat indított meg, melyek a legszebb kilátásokat nyítják meg előtte. De Quimper gróffal kiegyezett ama bizonyos váltó miatti kereset megszüntetése iránt. Most már teljesen rehabilitálva van. Alig várja, hogy szeretett nejét ismét ölelhesse. Utiköltségül utalványoz a számára ezer frankot. Broklynban fogja várni a megérkeztét. Utasítja, hogy azt a bizonyos oklevelet, melynek megőrzését reá bizta, kézbesítse De Quimper Ellinor gróf úrnak.

Fernande végig hallgatta az egész előterjesztést s azt felelte rá, hogy semmi köze hozzá, jól mennek-e az üzletei Degoud Raoul úrnak, vagy rosszul? Köszöni az utiköltséget; de nem veszi igénybe. A mi a házassági oklevelet illeti, azt ő átadta annak, a kit az legjobban érdekel: Aïra grófnőnek. Ha hivatkozni akar ez okiratra De Quimper, ő nála megtalálhatja.

Nyomban, a mint Jacques Pluhar visszatért a válaszszal, sietett Ellinor a Trimeric kastélyba, Jacques Pluharral együtt.

Ismét Fernande fogadta a látogatókat, a ki úgy látszik, valami protektornő szerepét viselte itten.

Az elfogadó teremből átment Fernande a mellékszobába, az lehetett Aïra boudoirja.

Kis idő mulva visszatért.

– A grófnő elfogadja önt.

Ellinor elegáns látogató toalettben volt. Kerek metszésű kabát, éles ránczra vasalt pantallon, fehér bőr kamásli, a kabát gomblyukában piros rendszalag és fehér szegfű. Ixa flór parfum. Májvereskeztyű az oldalzsebben.

Aïra meglepő változáson ment keresztül. Nem volt már majomrokonság az arczán. A fogalomzavaró pihéket szakértő tudomány eltávolítá az arczáról, az most egészen sima és kellemesen kreolszinű volt. A haja magas tekercsbe feltűzve a fején, európai divatú díszítéssel, legújabb szabású öltöny a termetén. Nem is volt, így kicsipve, valami visszataszító megjelenés.

Ellinor elbüvölő grácziával üdvözlé a hölgyet; a mit az szintén megfelelő kecscsel viszonzott.

– Jó napot mylord. Örülök, hogy van szerencsém. Tessék helyet foglalni. Szereti ön a zenét? Kivánja, hogy zongorázzak mylord?

S elverte neki a klaviron a God save te Queent.

– Kivánja, hogy elénekeljem önnek az «árva rózsa» románczát.

S énekelt neki egyet.

– És most uram, tegye ön le a húsz frankot, s adjon helyet az utána jövő uraságoknak. Gud báj!

– No de asszonyom, mire való ez a keserű tréfa? Én önnek férje vagyok.

– Az én férjem? S hol volt ön eddig? S hol voltam eddig én?

– Értsen ön meg Aïra. Van egy német színdarab, Grizeldisz. Ebben a férj, fogadásból, szeretett nejét próbára teszi. Arra fogad, hogy az ő neje, bárminő megaláztatás után is, hive marad. És fogadását megnyeri. Ezt a veszedelmes játékot voltam én bátor ismételni. Én önt próbára tettem.

– De hát Grizeldisz legalább volt valamikor neje a férjének. De hát voltam én valaha neje önnek?

– A hivatalos okmány azt bizonyítja.

– S van önnél ilyen hivatalos okmány?

– Nálam nincs; de önnél van. Ön birja annak a bizonyítványát, hogy ön De Quimper grófné.

– Igen, birom, s mindennap előveszem és újra meg újra elolvasom ezt az irást.

Aïra a kebléből húzta ki ezt az iratot.

Látszott azon, hogy mindennap nem csak a kezei között, de a fogai között is meg szokott az fordulni. Mind a négy szélén ki volt csipkézve, a hogy leharaptak belőle egy darabot.

– Ime itt van, az én házassági oklevelem, a mely bizonyítja, hogy engem De Quimper Ellinor gróf törvény előtt feleségeül vett. Ez az egyetlen papir, a mi azt bizonyítja; mert az eredetit kitépték, elégették. Ezt pedig én tépem szélylyel rongyokra! – És most takarodj előlem, te «ember!» Én vagyok a Kráó! a majomleány, a kit két frankért mutogatnak az állatkertben; a kit ha megharagítanak, harap és körmöl! S a majomember harapása halálos! Nesze!

S azzal tele marokkal odavágta a szeme közé a széttépett okirat csipetjeit.

Ellinor hüledezve támolygott ki a szobából.

A küszöbön Fernande nevető arczával találkozott.

Igy, nevetve, még rettenetesebb volt ez a szép arcz, mint azzal a Medúzatorzképpel.

Ellinor azt mondá a tisztelt ügynökének:

– No ezt a zseni-cziklust rosszul fejeztük be, Jacques Pluhar. Kezdjünk újat.

S ettől kezdve lett az armignoli kastélyból a «rút leányok mentsháza».

S a mi a legkülönösebb, azóta arról a tudományos világban oly nagy feltünést keltett Kráóról senki sem beszél többé.

Azt kérdi minden ember: «mi az a Kráó?»

A HÁROM KIRÁLYOK CSILLAGA.

No, ugy-e ti nem is tudjátok, hogy mi az a három királyok csillaga?

Annál jobb, mert akkor legalább kiváncsiak lesztek megtudni, hogy mi lesz a végén? mert csak akkor jön elő a három királyok csillaga, hogy az egész titkot kivilágítsa.

Hát ez akkor történt, a mikor még én sem voltam a világon.

Hanem a Károly bátyám, az már ember volt. Igaz, hogy csak olyan ember, a kit még pólyában hordtak. Azaz, hogy hordta az édes anyja. Később az én édesanyám is. Mert minket még nem biztak dajkára. Nem úgy voltunk, mint a mostani urfiak és kisasszonyok, a kiket már a születésük órájában szoktatnak a hűtlenséghez. Nincsen mama, hanem dada.

Hát a Károlykát (akkor még nem volt bátyám) kivitték Ó-Gyallára, az öregszülőihez; az apám meg az anyám új esztendőt köszönteni mentek. Olyankor rendesen szánut szokott lenni. Rövid volt a nap, hamar beesteledett. Pedig éjszakára vissza kellett térni Komáromba; mert a tót szolgáló, az Ancsa, meg nem maradt volna egyedül a háznál. Azt hitte, hogy a meghalt anyja kisért a konyhában. A szapulóban volt a mosott fehérnemü s a mint annak csapjából hullott szivárogva a dézsába a vízcsepp, azt hitte, az anyja lelke hivogatja: «poty–poty».

Az országutat pedig vastagon befútta a hó, úgy, hogy csak az út melletti fákról lehetett megtudni, hogy merre egyenes!

De hát szép holdvilág volt, nem lehetett a turcsiknak eltévedni, még ha a Matyi szundikált is.

Egyszer aztán a nagy hóban valami nagy nehéz tárgynak ment neki a szán féltalpa s arra szépen fölfordult a jármű, apámat, anyámat, meg a kis Károlykát kiborítva a hóba.

No de a ki hóba esik, puhára esik: nem történt semmi baj. Az apám hirtelen talpra ugrott. (Soha sem káromkodott.) A gyereket elcsitították, kezébe adták a sipot, a kocsisnak megrázták a csimbókját, hogy kimenjen az álom a szeméből. Azután visszafordították a szánkót s csak akkor kezdtek utána nézni, hogy mi volt a baleset okozója, a miben a szánkó rendes országut közepén fölfordult.

Hát az egy nagy zsák pénz volt.

Olyan nagy zsák, hogy az apámnak, meg a kocsisnak dolgot adott fölemelni, a míg a szánkó saraglyájába föltették.

No már ilyen szerencsétlenség is ritka emberen esik meg, hogy a szánkója egy zsák pénzen forduljon föl utközben. Azt szerencsésen hazavitték.

Másnap reggel aztán az apám a város dobosával kidoboltatta a piaczon, hogy a ki a gyallai uton egy zsák pénzt elvesztett, keresse ő nála.

Abban a nyomban előkerült a kárvallott fél; hetényi, vagy nem tudom hová való előljárók voltak, a kik utközben nagyon fenekére találtak járni a kulacsnak s nem vették észre, hogy lemaradt a szánkóról a falu pénze.

Nagy volt az örömük a szegény jámboroknak. Azt hitték, soha sem látják már többet a pénzüket. Örömükben felét odakinálták jutalmul a megtalálónak. Dehogy fogadott volna el tőlük az apám csak egy garast is. Vigyék el békével!

Meg is áldották érte.

– No hát ne is legyen az urnak soha annyi pénze, a mennyi a lelkét nyomja.

Azt hiszem, hogy ez az áldás az ivadékokra is átszállt.

*

Volt abban a zsákban, a hogy később bevallódott – nyolczszáz forint. Nehéz summa!

Tudniillik, hogy az csupa «régi kétgarasosokból» volt összerakva.

Hogy mi volt az a régi kétgarasos? arra én meg nem tudok felelni. Pedig van szép régipénz-gyűjteményem, de ilyent nem birtam bele szerezni.

Mert az a kétgarasos, a mit a mi gyerek korunkban Zicsedlinek, majd Sustáknak, legutóbb Susztertallérnak gunyoltak, születésekor félforintosnak neveztetett; az volt ráverve öt helyen is, hogy 30 krajczár. A devalváczió alkalmával aztán az a félforintos lett degradálva kétgarasossá s ezzel cserélték ki azokat a mesemondássá vált régi kétgarasosokat, ugyanakkor, a mikor a fekete bankót is fölváltották a «Schein»-bankókkal, öt forint helyett adva kettőt.

Új esztendő második napján volt a határidő, a mikorra az egész vármegyéből föl kellett szállítani a városházához az átváltandó régi pénznemeket.

No már most elgondolhatjátok, hogy ha nyolczszáz forintnak akkora zsák kellett, a mit két ember birt fölemelni, hát egy egész vármegye aprópénzének mekkora pinczére lehetett szüksége, hogy abban azt a sok zsákot halomra rakhassák.

A mi városházunk pedig nem olyan, mint a hires lőcsei városház, melynek oszlopcsarnokos pinczéjében hosszú sorban álltak hajdan a termetes hordók tele hegyaljai borral, a miből tanácsülés után birságot fizettek a rend ellen vétett tanácsbéli urak. A mi városházunk földalatti helyisége börtönül szolgált. Rendesen szokott benne lenni annyi rab, a mennyi szükséges a Dunáról fölhordani lajttal a vizet s a kályhákba való fát fölvágni.

Most azonban előállt a kényszerítő szükség. A pénz fölveti a városházat. Másra kell a pincze. Kell pénzmagazinnak. A fekete bankó csomagokba kötve, valahogy csak elfér a városi pénztárban. Valami rettenetes bűz az, a mit magából kibocsát: ez a pénznek a halottszaga. Tél idején is nyitva kell hagyni az ablakot, hogy az ember meg ne fulladjon benne; a sok rozsdás, penészes garas pedig olyan rettenetes bűzt bocsát ki magából, hogy ez maga megvédi magát a tolvajok ellen.

No hát a tömlöczre szükség volt; az az egynehány rab akár ide, akár oda; a magistratus azt gondolta, hogy ha a minisztérium konvertál, konvertáljunk mink is. Kinek hány napja van leülni való, fizettessék ki neki ugyanannyi pálczaütésben s ezzel kvitt az igazság. Úgy határoztatott, végre is hajtatott. Az exekucziónál fungáló senator azzal vigasztalta a jajgató delinquenst: «hja, barátom, ma neked, holnap nekem».

Leginkább pórul járt ezzel az a szegény vándorló legény, a ki előtte való nap egy szűrt lopott azon reménységben, hogy majd ezért legalább egy hónapra való ingyen kvártélyt és kosztot kap a várostól s aztán a helyett kifizették neki a járandóságát mogyorófa-valutában.

Azt mondta rá a jámbor, hogy ez már a «höchste Schwindel» egy magistratustól: «börtönt assignálni a tolvajnak s botot fizetni helyette».

*

Pedig hát a szegény tolvajnak volt igaza.

Ő ugyanis paszomántos legény volt.

Magyarország volt hajdanában a paszomántok hazája.

A múlt évben pedig nagy éhinség volt az egész országban. A buzának az ára fölment száz forintra (fekete bankóban). Valami bölcs ember odafönn Bécsben azt találta ki, hogy az inséget azzal lehet megszüntetni, ha megszüntetjük a fényüzést. Valahonnan az irattárból előkerestek egy múlt századbeli rendeletet (József császártól), mely a paszományviselést a grófokra és bárókra szorítja, a polgároknak pedig egyenesen eltiltja; ezt ujra kihirdették. Így aztán a paszomántcsinálók mind bezárhatták a boltot s a szegény vándorló paszomántos legény nem kapott sehol munkát; «hát mit tudta tenni szegény vándorlegény?»

*

Hát biz akkoriban nem is illett ránk a paszománt.

Német világ volt a városunkban.

Az volt a tanácskozás nyelve, a társalgás, még a városi számadásoké is. A pénztárnok pedig tősgyökeres német volt.

Nem is magyar embernek való mesterség az, mondák a felsőbb hatalmasságok.

Nem veszi azt be a magyarnak a gyomra, hogy ő számokat számok alá rakjon, akkurátuson, tizest a tizes alá, ezerest az ezeres alá, azokat összeadja botlás nélkül, hogy minden egyes bevételnek, kiadásnak a dátumát följegyezze az illetőnek a nevével együtt, a kamatokat 6-os százalékkal napjára kiszámítsa, félkrajczáros töredékig. Ez még hagyján! De az akkori pénzforgalom szerint külömbségeket tegyen az arany pénz, a lázsiás tallér, a huszas, a váltó forint, a rénes forint, a máriás, a tizes, ötös, és hármas ezüstpénz között s mind ezeket következetesen extra rubrikázza; hogy a milyen pénzben bevevődtek, olyanban adódjanak vissza; a kamatra kiadott pénz obligáczióit, kvietancziáit evidencziában tartsa. És a mi legfőbb dolog, hogy mikor ezt a rémséges sok pénzt maga előtt látja, el ne fogja az a szédülés, a mi hozzá nem szokott ember agyát meg szokta lepni, hogy beleesik a pénzbe és nem tud kiuszni belőle; összecsap a feje fölött és belefullad – vagy maga, vagy a becsülete.

Majd meglássuk, hogy Duckmaus úr ilyen ember-e? a kit Bécsből küldött le a finánczdirekczió.

*

Duckmaus Hugó úr kicsiny, czingár emberke volt; de termetét meghazudtoló bátor és vállalkozó alak. Különösen szép asszonyok ellenében.

Volt pedig ez időkben két hirhedett szépség a városban. Cservenics görög kávésnak a leányai.

Egy hires népballada megörökítette a neveiket, a mit még az én gyermekkoromban énekeltek a szabólegények:

Hogy miért búsul Nánika s miről dudol Bábika? azt a további strófák szépen megéneklik.

… Ez a théma vonul át az egész balladán.

Kissé csintalan biz annak a szövege. Azért bátran elmondhatnám, ha azt nem nézném, hogy kis leányok is vannak itt, a kiket még nem hordanak szinházba, a hol sokkal pajkosabb nótákat is tanulhatnak.

Hát az a baja a Bábikának, hogy sok a német, meg a magyar, a kinek éjjel-nappal kávét kell főzni, fölváltva, hol a Nánikának, hol a Bábikának. – S talán még kávét édesiteni is.

Még a nemesi inzurrekczió idején kezdték el ezt az élethivatást, ezelőtt hét esztendővel; akkor nagyon kis lányok voltak. Megismerkedtek valamennyi keresztülvonuló ezredek uniformisaival; még franczia foglyokat is láttak, a kiket Mesko tábornok hozott magával.

Hallották az első «franczia-futás» évadjában azt a nótát, hogy «Sárga csizmás Jancsi sárba jár», a második franczia-futás idejében meg azt, hogy:

Az ő kávéházuk volt a Tivolija a délczeg tisztikarnak. (Akkoriban kaszinó helyett Tivolit mondtak.) Kék hajtókások és sárga hajtókások voltak. Mindannyian udvaroltak a kaczkiás (olvasd mai magyar nyelven «fesch») Cservenics grácziáknak. – Miért, miért nem, ez a régi bonmot eredt a szép lányoktól, a mit aztán az egész kisvárosi hölgyvilág fölkapott: «a kék nem kék; hanem a sárga kék.» Nem tudom urát adni, miért kéktek jobban a sárga hajtókás «Alexander»-ek, mint a kék galléros «Bakonyi»-ak a mi kisasszonyainknak.

Annyi bizonyos, hogy mind a ketten ott játszatták nyári délutánokon az ezredeik zenekarát a Cservenics-kávéház előtti Szentháromság-téren, a mikor aztán a tiszteké volt a világ; holmi czivil ember székhez sem jutott miattuk. Csak mikor este nyolcz órakor vége volt a platzmuziknak s aztán huszonnégy dobverő rákezdte a takarodót verni, végig vonulva a templomtól a várkapuig erre a nótára:

akkor ürült ki a kétszínű posztótól a kávéház; a katonák siettek haza a várba.

Akkor aztán előszállingóztak a törzsvendégek elfoglalni az ősi asztalaikat, mondogatván egymásnak: de jó, hogy nekünk nem dobolják azt, hogy «feküdj, feküdj, lompos német!» – Tudniillik, hogy a czivilek ezt a textust alkalmazták az ismeretes osztrák czapfenstrájk dob-nótájára.

Legközelebb a kávémérő söntés mellett volt a két privilégiumos asztal, a miknél esti nyolcz órán túl csak a betáblázott uraságoknak volt szabad helyet foglalni.

Az innensőnél, a mely közelebb volt az ajtóhoz, rendes vendég volt Duckmans úr, a városi kassziros, vagy a hogy magyarul nevezik «perceptor». Régi polgár; ott van a háza a városházzal egy sorban, harmadik, vagy negyedik. Nőtlen ember; nem várják otthon vacsorával. Nem is szokott vacsorálni. De hát ugyan minek is vacsorálna? Azt az ötlábnyi termetet, azzal a szük vállal, azzal a keskeny csipővel, az a kis findzsa fekete kávé is képes eltáplálni, a mit minden este itt fogyaszt el, a közben ostáblát játszva egy másik törzsvendéggel, a kit úgy hi minden ember, hogy «Sós Kecskés». Kecskésnek azért, mert az a családi neve, Sósnak pedig azért, mert ő a főfelügyelője az ærarialis só-elárusításnak. Ők ostábláznak itt minden este 8 órától 9-ig.

Láttatok már ostáblát? Dehogy láttatok! Nagyon mulatságos egy játék az. Egy kétfelé nyitható ládikó föl van osztva négy részre és huszonnégy lépcsőre; aztán van tizenöt fehér és tizenöt fekete fakarika, a miket a két játszónak két számozott csont-koczka szerencsefordulatai szerint az egyik oldalon be kell rakni, a másikon azt ki kell szedni. A melyik hamarább ki tudja szedni, az a nyertes. Ha úgy ki tudja szedni, hogy az ellenfele egy karikát sem vett még ki: akkor az utóbbi «Schuszter-Schneidermatts». Nagyon mulatságos játék ez. Néha eltart egy játszma félóráig is. Azért is hiják a németek úgy, hogy «langer Puff». A francziáknál «triktrak».

A két notabilitás pénzbe játszotta ezt az elmés fejtörő mulatságot, tudniillik egy krajczárba.

Úgy is illik! Közhelyen ne játszszék nagy pénzben két olyan nyilvános karakter, a ki az ország vagy a város kaszszáját kezeli; mert ha ezüsttel dobálóznak maguk körül, a világ mingyárt rosszat gondol.

No vagy pláne bankóval, – sőt aranynyal!

Az ilyen fitogtatás csak aféle uraknak való, a minők a söntés túlsó oldalán levő asztalnál szoktak letelepedni.

Azok ottan preferánczot játszanak, mikor hárman vannak. Ha csak ketten vannak, akkor tártlit.

Hanem az aztán nagy pénzben megy. Lázsiás tallérok pendülnek az asztalon; lepedőbankók repkednek; körmöczi aranyok zizeregnek. A vesztett partiet kontrázzák, duplázzák, quadruplázzák in infinitum. Százakba megy néha a mulatság.

Az asztal hőse nemzetes Hajdukics Czyriák uram.

Fajára nézve maczedoniai görög, nemzetére nézve kemény nyaku magyar, a minél külömbet nem mutat föl Árpád ivadéka.

Hajh! ha minden magyar olyan magyar volna, mint a milyenek a mi rácz polgártársaink voltak! Olyan kipödrött bajuszt csak Tuhutum ivadékai viseltek, hát még az a zsiros száj! Ilyen kevélyen nem pattogtatta a körmönfont nemzeti fölfohászkodásokat a legmokányabb szittya uraság sem. Magyar nemesek voltak mind. És azt megérdemelték. Pénzzel is, meg karddal is. Külömbség csak az volt közöttük, meg a magyarok közt, hogy nekik nemcsak kardjuk volt, hanem pénzük is. Magyarul beszéltek, csakhogy nagyon sebesen hadarták a szót s az akcentusokat nem nyomták meg.

Czyriák úr szép gömbölyü altestü úr volt; barnapiros az arcza, mely állban tokát eresztett. Sarkantyus csizmát viselt, paszomántos nadrággal; ezüstgombos dolmányt, czifrán kizsinórozva.

… Megálljunk csak! Hisz az imént mondtuk, hogy a dicasterium kiadta a rendeletet, mely szerint megtiltatik a magyaroknak a paszomántos ruhaviselés.

Az ám! Csakhogy minden rendelethez két ember kell: az egyik, a ki kiadja, a másik, a ki megtartja; már pedig itt a mi klimánk alatt igaz, hogy mindig termett elég olyan bölcs ember, a ki parancsokat osztott, de olyan bolond kevés termett, a ki azokat megfogadta. Czyriák úr azt mondta az ilyen rendeletre: «eb mondja kutyának, kutya a farkának». Megbirságolták érte? Fizetett.

Egy fegyvert hordott magával akármerre járt. Az volt egy singes szarvasbőr zacskó. Annak a fenekén volt rendesen száz vagy kétszáz koronás tallér. Ha exekuczió támadta meg, (rendesen volt valami aktus majorisból eredő birság a fején) belenyult a zacskóba, odadobta a pénzt; ha tolvaj támadta meg éjjel az utczán, úgy ütötte fejbe a zacskóval, hogy fölbukott.

No ha bejön a valuta, erre a divatra megint visszatérünk. Egy hosszu szarvasbőr zacskó, fenekén egy marék koronával. Többet ér az egy revolvernél.

Hajdukovics Czyriák úr pénzes ember volt.

Czim szerint vaskereskedő. De az csak külső firma volt nála. Más mindenféle üzlettel foglalkozott. Értett a pénzcsináláshoz. Liferált is. Még buzával is spekulált. Nem fáradt vele maga: mutyiba dolgozott. Ő csak a pénzét reszkirozta.

Hol egy, hol két mutyi-kompánistáját ott lehetett minden este látni a Cservenics-kávéházban, vele együtt tartlizva vagy preferánczozva, a szerint, a mint hol az egyik, hol a másik került elő. Némelyik Törökországban lakott. (Még akkor Belgrád Törökország volt.) De volt közöttük magyar is, német is.

Azok ott a kártyásasztalnál valami sajátszerü nyelven beszéltek, a mi egy harmadrészben magyar volt, egy harmadban német, egy harmadban rácz. (Már t. i. a mennyi a kártyanyelv megértéséhez szükséges.) A veres szint úgy mondták, hogy «paprikitzen», a tököt meg «buntewicen», a «bellus musicus» neve volt «libiz-labuz»; a végin aztán «peczalt uram.»

(Ennek a «peczalt uram»-nak is mulatságos története van – azokból az időkből; – de most nem állok meg érte; majd máskor elmondom.)

A közben pedig kávét és puncsot ittak s csibukból fujták a füstöt; néha egy «mno gája létára» is rágyujtottak.

Kártyakeverés közben pedig gyakran stikliroztak a szomszéd asztalnál ostáblázó párra; elég fenhangon, hogy azok is meghallhatták.

Azok pedig csak csendesen, suttogva tették meg az észrevételeiket az átelleneseikre.

Duckmaus urnak olyan furcsa feje volt, a koponyája felülről nézve, mint egy csizmatalp, hosszu, a két oldalán benyomott (Ozman pasának volt ilyen koponyája), az arcza profilban széles, szemben keskeny; a szájából alig látszott valami, úgy össze volt kummva mindig s ha megszólalt, csak a fél szegletét nyitotta ki; még nevetni is csak félszájjal szokott; a szemeit is mindig úgy összehunyoritá, mintha vászonszövetet vizsgálna, hogy nincs-e közte pamuk?

Hanem mikor a Bábival enyelgett, akkor az egész száját fölnyitá szélesre és a két szemét karikára, mintha el akarná nyelni. – Szép falat lett volna!

Czyriák urnak ez alkalommal kedvezett a szerencse. Egész halommal állt előtte a tallér, a mit a belgrádi kereskedő szedett elő a széles tüszőjéből.

De Duckmaus urnak is jó napja volt ma este! Egy egész darab kétgarasost elnyert az ellenesétől, a lange Puffon.

– Schuszter und Schneidermatts! – kiáltá diadallal a két ujja közé fogott nagy rézpénzt magasra emelve. «Bábi kisasszony, drága szivem! Még egy findzsa feketét! Kitelik ma a nyereségből!»

Ki biz az, még egy krajczár vissza is jár a kétgarasból.

– Szép dolog. Az én pénzemből dobzódni! – Morgolódék Sós Kecskés uram.

Bábi kisasszony kilépett a söntésből s hozta tálczára téve a findzsa kávét.

Termete igazán a hamis-istenekre emlékeztetett. Ilyen csipői, ilyen vállai lehettek Dafnének, a miket Apolló futtában megbámult (et quæ latent, meliora putat!) a hogy «nagyorru»-Ovid előadja. (Tizenkét esztendős iskolás gyerekeknek.) Az arcz azonban Junóé; komoly és méltóságteljes.

– Tetszik?

– Hogyne tetszenék, a mi a maga kezéből jön – grácziák legszebbike? Magának, szép Bábi kisasszony, az Olympuson volna helye, az istenek csészéjébe töltögetni a nektárt.

Duckmaus úr gyöngéden érinté ajkával a csészenyujtó kezet.

– Édesen szereti? kérdezé a Hébe.

– Tudja már azt maga. Nagyon édesen!

– No hát tegyen bele czukrot, a mennyit akar.

– Hja! Nem attól lesz az édes; hanem hogyha a maga rózsás ujjacskái teszik bele a czukrot, isteni Bábika.

De már ezt megsokalta Hajdukics uram. Átkiáltott onnan a másik asztaltól.

– Ugyan már mit nyernél vele, te Duckmaus, ha a Bábi kisasszony az Olympuson volna? te ott sem volnál más, mint Vénus kakasa, vagy Minerva bagolymadara!

– Te pedig Hajdukics, – vágott neki vissza a perceptor, – az Olympuson csak Ixion volnál, a kinek felhőt dobnak az ölébe ölelgetni istenasszony helyett. (S truczczra is átölelte a Bábika karcsu derekát.)

– Micsoda? Én? Te! Óh te papiroslineázó, krajczárköszörülő, gummilásztikoptató Kákánpille! Még te mersz itt tátogni! Azzal az ötkrajczáros kávésfindzsával! Bábi kisasszony! Nekem egy akó kávét rögtön!

S azzal odacsapott a tenyerével a tallérhalmaz közé, a mi előtte hevert kártyanyereségül.

Egy akó kávé! Ez nem is volt valami rendkívüli dolog. Semmi esetre sem eredeti ötlet Hajdukics uramtól. Szokás volt ezzel kifejezni egy nyereséges üzletet, egy vesztett fogadást: «egy akó kávét».

Bábi kisasszony rögtön lefejté derekáról Duckmaus úr esdeklő karját s visszabillegett a söntéshez rendeletet adni a Feuerburschnak, hogy azt a bizonyos rézüstöt tolja a tüz mellé. Az czircziter egy akós volt s mindig tele volt fekete kávéval.

A Cservenics-kávéház az esteli órában rendesen dugva volt látogatókkal, professzionátus spillerek dolgoztak a szögletasztaloknál, a nasivasi-bankban fosztogatva vidéki balekeket; hajóslegények játszottak durnyit, a kiknek télen semmi dolguk, tamburások pengették tollszárral melankolikus hangszereiket, a bakterek lesték az éji szolgálat megkezdését, falusi előljárók gubbasztottak bundáikban a hosszu lóczákon, a kik beváltandó pénzt hoztak föl a városba, kucséberek ácsorogtak nyakukba akasztott kosárral, fügét, narancsot csaklizva; s kitöltötte a társaságban maradt hézagot az a diszes kompánia, a kiket bibiczeknek, brodziczczereknek nevez a természetrajz, kifejlettebb példányaikban lumpoknak és kozákoknak. Alig látják egymást a füsttől és gőztől a vendégek az olajlámpáknál.

Egyszer-egyszer nyilik az utczai ajtó, a mint az ujesztendei hideg lég betódul, az itt benn levő athmosphæra egyszerre hópehelylyé változva szállong alá. A belépő tán a körjáratot végző tiszt, a ki a kávéházakat, korcsmákat vizsgálja ott maradt katonák után, vagy egy elkésett utas, bundában, botosban, jégcsapokkal a bajuszán, a ki már nem kapott szobát a fogadóban; nem ritkán egy harczias amazon, a ki a korhely férjét jött hazaterelni.

Arra a szóra, hogy «egy akó kávét!» az egész tarka gyülekezet egyszerre fölelevenedett. Van, a ki traktál! Ma ingyen-kávét osztogatnak.

A bibiczek, a kozákok, a kiknek minden kedves, a mi «sáp»; a falusi kukkók, a kik még csak hiréből ismerik a kávét, mind oda nyomakodnak Hajdukics uram asztala köré; úgy lesik a potyát.

Czyriák úr az alatt, a míg a kávé a rézüstben megmelegszik, ráér Duckmaus urral kötekedni. Ma különös kedve van hozzá. Persze a Bábika miatt.

– Hát aztán, te pénzrostáló! Ugyan mit csinálnál, ha egyszer a Bábika azt mondaná: «no hát csókoljon meg az úr!» Azt mondanád: «várjon majd egy zsámolyt hozok.» (A Bábika magas szál persona volt.)

– A ki ibolyát akar szakitani, le tud az hajolni érte.

– Óh te szépséges sárga ibolya! van is te rólad mit leszakitani! Hisz még csak bajuszod sincs! Egy ilyen tisztitott bárányfejre csak nem támad gusztusa egy magyar leánynak, mint a Bábika. Nem tudod azt a nótát, hogy

– Hát ha csak bajusz kell, azért nekem sem kell Mária-Pócsra menni.

– Te! Mernél te bajuszt nevelni? Hiszen mindjárt hátul kötnék a sarkadat Bécsben.

– No, hát azért is megmutatom, hogy meglesz. Kipödrött bajuszt fogok viselni, olyan hegyeset, mint a tied.

Ez már dühbe hozta Czyriák urat. Hogy az az ember olyan bajuszt akar viselni, mint az övé. Ez a hegyes! Nagyot pödrött rajta.

– Valami más is kell ám még ahhoz, hogy az ember csókot merjen kérni a szép leánytól, perczeptor uram!

– Ugyan mi?

– Ugyan mi? Mondá Czyriák úr dölyfösen. Hát egy ilyen zacskó ni! – S azzal oda vágta azt a degez bőrerszényt az asztalra.

– No hát hiszen olyan is lehet még másnak is. – Felelt vissza Duckmaus úr.

– Ugyan honnan vennéd, te! Ha csak nem lopnád?

– Már hiszen más ember sem az égből rázza azt le!

Hajdukics uram elnémult. Találva érezte magát. Hát biz azt a sok pénzt, a mi az ő kezén megfordult, akár hogyan szerezte, de az égből nem rázta. Az szent!

Aztán még egyet mondott neki oda Duckmaus úr.

– És még az a degez erszény is megcsappanhat ám még valaha, nagy jó uram.

– Dejsz’ annak állok elébe. Az én marhám nem jár négy lábon.

– No no! Még a pénzbe is beleeshetik a dög.

– Phü! – köpködött maga körül Czyriák úr. – Hozzák már azt a kávét; nem kell nagyon fölforralni.

Bábika azt kérdezte, hogy hány csészét kell hozzáadni?

– Egyet sem. Csak úgy kell idetenni egy zsámolyra.

– Hát az üstből akar inni?

– Dehogy iszom. Nem iszom én. Majd megmutatom, hogy mit csinálok, csak tegyék elejbém.

A feuerbursch, meg a hausknecht megfogta két fülénél fogva a nagy kávés üstöt s odaemelte a zsámolyra Czyriák úr széke elé.

Hajdukics uram aztán azt tette az egész kondér kávéval, hogy megmosta benne a két kezét.

De sietett egyuttal megmagyarázni az elszörnyüködött publikumnak a rendkívüliséget.

– Jól mondta ám a perczeptor úr, hogy a pénzbe is bele eshetik a dög. Ez már olyan fajta, a mi itt előttem van. Mert ezt az Avakum barátom hozta Belgrádból, a hol most javában grasszál a pestis. Félő, hogy erre a pénzre is ráragadt. Az ellen pedig a legjobb mediczina, ha kávéban mosakodik meg az ember, aztán meg a pénzt is kávéban tisztitja meg.

S azzal az asztalon fölhalmozott ezüstöt is marokkal hányta bele a nagy rézüstbe.

A bibiczek de egyszerre eltisztultak az asztala mellől. Ez még is nagyon fekete kávé volt nekik. Nem kértek belőle.

Az előkelőbb vendégek pedig szörnyüködtek az ilyen prédaságra. Hisz ez tultesz még azon is, a ki ötven forintos bankót használ pipagyujtó fidibusznak.

– No, no, Czyrják! kiáltá oda Duckmaus; majd meginnád te még azt a kondér kávét, a mit itten mosogatónak használsz most.

Czyrják úr nem tartotta érdemesnek meghallani a mondást. Irigység beszél a perczeptorból.

A helyett a Bábi kisasszonyhoz beszélt, a ki egy törülközőt hozott neki, hogy a kezeit fölszikkaszsza a kávétól.

– Köszönöm, drága kisasszony. Majd megszolgálom. Én most elmegyek a belgrádi czimborámmal a Franczi korcsmájába csájára meg ráczürmösre. Nem akarom a pénzemet magammal hordani. Itt hagyom magánál a zacskómat. Számlálja ki belőle az egy akó kávénak, meg egyébnek az árát. Aztán majd egy szürőkanállal meríttesse ki a kávé fenekéről a pénzt, s azt is tömje a zacskóba. Majd reggel eljövök érte. Korhelyleves legyen.

– De hát meg sem számlálja a pénzét, Hajdukics uram? Csak úgy a becsületemre hagyja?

Czyriák úr nagyot vakart a tarkóján.

– Hej, hiszen Bábi kisasszony, ha maga egyszer nem volna olyan nagyon becsületes, az volna nekem a gyönyörüség.

Értse, a ki érti.

Aztán fölkerekedett Czyriák úr, a két játszó társával együtt, a kik belgrádi sertéskereskedők voltak s odaintve maga elé két tamburást, azokkal elkezdte muzsikáltatni a maga nótáját; Cservenics uramnak jó éjszakát kivánt, aztán mikor Duckmaus úr mellett elhaladt, ráacsarkodott:

– Aztán azt komendálom neked, te nímet, hogy rá ne nézz arra a leányra; mert így törlek ketté, mint ezt a tallért:

Azzal a négy ujja közé fogva a lázsiást, ketté törte szépen, hátradobva darabjait a czinczogó muzsikusoknak.

– Kemény legény vagyok «jaki csont!»

– Nonó! Czyrják! Majd látlak én téged még olyan puhának is, mint a pamuk.

Bábi kisasszony hozzá fogott a kávéba fullasztott tallérok kihalászásához. Elébb azonban Cservenics uram leszürette róluk a fekete levest az összes vendégek szemeláttára s beleöntette az utczai csatornába, nehogy valaki azt hihesse, hogy az még valami közjólét elleni czélra használtatik. A Bábika aztán a kihalászott tallérokat szépen szalvétára rakta s a tanuképen ott tartott perczeptor és sódirektor jelenlétében megszámlálta, úgy rakta el a bőrzacskóba, irást adatva velük magának a mennyiségről.

Mert a Bábika nagyon sokat adott a becsületére.

Két hivatalbeli úr még azután is ott maradt; de már többé nem ostábláztak. Harmadiknak odaült közéjük Cservenics uram, a kávés.

Volt miről diskurálniok: elég jó théma.

Ez a görög csak nem fér a bőrébe.

– No no! Majd lesz annak még bőjtje! Mondja Duckmaus úr odatekintve fél szemöldökével Sós Kecskés uramnak, a mire ez is sunyi módon bólintott a fejével. Nekik kettőjüknek már volt «Dunszt»-juk róla, hogy odafenn a financzvilágban valami felhőszakadás készül. Rég megkapták a magasabb körökből a csendes figyelmeztetést, hogy a mi ezüstpénz eljön a kasszába, azt ki nem kell ereszteni többet, a réz félforintosoktól ellenben lehetőleg szabadulni illő.

De Cservenics uramnak még más szó is megütötte a fülét az előbbi szópárbajból.

– Azt mondta a nagy uram, hogy másnak is lehetne olyan tömött zacskója. Magát értette?

– Hát magamat is érthettem.

– Én is szeretném annak tudni a módját. Mert a kávéfőzésből nagyon nehezen telik a láda. Az én kezemen is sok pénz megfordul; de nem szegődik hozzám; tovább gurul, épen, mint a perceptor uréból.

– Hát két ilyen jó barátomnak, mint az urak, el merem mondani, de megfogadják, hogy hármunk között marad; mi magunk szedjük az epret belőle.

Megfogadták.

– Hát én már kitaláltam a bizonyos módját, hogyan kell a lutrin nagyokat nyerni és reszkirozás nélkül.

Cservenics uram hitetlenül bólintott erre.

– Sifli az! Tíz esztendő óta próbálom; soha sem csinálok egyebet ambónál. Hatszor annyit beraktam a lutriba, mint a mennyit kikaptam belőle.

– Mert az álmos-könyv után dolgozik az úr.

– Hát hogyan?

– Systemája van annak. Nem elég egy lutriba tenni be a számokat, mert hát azok a számok a miket a budaiba beteszünk, lehet, hogy a bécsiben jönnek ki, vagy a brünniben, a lincziben, vagy a prágaiban.

– Megpróbáltam mind az ötbe betenni.

– Ez a hiba. Mert a számoknak consequentiájuk van. Én azt így tanultam ki. Kiszedtem a város archivumából a «magyar kurir», meg az «œsterreicher Beobachter» tiz esztendei folyamatját. Azokban mind ki van nyomtatva, hogy ez idő alatt mely számok huzattak ki legtöbbször a lutriban, de még az is, hogy melyek csináltak legtöbb ternót; azok irásjegyekkel vannak nyomtatva. Tehát ezekre lehet legbiztosabban kálkulálni.

Mind a két úr elvetőleg intett a kezével, hogy ugyan hagyja abba!

– Hát azt hiszi az úr, hogy ezt az úr találta ki? Hisz ezt már minden vén asszony tudja; én is praktizálom. Kutyát sem ér az.

– Csak csendesen. Nem kell rezonirozni. Még nem mondtam el mindent. De nem ugyanazok a számok vannak ám prævalencziában Budán, a melyek Bécsben, meg Prágában, a melyekre kalkulálni lehet.

– Ezt is tudja már minden kásás kofa!

– Csak hallgassuk végig. A szerencse istenasszonynak kapriczai vannak. Azokra kell számítani. Erre való az abrakadabra, meg a kabala. Így teszünk: azt a bizonyos öt számot, a mit kiválasztottunk, megteszszük Budán, Prágában, Bécsben, Brünnben és Linczben. Más más favorit számokat. Fölteszünk rájuk mind az öt helyen egy-egy ezüst huszast. Mikor aztán az megvan, akkor a huzás napján, az utolsó órában, egyszerre megcseréljük a számokat: a budait átteszszük egy másikra s meggubelirozzuk tiz forinttal; akkor annak ki kell jönni. Ez az abrakadabra.

Ez már tetszetős ötlet volt. Rászedni a szerencsét! Lesből elfogni hálóval Fortunát!

– Nos. Tetszik az uraknak velem mutyiba lépni? Én adok hozzá öt forintot.

– Nem bánom. Én adok bele három forintot, mondá a kávés.

– Én kiugratok kettőt, dörmögé a sódirektor.

– Én reszkírozom az öt huszas betétet az öt kollekturába, szólt a perceptor. Csak egyet kötök ki; azt, hogy az én számjaim játszanak. Itt vannak a zsebemben; de azokat nem szabad senkinek látni.

Belenyugodtak. A kávés kitette az asztalra a bankókat; a Sós a tenyerében mutatta.

Kecskés úrnak azonban még motoszkált valami skrupulus a fejében.

– Hát aztán ki mondja azt meg, hogy az egyik városról melyik másikra kell hirtelen átcsapni a számokkal?

– Hát hiszen arra való aztán a kabala.

– Kabale und Liebe? mókázott a kávés.

– Sőt Kabale ohne Liebe. A városnevek közül egyet kihuzatunk…

… – A keresztes pókkal…

– Épen nem a keresztes pókkal; hanem egy ártatlan szűzleány kezével. Ez kivántatik a Kabalához. Bábika kisasszony, kérem!

– Bábika? – Csernovics uram visszadugta a három forintot a zsebébe. – Sós-Kecskés uram is összeszorította a markát s lopva az asztal alá dugta a kezét.

Duckmaus úr úgy tett, mintha nem vette volna észre.

Bábika azonban hivás nélkül is oda jött volna.

– Nézzék, egy öt forintos bankót találtam az asztal alatt a sok fidibusz között, a mit összesöpörtem.

– Szerencse-pénz! Mondá Duckmaus úr. Elveszett bankó gazdáját nem szokás keresni. Száz ember is előáll, hogy az övé s egy sem tudja bebizonyítani. Az a megtalálóé. Az a magáé Bábika.

Cservenics uram ellenkező véleményen volt.

– Nem! Nem! Azt ki kell hirdetni. Ki nem adatik, de üveg alá tétetik, hogy lássa mindenki, hogy mink becsületes emberek vagyunk; az elveszett bankót kihirdetjük.

– Csináljunk amikát! Proponált Duckmaus úr. Minthogy az a bankó úgy is res nullius, tétessék föl az abrakadabrámra.

Ez már helyeslésre talált.

Legalább így, ha a számok ki nem jönnek, nem az illető elcserélt város nevét kihuzó hajadonnak ártatlansága, hanem a talált bankó kétes jelleme lesz a gyanus.

Ugy történt.

Bábika kisasszony kihuzott a Duckmaus úr czilinderébe dobott városnevek közül egyet. Azt Duckmaus ur eltette a zsebébe s később megmutatta Bábikának a reskontót a tizforintos betétről.

Ne felejtsék el megjegyezni ezt a szót, hogy «később.»

Mert hogy mesemondói mesterkedésből úgy mondom el ezt a történetet, hogy a később jötteket bocsátom előre s így kerülök vissza a megelőzőkre. Ez az én finészem.

Tehát az a későbbi nap, melyen Duckmaus úr a budai lutrira egy huszassal föltett számokat hirtelen átcserélte egy másik városi lutrira: ez a nap csütörtök volt; szombaton délután esett meg a huzás mind az öt városban Két nap kellett rá, hogy a posta elszálítsa a levelet a legtávolabba. Másik két nap, hogy az illető tartományi székvárosok Localanzeigerei megérkezzenek.

A melyek aztán fogantyus kereteikbe csiptetve odatétettek a kávéház kerek asztalára.

A multkori, meg a mai nap között (valami 3 hét a különbség) igen nagy változáson ment keresztül a kávéház belső fizionomiája. Egy asztalnál sem kártyáztak, de mindeniknél veszekedtek. Mintha minden ember itt adott volna egymásnak találkát a patvarkodásra. Falusi emberek jöttek sápítozva kérdezősködni a városiaktól, azok meg mérgesen rázták le őket a nyakukról: «menjenek a pokolba!» A Bábi kisasszony mellett ott ült a söntésben az apja is, a ki rekedt volt már a sok kiabálástól és sárga, mint a tök, a sok méregtől. Nem udvarolt a Bábikának senki. Nem volt se kék, se sárga tiszt. A minek elég pszichologiája az, hogy egy nagy tábla volt a középső oszlopra fölakasztva s azon nagy betükkel ezt a két szó: «Nix kreditirt.»

A Bábika szeme veresre volt kisirva. Bizonyosan sokat szidták ama belső szobában.

A Hajdukics uram asztalánál sem preferánczoztak. Sőt nem is ültek mellette. Egyszer-egyszer benyitott az ajtón Hajdukics uram. Föltünt, hogy a bajusza nem volt kipödörve; állt szeszélylyel ahány szál annyifelé. A mint letapogta a havat a lábáról, azt kérdezte: «nem volt itt az Avakum?» «Nem volt itt!» Azzal futott ki mérgesen. Aztán megint a Kozakovics bukott be az ajtón török kaftányban; az ráczul kérdezte, hogy: «nem volt itt a Cziriák?» «Most volt itt, de elszaladt.» Akkor meg az lóstatott odább. És még a Lieflander rohant be: «Hab’ns kan Türken gsehn?» «Mindjárt visszajön, tessék rá várni». «Der Teufel!» Az is elrohant. Tiz ember kergette egymást, soka sem talált egymásra. Az ostábla is pihen a sutban.

Sós-Kecskés uramat hetek óta nem láták; az láthatatlanná lett.

De leglényegesebb átváltozáson ment keresztül Duckmaus úr maga.

Nem volt már német, hanem magyar. Rókatorkos mentét viselt, prémes süveggel, magas száru csizmát, tajtékpipát a szájában. Az a száj is prémet kapott, bajusza nőtt s az ki volt kenve. S hogy annál jobban elismerjék magyarnak, hát a kivel csak tehette, diákul beszélt.

Mikor az ujságok megérkeztek a keddi postával, ő már ott ült a kávéházban s maga vette ki a postás kezéből a brünni Anzeigert, kibontva a borítékból.

Egyenesen a legujabb lottóhuzás számát kereste benne.

Azzal nagyot ugrott, földhöz csapta nagy vidrabőr süvegét, elordítva magát:

– Viktoria! Bábi kisasszony! Ternót csináltunk! Azzal odarohant a söntéshez; diadallal lobogtatva a zászlót, az Anzeigert. Itt vannak a számaink!

Három kihuzott szám cursiv jegyekkel volt szedve: a ternó jeléül.

– Háromszor hatszáz forintot nyertünk! ujongott Hugó úr, örömében össze-vissza csókolva Bábika mollett kacsóját. «Ez az áldott kéz! Hát nem igazam volt nekem? A ki a szerencsés huzást tette. Most ebből a kisasszony ezernyolczszáz forintot kap netto! Megmondtam én ezt!

Ez az eset az egész kávéházban egyszerre nagy sensatiót költött. A Duckmaus ternója is. Egy szerencse-villám a nagy szerencsétlenség éjszakáján; de még inkább a Bábika ártatlanságának fényes bizonyítványa! Hát nem igaz, a mit az a nóta virginál!

Csak Cservenics uram csóválta a fejét hitetlenül.

– De vajjon csakugyan a mi számaink azok, a kik kijöttek?

– Azaz, hogy a «mi» számaink: az enyém, meg a Bábikáé. Az uré is volna, ha a rongyos három forintját rá merte volna reszkirozni a kisasszonya kezére.

– Majd akkor hiszem el, hogyha látom a pénzt.

– No hát meglátja az úr jövő vasárnap. Itt lesz a Bábi kisasszony kötőkosarában.

Duckmaus úr rögtön sietett föl a várba. Ott kellett neki jelenteni magát a várkomendánsnál (bizonyos specziális oknál fogva). Passzusra volt szüksége, hogy Brünnbe utazhassék, pénzt fölvenni, a mit a lutrin nyert.

A komendáns kiadatta neki a passzust (mit geschlossener Marschroute) hét napra, nem többre, s aztán utitársul egy ordinánczot is adott mellé a kanczelláriából. Ennek is megtudjuk majd az okát. A publikumnak azt mondták, hogy védelem végett, nehogy útközben a sok pénzt elrabolják tőle.

Hugó úr extrapostát rendelt s váltott lovakkal utazott, egyedül az ordinánczczal; sehol sem pihent meg éjszakára.

A mint Brünnbe megérkeztek, egyenesen a lottóhivatalba hajtatott az ordinánczczal együtt. Együtt léptek be a kollektura hivatalába. A hivatalnok átvette a reskontókat Hugótól s azt mondta az ordinancz hallatára, hogy «igen is, kihuzattak a számai». Azzal áthivta a pénztárszobába, melynek üvegajtaja volt. Ezen keresztül láthatta az ordinancz, hogy a lottóhivatalnok nagy csomó bankjegyet számlált le az asztalra Hugó elé; hogy mennyi volt az összeg, azt nem tudhatta meg. Megtelt vele a bugyelláris.

Azzal aztán a vendéglőbe mentek, jól megebédeltek, kialudták magukat s másnap nagy trombitaszóval visszatértek váltott fogatokkal.

Úgy ment az egész, mint a karikacsapás.

Vasárnap este már otthon volt Duckmaus úr s első útja volt a Cservenics kávéházba menni.

Ott az egész közönség szeme láttára kivette a tárczáját a bekecse zsebéből s leszámlálta a söntés asztalára, Bábi kisasszony elé, az ezernyolczszáz forintot, ujdonatuj ropogós bankókban. Most már aztán szabad volt neki a bajuszát hegyesre kipödörni.

«Kutya ugat, pénz beszél.»

Az a bankóhalom azt beszélte, hogy még is okos ember ez a Duckmaus Hugó! De még a Bábika is derék leány.

– Soha jobbkor! – Rebegé Cservenics uram, összeseperve a bankókat s meleg kebléhez szorongatá Hugó barátját.

Hugó úr szivesebben fogadta volna ezt a hálakifejezést Bábika részéről.

Cservenics úr kilátta azt a szeméből.

Hanem azért csak eltámogatta őt a leányától.

– Hagyjuk azt még, kedves barátom uram. Tudja no, arra az abrakadabrára, meg arra a kabalára. «Kabale ohne Liebe», a hogy tettszett mondani. Nagyon okosan volt mondva. Mert hát azt mondja a magyar, hogy a «várt leány várat nyer». Én ugyan nem akarom, hogy a leányom az egész komáromi várat elnyerje; az a nélkül is be van rá táblázva. Hanem még egy kicsit több parafernumot szeretnék. Nem lehetne erre az abrakadabrára ráduplázni?

– De sőt rátriplázni. Ez az én szándékom. Most ujra azon melegében megismételjük ezt a manővert. Ez uttal tiz ezer forintot kell nyernünk. Olyan bizonyos, mint a nap az égen.

Bábi kisasszony még egyszer fölkéretett, hogy huzzon ki azzal a megáldott ártatlan kezével egy városnevet az öt közül.

Azt a nevet ismét nem volt szabad másnak megtudni, mint Hugónak. Természetesen a berakott számokat is csak ő maga ismerte. Ezuttal tiz forint volt a betét mindkét részéről. Most már Cservenics úr maga is hozzá járult volna a maga mutyijával, de Hugó nem fogadta el; az abrakadabrában és kabalában csak annak szabad részt venni, a ki fanatice hisz benne.

És aztán ujra elmult két hét. A keddi napon ismét megérkeztek a bécsi, brünni és prágai lapok.

A két elsőben nem volt semmi lottónyeremény jelezve. A harmadik ujságban, a kit utoljára bontottak föl, voltak láthatók dült számok. Négyen!

Most már nem is ugrált, nem is ujjongott Hugó úr. Olyan bizonyosra vette.

– No hát mit mondtam? Kvaternó! Azon alul nem is adom. Tizenhatezer ötszáz forint hullott a markunkba.

De már erre a szóra nyakába akart borulni Bábika Hugó urnak, ha szerencsére az apja meg nem kapta volna a karjánál fogva.

– Meg ne csókold! Hisz akkor elveszted a bűbájt!

Következett az utazás gyorspóstával, ordinancz kiséretében Prágáig. A prágai lottóhivatalban agnoscálták a betétjegyeket, fizettek. Visszajövet Hugó úr átadta a félnyereményt a szép Bábikának, nyolczezer egy pár száz forintban.

Kezdett már egészen szolid viszony támadni közöttük. Erősebb, mint a férj és feleség, sőt erősebb, mint a két szerető közötti viszony: – a két «mutyista» viszonya.

Mikor az ember ugy hihatja egymást, hogy «az én mutyim».

Elébb azonban egy sokkal nevezetesebb dolog történt, az, hogy e közben elrabolták az állam letett pénzét a városi pénztárból, azt a negyedmillió forintot, a mivel a régi pénzt be kellett volna váltani.

A devalvatió volt itt!

Tele a pinczebolt rézgarassal, a pénztárszoba fekete bankóval.

A beváltást a rézpénzen kezdték meg: a kétgarasoson. Természetes, a szegény emberen kell legelőbb segíteni. Annál inkább, mert az jön ki legrövidebben a devalvátiónál. A kinek van tíz fekete bankója, az kap négy «schein» forintot cserébe, de a kinek van tiz kétgarasosa, az kap cserébe csak két devalvált kétgarasost. Ez már csak természetes. 10 régi kétgarasos 10×6=60, két új kétgarasos 2×30=60. Ezt csak meg lehet érteni.

Legjobban járt az, a kinek a kapitálisa rézkrajczárokból állott. Mert a krajczár megmaradt krajczárnak. S ezért most is lehetett kapni egy páros zsemlyét, a minek ilyen volt az alakja ∞. Ez a signum képezi a végtelenséget és az általános megelégedést. Kár, hogy ez is elmult; – már t. i. a páros zsemlye.

S nehogy az új bankót kelljen szaporitani a régi pénz beváltásával, tehát erre a czélra tovább verették a most már paraszttá lett harminczkrajczárosokat. Új korukban volt azoknak valami fényes, aranyfüstös zománczuk; úgy ragyogtak, mint az arany.

Ezeknek a beváltását természetesen a mázsálón végezték, odalenn a városház folyosóján. Az új kétgarasos épen annyit nyomott, mint egy régi. Az a finánczzseni, a ki kifundálta őket, már eleve gondolt rá, hogy ebből a félforintosból valaha kétgaras lesz.

Ez a pénzművelet eltartott egy hétig, Duckmaus úr, a városi ellenőr és az ærarium officiálisának közreműködése mellett.

Akkor következett azután a sor a fekete bankókra.

No már itt nem lehetett a mázsálót használni. Roszszul járt volna a financzminiszter, hogyha azt a finom selyempapirosra nyomott piros szemű «Schein»-t a jó tartós papirosból kompingált fekete bankóért, a mi ezer kéz szennyét hordta magán, súlyszámra cserélte volna be.

Az új bankókon ugyanis két veres paizs volt nyomtatva s azokban a «Series» száma. A bécsiek ezt a bonmot csinálták róla, hogy ez a Rotschild czimere: «veres paizs».

Azt az ócska bankót bizony meg kellett számlálni szálanként.

Azt a módját találták ki, hogy fölrendeltek a katonai kanczelláriából tizenkét legényt a város házára bankót számlálni; azoknak eczetbe áztatott kendőt kötöttek orrukra, szájukra, hogy a bankóbűztől le ne szédüljenek. Azok aztán csomóba kötözték a megszámlált bankót, hitelesen lepecsételve.

Hogy pedig valami oda ne ragadhasson a pénzszámlálók tenyeréhez, a felől akként lőn gondoskodva, hogy a katonaruháikat odakinn levetteték velük, a pénzes szobábában czivil ruhát adtak rájuk; mikor vége volt a strófnak, megint visszacserélték a jelmezt, semmi sem mehetett czigányutra.

Mikor aztán az egész bankóhalmaz föl volt dolgozva, osztályozva, adresszálva: akkor summázták az egészet s megirták Bécsbe a Finanzdirectiónak, hogy épen egy negyed millió új bankóra van szükség.

Az is megérkezett postafordultával, egy financzsecretarius kisérete mellett. Két gránátos vitte föl a ládában a városi pénztárba.

Hárman voltak jelen, mikor a bécsi ládát fölnyitották; maga a perceptor, a kinek ez volt a hivatalszobája, a kontrollor, meg a bécsi financzsecretárius.

Téli délután volt az idő, sötét volt. Duckmaus úr ki akart szólni az ajtónálló hajdunak, hogy gyújtson gyertyát. A mi akkoriban nem ment még másképen, mint hogy levitték a gyertyát a konyhába, ott a parázsnál meggyújtottak egy kénfonalat s annál a gyertya kanóczát.

A bécsi úr visszatartá a perceptort; ne híjjon most be idegen embert! Majd megmutatja ő, hogyan kell gyertyát meggyújtani assistentia nélkül.

Azzal kivett a katufrékja zsebéből egy kis zöld üveget, aztán meg egy kék papiros-dobozkát. Ez utóbbiban voltak holmi pirosfejű szálfácskák, az előbbiben pedig tépett azbeszt, a mi vitriolba volt áztatva. Egy olyan pirosfejű fácskát hirtelen beleütött abba a zöld üvegbe s gyorsan kikapva, az elkezdett rögtön sisteregni s előbb kék, aztán veres lánggal égett, míg végre meg lehetett vele a gyertyát gyújtani.

– Ez a legújabb triumfusa az emberi észnek! mondá a secretárius. Tüzet gyújtani tűz nélkül.

A két magyarhoni úr bámult rajta. Még ők ennek hírét sem hallották.

A bécsi úr nagylelkű volt. Odaajándékozta Duckmaus úrnak e csoda praktikát. Ott hagyta az asztalán.

Azután felnyitották a pénztár rengeteg vasládájának zárát. Mind bösztörzárak voltak (Wexirschlosz) s átrakták a bécsi ládával érkezett bankó-csomagokat; öt csomag volt. Egyet fölhasítottak. Ott látszott legfelül a veresszemű bankó: tizforintos.

Azután rázárták a ládát. A három nehéz kulcsot beletették egy szarvasbőr-zacskóba, a mit fölakasztottak a rendes helyére, a vasfogasra.

Akkor elfujták a gyertyát, elhagyták a pénztárszobát s bezárták a nehéz vasajtót. Annak is hármas zára volt. Az egyik kulcsot magához vette a preceptor, a másikat a kontrollor, a harmadikat a secretárius. Egy hajdut szuronyos puskával odaállítottak az ajtó elé. Reggelig felváltva strázsálnak ottan.

– Holnap reggel pontban nyolcz órakor kérem az uraságokat megjelenni. Mondá Duckmaus úr.

– Hogy jár a perceptor úr órája? kérdé a secretárius, mert az enyém a bécsi idő szerint jár.

– Igazítsuk össze.

Duckmaus úrnak szép antik órakulcsa volt, a fogója egy carniol gömb. A bécsi úrnak nagyon megtetszett ez az órakulcs. «Az apámtól örököltem.»

Másnap reggel nyolcz órakor pontban összetalálkozott a három hivatalnok a városház pénztárának vasajtajánál.

Mindegyik elővette a magával vitt kulcsot, fölnyitották a három zárt. – A bőrzacskóból elővették a pénztár kulcsait, fölnyitották a bösztörzárakat… A negyed millió forint nem volt a ládában.

Soha ennél vakmerőbb lopást nem jegyeztek föl a tolvajsági annálisok.

Ellopnak egy negyed millió állami pénzt újdonatúj bankókban a város pénztárából a megérkezése napján, a mikor még három emberen kívül senkinek sincs tudomása a pénz ittlétéről.

Eltüntetik egy vasládából, melynek titkos zárait csak a mechanikai furfangokkal ismerős hivatalnokok tudják fölnyitni.

A pénztár vasajtaja hármas zárral lett becsukva s a három kulcsot három ember vitte el magával. Az egyik az éjt a várbeli pavillonban töltötte, a másiknál névnapi estélyt ültek; az reggelig ott volt a vendégei között; a harmadik magában ki nem nyithatta az ajtót. Mind a háromnak össze kellett volna beszélni, a mi lehetetlenség. A financzsecretarius a kulcsot meg is mutatta a szállásadó Verpflegsdirektornak, a kinél hált.

És még azonfelül egy fegyveres strázsa járt alá s föl a pénztárajtó előtti folyosón estétől reggelig, éjfélkor fölváltva, a mikor a hajdu-strázsamester jött érte a patrollal, a kinél megint a városház főkapujának a kulcsa állt.

Kilencz embernek kellett volna egyetérteni, hogy az ajtó felől törhessen be valaki a pénztárba.

Ablaka pedig csak egy van a pénztárnak, az utczára, az emeleten, tizenkét láb magasan a kövezettől. Azon az ablakon kosár alakú kiülő vasrács. Oda csak létrával lehet följutni.

Kívül, a városház előtt, szuronyos puskával ellátott hajdu járkál, a szegletet kerülgetve. A városház piaczi homlokzata huszonnyolcz lépés, a szombati-utczai oldala huszonnégy. A strázsa ezt a sétát ugyanannyi másodpercz alatt teszi meg kiszámíthatólag.

Tehát annak, a ki az ablakon át akar betörni a pénztárba, ezt az alatt kell végbevinni, a míg a strázsa azt az ötvenhat lépést bejárja a piaczi front előtt s ismét befordul a szegleten.

Azalatt a rablónak vagy a szombati-, vagy a barátok-utczáján végig kell jönni, létrával a vállán! Fölmászni a rácshoz, azt kifeszíteni, bebujni rajta, a vasládát fölnyitni, a pénzt kivenni, megint visszatérni. Ezt ötvenhat másodpercz alatt semmi boszorkányság nem képes lehetővé tenni.

Ha tovább marad a tolvaj, hát akkor a létrát, a min fölmászott, hová teszi? Hisz a visszatérő strázsa azt rögtön meglátja.

Hanemha a strázsával is egyetértett a tolvaj!

Két hajdu őrködött felváltva az utczai őrálláson. Az egyik éjfélig, a másik éjfél után.

Ezeket kérdőre vonták. Sejtelmük sem volt a megtörtént rablásról. Öreg legények voltak, a város szolgálatában megvénülve.

A városkapitány által kérdőre fogva, mind a kettő elmondta híven, hogy óráról órára mit tapasztalt a mult éjjel.

A bakter minden órát megkiáltott, még pedig rendesen elkezdve a preceptor úr háza előtt.

Kilencz órakor jött Hajdukics uram a kávéház felől két tamburással s elvonult a «kis piacz» felé, mérges kedvében.

Tíz órakor ment végig a «bencli» az utczán a kocsijával, (a gyepmester); minden kutya vonított utána. Annak ilyenkor van a hivatala.

Tizenegy után egy fertálylyal papot vittek gyóntatni haldokló beteghez; egy lámpásos béres, meg egy ministrans szolga ment elől csengetyűvel. A strázsa térdet hajtott előtte.

Tizenkét óra után öt perczczel visszajött Hajdukics uram a két tamburással a «kis piarcz» felől – derült kedvben.

Tizenkettő után öt perczczel ment végig a patrol a profunt-magazin felé. Tíz percz mulva meg visszajött.

Egy órakor éjfél után sietett végig a piaczon a Mikuláné (bábaasszony) lámpával, meg egy cseléddel. Gyógyulófélben levő asszonysághoz hivták sietve. Nagy beszédben voltak.

Két órakor vágtatott egy huszár trombitaszóval végig a szombati utczán a Vág-Duna felé.

Három órakor tolta haza taligán a Bundásné az urát a korcsmából.

Négy órakor mentek haza a vendég urak és asszonyságok lámpással a kontrollór úr névnapi mulatságáról.

Öt órakor hajtottak a Trugli legényei két ökröt a vágóhidra. Félóra mulva az Erber csizmadia inasa jött a pálinkás bolt felé, féltében dalolva; a boltot akkor nyitották ki.

Hat órakor jött a Gulyásné egy taliga friss czipóval a kenyérsütő állásra. Azután jött a pereczes legény. A bakter haza ment aludni.

Minden órára volt valami eseménye az utczának és a piacznak.

Egyetlen órai időköz sem maradt üresen egy ilyen nagyszabásu betörés számára.

És a mi a legrejtélyesebbé tette a rablást, az volt, hogy ugyanabban a pénztárban álltak halommal a beváltásra váró közpénzek százas bankókban és egy fatálban két ezer darab arany, mint depositum. A tolvaj azokhoz hozzá sem nyúlt. Holott ezeken könnyen túladhatott. Csak az új bankókat vitte el, a miket még majd nagyobb mesterség lesz neki kiadni, mint a milyen volt ellopni.

A hajdukat lehetetlen volt a rablásban való czimborasággal gyanusítani.

Hát kit?

A három hivatalbeli urat?

Vagy melyiket a három közül?

Kettő csalhatatlanul be tudta bizonyítani az alibit.

A harmadik, a pénztárnok, maga kérte maga ellen a hivatalos vizsgálatot. Azt meg is kapta. Annak a lefolytáig felfüggesztették a hivatalától. Arra az időre substitutus perceptorképen egy bécsi officialist küldtek le.