– Pedig még csak harmadfű az állat. Bizonyítja a számadó.
(A pásztorember a «fű» után számítja a barom életkorát.)
A festő nem engedi elmulni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a szarván, kommandérozza neki. A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva, hogy modellnek álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.
Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása, hogy tréfás beszédekkel mulattatja. – Az urak ez alatt elmentek a gulyát nézni.
– Mondja csak barátom, bojtár úr! Igaz-e az, a mit hallottam, hogy a gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál?
– Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt mondta, csak harmadfű ez a bika: pedig nézze piktor úr, egy metsző foga sincs már felül.
S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása igaz voltát.
A festő rögtön abba hagyta a rajzolást.
A művészi szenvedélynél is erősebb az igazságérzet.
Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van s aztán ment az utitársát fölkeresni, a ki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett titkot.
Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá három-négy tehénnek a száját.
– Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek sincs már a felső állkapczájában metsző foga.
A számadó egyet sodort a bajuszán s nagy mosolyogva felelt:
– Értem ám én a tréfát, tens uram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a franczia háboruban a generálist, a ki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felül metsző foga.
– Nincs-e? kérdezé nagyot bámulva a lovászmester s miután a doktor is azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb.
– Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machoirja? Nem vagyok én ökörfogorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.
Hanem a felsülésért kellett valakin a boszuját tölteni. A festőre förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.
A festő pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is rászedte a bojtár.
Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiu tiszteletteljes jelentése, hogy készen van a reggeli.
A taligás a karám szakácsa. Ő ez alatt elkészítette rendén a puszták reggelijét, a minek a neve «kásás tészta». S kihozta azt bográcsostól együtt a vasalóból s aztán letette egy háromlábu bakra. Azt pedig körülállták az urak s mindenikük kapott egy hosszu nyelü czinkanalat: azzal szedegethettek ki belőle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval s tovább fogyasztották a bogrács tartalmát. A mi a fenekén maradt, az a taligásé.
Sajgató uram pedig ez alatt a vasalóban elkészíté a «magyar kávét». Ismerik azt már, a kik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös bor, sárgaczukorral, fahéjjal, szegfüborssal helyrehozva. Hatalmasan izlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.
Azután a taligás kiöblíté a bográcsot, ismét tele tölté vizzel s fölakasztá a tűz fölé.
Mire az urak visszakerülnek a nagy sétából, akkorra elkészül a gulyáshus.
Az lesz még csak a jó.
A Lacza Ferkó vezeti a társaságot s mutogatja az uraknak a puszta nevezetességeit: a szélfogót, a körülkerített marhatemetőt.
– Mert hát az előtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, biz azt ott hagytuk: seregestül jöttek rá a keselyük s gyöngyen eltakarították; de a mióta «rönd» van az országban, az a parancsolat, hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az aztán kijön, megvizitálja; felirja, miben halt meg s megparancsolja, hogy mindenestül el kell temetni. Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi szép darab hus kárba veszszen: egy-egy czombot lekanyarítunk belőle; azt földaraboljuk apróra, egy kicsit megabáljuk: azután kiterítjük gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba rakjuk. S mikor aztán gulyáshust akarunk főzni: a hány ember, annyi marokkal dobunk a szikkadt husból a bográcsba.
A festő nagyot nézett a bojtár szeme közé s aztán a számadóhoz fordult.
– Hallja, gazduram: szokott ez a kegyelmed bojtárja néha igazat is mondani?
– Ritkaságképen. – De most az egyszer az igazat mondta.
– Akkor köszönöm én szépen a kendtek gulyáshusát.
– Soh se tessék attól huzódozni. Nincsen abban semmi hiba. Igy volt az, a mióta az Ur Isten a Hortobágyot ilyen simára kiterítette. Nézze azokat a legényeket! Csupa erő, egészség valamennyi. Pedig az mind döghuson nőtt fel. Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak.
A lovászmester azonban, meghallva a felfedezést, még a morva hajtsároknak is megtiltá, hogy a gulyáshusból egyenek.
– Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak azért fundálta ki ezt a mesét, hogy minket elrőkönyítsen a lakomától s végül kinevessen. – Majd meglássuk, eszik-e belőle a doktor? Neki e felől bizonyosat kell tudni: – biztatá a festő utitársát.
Ez alatt föltámadt az ég alján a délibáb.
A tündérálom megelevenülése.
A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe ákáczfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy tünik fel a távolban, mintha palotákból épült utcza volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagy-Iván) jelennek meg a légbe fölemelve s olyan közel hozva, hogy az utczán járó szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a látóhatár alatt vannak.
– Ezt csinálja utánunk a német! Szól kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz.
A festő haját tépi kétségbeestében.
– Ilyet kell látni nekem! A mit nem tehetek vászonra! Micsoda ez? Kérdezi sorba mindenkitől.
A számadó azt mondja neki: «ez a délibáb».
– De hát mi az a délibáb?
– A délibáb a hortobágyi puszta délibábja.
A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó.
– A délibáb az Isten csudája, a mi azért van, hogy a szegény pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant.
Utoljára a doktorhoz fordul a festő, hogy magyarázza meg neki a délibábot.
– Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét az Atmosphæráról: leirja abban a Fata-Morganát; a mit látni az afrikai homoksivatagban, a jegestenger partjain, az Orinokó mellett és Szicziliában, olvastam Humboldt, Bompland leirását a Fata-Morganáról; de a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még a nagyszerü természeti tüneményeit is ignorálja a tudós világ.
A doktornak jól esett, hogy kitölthette szivének keserüségét az idegenek előtt. Neki azonban nem volt ideje természeti tüneményeket bámulni: vissza kellett sietnie a mátai telepre, a hol az állatkórház és patika van; bucsút vett az ismerős és idegen uraktól s ezzel fölkapott a kordéjába s elbaktatott a pusztába.
A nagy gulya jó messze járt már a pusztában; a bojtárok terelték tova. Itt a közelben ugyan bujább a fű, de épen azért kell a marhákat tavaszszal elébb a távoli szikes lapályon legeltetni, hogy mikor nyáron ott már aszuvá szárad a fenyér, az a televényes legelő maradjon a számukra hátra. A nagy gulya, meg az eladásra kiszakított csorda között igen érzékeny volt a bucsúvétel.
«Mintha csak a druidák és a walkürök kardala volna!»
A lovászmester e közben a dolog fináncziális oldalának a rendezésével és a marsruta megállapításával foglalkozott, Sajgató uramnak kifizette ujdonat új százasokban a csorda vételárát, a ki azokat minden titkolózás nélkül a mándlija zsebébe tömte. Az idegen úr nem tartá fölöslegesnek figyelmeztetni a gazdát, hogy ilyen puszta helyen vigyázzon a pénzére. A mire a polgártárs debreczeni flegmával azt felelé:
– Uram! Engemet már egynehányszor megloptak, megcsaltak életemben; de soha engem tolvaj meg nem lopott, gazember meg nem csalt: – mindig becsületes emberek voltak, a kik meg tudtak csalni, lopni.
A vevő a számadó gulyásnak is adott borravalót.
– Hát még egy szót mondok, tensuram; szólt ekkor a gulyás: Ha már egyszer a teheneket meg tetszett vásárolni, vegye meg a borjukat is. Ezt én tanácslom jó barátsággal.
– Kell is nekem ez a sok bégető állat! Ezeknek a számára szekeret fogadjak?
– Elmennek ezek a maguk lábán.
– De késleltetik a hajtást. Minden lépten-nyomon megállítják a teheneket, mikor szopni akarnak. Aztán, a mi fődolog, úgy tudom, hogy a herczeg nem azért vásárolta azt a csordát, hogy a tiszta magyar fajjal tegyen kisérletet, hanem hogy a spanyol fajtával keresztezze.
– Az már más.
E szerint nem volt hátra egyéb, mint hogy a megvásárolt csordát utnak inditsák. A vásárló úr megirta a megbízó levelet, a biztos pedig a paksust a kisérő gulyásbojtárnak; az eltette az igazságokat a veterinárius marha utleveleivel együtt az oldaltáskájába; a vezérbikának felkötötte a nyakára a kolompot, a két szarva közé pedig odabogozta a szürét s azzal felnyergelte a paripáját s jó egészséget kivánva az itt maradóknak, a nyeregbe szökött.
A számadó átadta neki az utravaló tarisznyát, abban szalonna, czipó, fokhagyma, egész hétre való; Miskolczig eltart. Azután elmondta neki az egész utirendet. Polgár felé kell venni az utat, mert Csege felé nagy a tavaszi vizek miatt a sár. Utközben meg lehet hálni a kis erdőnél; a tiszai réven átkelnek a komppal: ha nagy a vizállás, inkább ott kell rostokolni a révháznál s a csordának szénát adatni, mint valamit szerencséltetni.
Aztán lelkére kötötte a keresztfiának, hogy magát az idegen földön megbecsülje; Debreczen városára orczapirulást ne hozzon; az uraságának engedelmeskedjék; a vitézségét tartsa dugaszban; a magyar nyelvet el ne felejtse, a hitét el ne hagyja; sátoros ünnepen megáldozzon; a mit keres, azt el ne prédálja; ha megházasodik, a feleségét megőrizze, a gyerekeinek magyar nevet adjon s ha ideje cseppen, irjon egy levelet a keresztapjának: fizeti a posta-portót érte.
Eként keresztatyai áldását ráadva, utnak ereszté a jámbor legényt.
A két morva hajtsár ez alatt vállalkozott arra a feladatra, hogy a rekesztékből kibocsátott tehéncsordát a meghatározott irányban előre terelje.
Az a rideg marha természetesen, a mint a rekesztékből kiszabadult, a hány, annyifelé szaladt s ha a hajcsár botjával terelni akarta, szembeállt vele és ökleléshez készült; azután meg mind vissza akart menni a rekesztékben hátramaradt fiaihoz.
– Eredj már, segits azokon a jámbor keresztyéneken, mondá a számadó a bojtárnak.
– Durrantson kend közé azzal a karikással! Biztatá a festő.
– Mennykőt is durrantanánk! dörmögé a bojtár. Hisz akkor mind világgá szalad a csorda. Nem «lú» ez!
– Megmondtam, hogy össze kell a teheneket kötözni párosával a szarvaiknál fogva; kiabált a lovászmester.
– Jól van, jól, csak rám kell hagyni.
Azzal egyet füttyentett a bojtár s arra egy kis kuvasz előugrott a karám mellől s nagy ugatva neki rohant a szétzüllött csordának, megkeritette a rendetlenkedő barmokat sebtiben, a resteknek az inába kapkodott: egynehány percz alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép hadirendben indult meg a kolompos bika után. Akkor aztán a bojtár is utána rugtatott a szarvas állatoknak, a neveiket kiáltozva: «Ruzsa te! Csákó te! Kese te!» Mind a huszonnégynek tudta ám a nevét s azok hallgattak rá. A bikának a neve volt: «Büszke te!»
Ilyen kommandóra aztán szép csendesen tovahaladt a nagy síkon az eladott falka. Az urak sokáig utána néztek, a mig csak a falka el nem érte annak a hullámhányó tündértengernek a szélét. Ott egyszerre óriásokká nőttek fel a marhák, mintha nem tehenek, hanem mammuthok volnának, fekete lett a szinük, a lábszáraik szörnyü hosszura felnyultak, majd egy megfordított tehénalak ragadt mindegyikhez s ez a tükörkép együtt haladt velük. Lassanként aztán az alsó tehenek elkezdtek veszni a szürke semmiben, utóljára egészen elenyésztek, csak a fejeikkel lefelé fordított tehenek ballagtak tovább, lábaikkal az égfelé kalimpázva. Bojtár, hajcsár, kuvaszkutya mind úgy kisérte őket, fejjel lefelé fordulva.
A festő hanyatt feküdt a fűben, két karját, lábát szétvetve.
– No, ha én ezt Bécsben elbeszélem a művészklubban, engem kidobnak az ajtón.
– Ez rossz jel, mondá Sajgató uram fejcsóválva. Csak hogy már zsebemben a pénz.
– De még nincs otthon a marha; dörmögé a számadó.
– Csodálom, hogy még ezt a theátrumot nem árendálta ki valami élelmes vállalkozó. Véleményezé a lovászmester.
– Nem adjuk ám oda! Biztosítá büszke szilárdsággal Sajgató uram. Elvinnék ezt Bécsbe tudom, ha lehetne; de nem adja Debreczen városa.
IV.
Az állatorvos kordéja gyorsan döczögött végig a pusztán. Se gyeplü, se ostor nem kellett a jó lovacskának: tudta az már a leczkéjét könyv nélkül. A doktor utközben elővehette a jegyzőkönyvét és firkálhatott, számolhatott benne.
Egyszer azután, a mint ismét maga elé tekint, egy csikóst lát közeledni, lóháton vágtatva.
De az olyan őrületes nyargalás volt, mintha ló és lovas meg volna bolondulva. Egyszer sebesen neki iramodott a paripa, azután megtorpant, ágaskodott s hirtelen félrecsapott, más irányt váltva. A lovas hátravetett fejjel, visszagörbülő derékkal ült rajta s két kézre fogta a kantárszárat. A ló rázta, kapkodta a fejét s ijedten horkolt és nyeritett.
A doktor rögtön kezébe kapta a gyeplőt és az ostort s azon igyekezett, hogy a lovasnak utjába kerüljön.
Közelebb érve, felismerte a csikóst: «ez a Decsi Sándor!»
Úgy látszott, mintha az is ráismerne s a kantárt eleresztve, engedné a lovát a kocsi felé futni.
Az okos paripa fujtatva, prüszkölve jött a doktor kocsija felé s odaérve, magától megállt. Megrázkódott, röhögött: csakhogy meg nem szólalt.
A legény hátragörbült derékkal, égremeredő arczczal ült a nyeregben: két keze nem fogta már a kapiczányt, csak a lábai szorították a ló derekát.
– Sándor te! Decsi Sándor! Kiálta rá a doktor.
Úgy látszott, hogy nem hallja a kiáltást, vagy hallja, de nem tud szólni.
A doktor kiugrott a leptikájából: odament a lovashoz, átnyalábolta a derekát s leemelte a nyeregből.
– Mi lelt téged? Sándor!
A legény nem felelt. Szája össze volt szorítva, nyaka hátra feszitve; melle sebesen zihált; a dereka félivben hátrahajolva. A két szeme rémségesen fölnyitva, valami őrületes tűzfényben ragyogott, a mi annál ijesztőbb volt, mivel hogy a szem feketéi egészen ki voltak tágulva.
Az orvos lefekteté a legényt a gyepre s elkezdte vizsgálni.
– Az ütér verése hol sebes, hol félbe szakad, a pupillák ki vannak tágulva; a szájat állkapcza-görcs tartja zárva; a derék hátra feszül. Ezt a legényt megmérgezték. Még pedig növényi méreggel.
A hortobágyi csárda és a mátai telep közötti puszta rónán találta a doktor a csikóst. Valószínü, hogy ez a telepre akart eljutni s utközben érte el a méreg hatása. A míg eszméletét birta, addig sietett a tanyára eljutni, de a mint a görcsök előfogták, a dühre fokozódó kin megzavarta az agyát, nem volt ura mozdulatainak s karjainak rángatózásával a lovat is megbolondította. Annak is szakadt a tajték a szájából.
A doktor fel akarta tenni a csikóst a kordéjába. Hanem a legény nagyon nehéz volt, nem birta a saraglyán átemelni.
Itt hagyni a pusztán pedig nem lehetett; mert a míg visszatér érte a segitséggel, az alatt a sasok megmarczangolják.
Az a paripa olyan okosan nézett rá, csakhogy nem beszélt! odahajolt a fejével a gazdája fölé s rövid szaggatott röhögést hallatott.
– No hát segits te is! Mondá neki a doktor.
Hogyne értette volna meg? Egy pusztai mén! Hisz annak már háromnegyedrész lelke van! A mint látta, hogy a doktor a gazdája emelgetésével küzködik, megfogta ennek a mellényét a fogaival és ő is emelt rajta. Így aztán közös erővel belökték a saroglyába.
A doktor a paripát kötőfékénél fogva odakötötte a saroglyához s aztán vágtatott a telep felé.
Ott van kórház is, patika is. Hanem csak lovak és tulkok számára. A doktor maga is csak baromorvos.
Hanem ilyen esetnél mindenkinek szabad segíteni, ha tud.
De épen az a kérdés, hogy tud-e?
Legelső volna azt kieszelni, hogy miféle méreg dolgozik itt? Strychnin-e, vagy belladonna?
Fekete kávé nem fog ártani.
A mint a telepre megérkezett a doktor, előkiáltotta a famulusát, meg a gazdasszonyát.
A kávé készen volt: csak emberi segítség kellett hozzá, hogy azt a beteggel bevetessék. Az állkapczagörcs úgy összeszoritá a fogait, hogy vésővel kellett annyit tágitani rajtuk, a mennyi elég a kávé betöltésére.
– A fejére jeges borogatást, a gyomrára hólyaghuzó mustárt: rendelkezék a doktor; s miután más nem volt, a ki a rendeléseit végrehajtsa, mint saját maga: tehát azt is elvégezte. A famulusnak a közben utasításokat adott s egyszersmind leveleket irt az asztalnál.
– Ide hallgass! Jól a füledbe vedd, a mit mondok. – A laptikával sietve lekoczogsz a hortobágyi csárdához: ezt a levelet átadod a bérlőnek. Ha a vendéglős maga otthonn nem volna, akkor élő szóval megmondod a kocsisának, hogy én parancsolom, hogy azonnal fogjon be az uri csézába s siessen minél előbb haladéktalanul a városba ezzel a pecsétes levéllel. Keresse fel a főorvost s várja meg és hozza ki ide a telepre. Én veterinarius doktor vagyok: nekem lelkes állatot kurálnom hivatali esküm tiltja. A baj sürgetős segitséget kiván. A doktor orvosságot is fog magával hozni. A korcsmáros kisasszonyának pedig mondd meg, hogy a mi pörkölt kávé csak van a háznál, azt mind adja oda neked; – addig is, a míg a városi orvos megérkezik, kávét kell itatni a paczienssel. Azon légy, hogy gyorsan előkerülj.
A famulus megértette a rábizott feladatot és sietett azt nyélbe sütni. A fáradt szürke még ki sem fujhatta magát, ujra vissza kellett baktatnia a csárdához.
A kisasszony épen kinn volt a folyosón, a muskátlikat öntözte, mikor a famulus a csárda elé megérkezett a kordéval.
– Mit hoztál Pesta, olyan lóhalálában?
– Hát csak egy levelet a nemzetes urnak.
– Azzal most nehezen beszélsz, mert egy raj méhet kerget a kaptárral.
– Pedig a doktor urtól van benne parancsolat, hogy azonnal küldjön be a városba hintót a főorvosért.
– Beteg van a háznál? Kit lel a hideg közületek?
– Nem mi közülünk való az, mert azt a doktor úr szedte fel a pusztán. A csikósbojtár, a Decsi Sándor.
A leány nagyot sikoltott s kiejté a kezéből az öntözőt.
– A Sándor? Rosszul van?
– De olyan rosszul van, hogy a falra akar mászni s az ágyat is rágja kinjában. Megétette valaki.
A leány az ajtófélhez támaszkodott mind a két tenyerével, hogy le ne roskadjon.
– A mi doktorunk nem tudja igazán, hogy mi lőtte a csikóslegényt: azért hivatja a városi doktort, hogy vizitálja meg.
A leány valamit hebegett; de nem lehetett hallani, hogy mit.
– Ereszszen hát be a kisasszony; ne támassza be az ajtót, hadd keressem fel a nemzetes urat.
– Nem tudja mi lelte? hebegé a leány.
– Magának meg azt üzeni a doktor úr, hogy a mi pörkölt kávé van a háznál, mind gyüjtse meg s adja ide; azzal kurálja addig is a Decsi Sándort, a míg a doktor a mediczinával megjön, mert nem tudni miféle mérget kapott szegény.
A famulus aztán sietett a csaplárt felkeresni.
– Nem tudni miféle mérget kapott? suttogá magában a leány. De én tudom! – Ha az lett a veszedelme! – Én megmondhatnám a doktornak. Akkor mingyárt tudná, hogy mit adjon be neki. (Az teszi meg, hogy «mingyárt».)
Azzal futott be a szobába: felnyitá a ládáját, felkereste a láda fenekéről azt a boszorkányos gyökeret, a minek olyan emberformája van. Azt a zsebébe dugta.
Átkozott legyen, a ki azt a rossz tanácsot adta! Átkozott legyen, a ki azt megfogadta!
Azután neki állt a kávépörkölésnek; mire a famulus visszakerült a kertből (annak elébb segiteni kellett a méhraj elfogásánál) akkorra meg is tölté az őrölt kávéval a pléhdobozt.
– No hát adja ide azt a kávét kisasszony!
– Én is megyek veled.
A famulus eszes legény volt, átlátott a szitán.
– Ne jőjjön oda kisasszony, nem jó lesz magának most a Decsi Sándort meglátni, ilyen állapotban. Biz a lelke is megfagy az embernek, a mikor a kinlódását látja. A doktor úr magát oda sem fogja ereszteni hozzá.
– Én csak a doktor urral akarok beszélni.
– Hát a vendégeket ki látja addig a csárdában?
– Ott a szolgáló meg a csapos legény! Lássák el azok!
– De legalább kérezkedjék el a nemzetes urtól!
– Nem kérezkedem! – Nem eresztene el. – Ejh, eredj az utból!
Azzal félretaszítá a famulust s kirohant az udvarra; egy szökéssel felugrott a kordé ülésébe, kezébe kapta a gyeplüt, ostort; rávagdalt a szürkére; az aztán vitte a kordét, a hogy birta.
A lennhagyott famulus lelkendezve kiabált utána.
– Kisasszony! Klári kisasszony! Megálljon! Ne bomoljon! S futott a kordé után lélekszakadva; de csak a hidnál birta azt elérni, a hol a fáradt ló a kaptatónál lépést kezdett járni; ott azután ő is felkapott az ülésbe.
A szegény szürkének a háta soha sem hallott annyi ostorütést, mint ezuttal a mátai telepig. A mint a homokhoz értek, ott már csak lépést tudott baktatni.
A leány türelmetlen volt, leugrott a kordéról s a bádogszelenczét a kezébe kapva, futvást rohant a lóherésen keresztül a doktor tanyájáig.
Lihegve, elfulladva érkezett meg.
A doktor észrevette az ablakon át a leány jöttét s eléje ment. A pitvarban elállta az utját.
– No, no! Klárika! Hát maga hogy jön ide?
– Hogy van a Sándor? lihegé a leány.
– A Sándor rosszul van.
Hallhatta a zárt ajtón keresztül is a leány a beteg kinos nyavalygását.
– Mi történt vele?
– Azt magam sem tudom. Ráfogni nem akarom.
– De én tudom, hogy mi baja. Beadtak neki valamit. Egy rossz leány. Tudom is, hogy ki volt? Azért, hogy magába szerettesse, valami szert kavart a borába: attól lett nyavalyás. Tudom is, hogy ki volt, azt is, hogy mi volt?
– Kisasszony! Ne árulkodjék! Ez nehéz vád. Ezt be kell bizonyítani.
– Itt a bizonyíték.
Azzal a leány elővette a zsebéből a méreggyökeret s oda tette az orvos elé.
– Hüh! hüh! szörnyűködék a doktor. Ez «atropa mandragora». Hisz ez halálos méreg!
A leány arczára tapasztá a két kezét.
– Hát tudtam én, hogy ez méreg!
– Klárika! Ne rémitsen meg, mert kiugrom az ablakon! Csak nem maga mérgezte meg a Sándort?
A leány némán bólinta a fejével.
– Hát mi a ménküért tette?
– Olyan kegyetlen volt hozzám; aztán egy czigány asszony elhitette velem, hogy ha ezt a borába áztatom, engedelmes lesz hozzám.
– Itt van ni! Canis tota mater leányai. Czigányasszonyokkal kell nektek trafikálni, úgy-e? Iskolába nem jártok, a hol a rektor a mérges növényeket megismerteti, hanem a czigányasszonytól tanultok. Már most szép engedelmessé tetted a legényedet!
Mérgében tegezni kezdte a leányt.
– Meghal? kérdezé az rimánkodó tekintettel.
– Az kellene neked még, hogy meghaljon! Nem olyan fusermódra van annak a testéhez férczelve a lelke.
– Hát megél? A leány a vigasztaló szóra oda térdelt a doktor lábához, s megragadva annak a kezét, össze-vissza csókolá.
– Ne csókolgasd az én kezemet; csupa mustárkovász, feldagad tőle a szád.
Hát akkor aztán a lábait csókolta. S hogy a doktor azt sem engedte, akkor meg a lába nyomát csókolta: azokat a sáros lábnyomokat a tégla padlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival.
– No hát álljon fel és beszéljen okosan. Elhozta a kávét? Meg van pörkölve? Meg is őrölve már? Ez jól van. Addig is, a míg a doktor eljön, ezt kell itatni a beteggel. Jó volt, hogy megmondta nekem, miféle méreggel lett megetetve a legény. Mert most már tudom, hogy mi annak az ellenszere. Hanem most már aztán azt mondom ám magának édes lelkem, hogy vegye nyakába a világot izibe s úgy eltünjön erről a vidékről, hogy nyomára se találjanak, mert a mit maga elkövetett, az kriminálitás: azt a főorvos fel fogja jelenteni; biró elé, törvényszék elé kerül a dolog. Hát csak fusson, a merre a világnak nincsen szája.
– Nem futok én! szólt a leány, letörülve a kötényével a könyeit. Hát itt a nyakam, vágják el; többet nem tehetnek. Ha vétettem, büntessenek érte, a hogy igazság. De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, a mit az ajtón keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem lábam békóba volna verve. Engedje meg doktor úr, az Istenre kérem, hadd legyek mellette, hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját, hadd törülgessem az izzadó arczát.
– Ugyan mit gondol? Hisz akkor engem egyenesen a bolondok házába csuknak, ha én magára a méregkeverőre bizom az ápolását a megmérgezettnek.
A leány arcza kimondhatatlan fájdalomra nyult meg e kegyetlen mondásnál.
– Hát doktor úr is azt hiszi, hogy rossz vagyok?
Azzal félretekintett, meglátta az ablakhidján azt a büntanu méreggyökeret, hirtelen kezébe kapta s mielőtt a doktor megakadályozhatta volna, a szájába dugta az emberfő forma végével.
– No no, Klárika! Ne bolonduljon azzal a nadragulyával! Meg ne rágja! Vegye ki a szájából. Adja ide. Inkább megengedem, hogy odamenjen a beteghez. De az nem magának való; előre megmondom. Az ilyen kinlódást gyönge szivü ember el nem tudja nézni.
– Tudom jól. A famulus az uton elmondott mindent. Alig ismerni rá, úgy elváltozott az arcza. A szép piros szine helyén szederjes foltok ütöttek ki rajta; szép fehér homlokán halálszeplők vannak, az orczája fénylik hideg veritéktől; két szeme karikára felnyitva olyan meredt, mintha üvegből volna, ajkait összekummva tartja, s ha felnyitja tajtékzanak és a mellett nyög, erőltet, csikorgatja a fogait s karjait fesziti, derekát hátratöri, hogy azt látni, hallani gyötrelem. De hát legyen ez az én büntetésem! Hadd legyenek az ő nyögései, nyavalygásai éles kések, a mik a szivemen keresztül járnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a fülemmel, jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.
– No, jól van. Próbálja meg! Ha elég erős a szive hozzá. Magára bizom a kávésmasinát: főzze benne a feketét egyremásra. De ha sirva fakad, kilököm az ajtón.
Azzal kinyitá előtte az ajtót s bebocsátá.
A leány, a mint megpillantá az ágyon fekvő kedvesét, kék zöld lett a világ a szemei előtt. Mivé lett a deli legény, a mióta tőle elvált: egy mesemondás idő alatt! Kín volt látni. Kín volt a látást kiállni.
A doktor behívta a famulust is.
A leány a kávéfőzés mellett elfojtotta a zokogást s ha egyszer kitört a hangja s a doktor szemrehányólag tekintett rá: ráfogta, hogy csuklott.
A két férfi mustárkovászt tapasztott a beteg lábikráira.
– No, most jőjjön azzal a kávéval. A szájába kell tölteni.
Nagy teketóriával járt az! A két férfinak teljes erejével kellett szétfeszíteni a legény dermeteg karjait, hogy ne hánykolódjék.
– No Klárika; most nyissa fel neki a száját. Jajh, nem megy az úgy! Ezt a vésőt kell a fogai közé dugni s azzal szétfesziteni. Ne féljen, nem nyeli az le: úgy szorítja a vasat, mint a harapófogó.
Megtette azt is.
– No, most szép csöndesen töltse át a masina csövével a kávét a fogai közt. No látja? Maga ügyes leány. Berekomendálom a mizeriekhez betegápolónénak.
A leány arcza mosolygott; a szive meg akart szakadni.
– Csak ezekkel a szemekkel ne nézne így rám.
– Az fáj legjobban, úgy-e? az a két meredt szem? Magam is azt tartom.
Valami kevés enyhülés állt be a betegnél: tán az ellenszer hatásától. A kinos nyögése alább hagyott, a tagjaiba állt görcs mulni kezdett. De a homloka égett, olyan volt, mint a tüz.
A doktor utasítást adott a leánynak, hogy mint kell a hidegvizes kendőt kifacsarni s a szenvedő fejére tenni; meddig rajtahagyni s ujjal felváltani. Megfogadta: úgy tett.
– No látom, hogy erős szive van.
Meg is jött annak a jutalma.
Az az öröm, hogy egyszer csak a szenvedő lehunyta a két szeme pilláit, megszünt olyan rémségesen nézni nagy fekete karika szemeivel.
Később az is megjött, hogy a száját felnyitotta: nem kellett már erővel szétfeszíteni összeszorított fogsorait.
Talán a gyorsan alkalmazott ellenszer segitett? Talán nem is volt olyan erős adag a méreg, melyet bevett? Mire a főorvos kijött a városból, már sokat enyhült a baj. Az állatorvos, meg a főorvos diákul beszélt egymással, a leány nem érthette, hogy mit, de az ösztöne rávezette, hogy ő róla is beszélnek.
A főorvos aztán még rendelt egyetmást s egyuttal megirta a «visum repertum»-ot s aztán haladéktalanul kocsira ült s visszatért a városba.
Jövet egy zsandárt hozott magával a bakon: a zsandár itt maradt.
Nyomban a főorvos eltávozta után gördült be az udvarra egy másik kocsi. Azon a hortobágyi csárdás jött. Követelte a doktoron a leányát.
– Csak lassan lármázzunk nemzetes úr. A kisasszony vizsgálati fogságban van. Látja ott a zsandárt?
– Mindig mondtam én, hogy bolondok a leányok; ha egyszer az eszük elmegy. – Nekem «se ingem se gallérom».
Azzal szép flegmával visszakocsikázott.
V.
Egész éjjel mellette volt a leány. Senkinek sem engedte át a helyét a beteg ágya mellett.
Pedig a mult éjjelt is átvirrasztá.
Nem így!
Ez a penitenczia érte…
El-elbólintott a széken ülve a nagy álmosságtól, de egy nyögése a betegnek rögtön felébreszté; valahányszor annak a fejére hideg borogatást tett, a saját szemeit is megmosta, hogy ébren maradjanak.
Az első kakaskukoritásnál aztán megszállta a bajfordító álom a beteg idegeit. Kiegyenesedett s szép egyenletesen horkolni kezdett.
Először azt hitte a leány, hogy az halálhörgés és megijedt tőle, hanem aztán nagyon megörült neki. Ez becsületes jófajta horkolás. Csak az egészséges ember tud horkolni. S ezzel a horkolással egyuttal gondoskodik róla, hogy a másik ébren maradjon.
A míg a kakas másodikat kukoritott, jó verset aludt.
A beteg arra fölneszelt és nagyot ásitott.
Hála az égnek! Már ásitani is tud.
Ekkor már megszüntek a görcsök. Tudják azt mindazok, a kik az idegeik zsarnoksága alatt szenvednek, micsoda nagy lutrinyeremény egy olyan egészséges ásitás a görcsök után!
A leány ismét akart neki kávét adni: a legény félrekapta a fejét, s azt motyogta, hogy «vizet».
A leány átkopogtatott a doktorhoz, a ki a szomszédszobában aludt, megkérdezve, hogy szabad-e a betegnek vizet adni? azt kér.
Erre a doktor fölkelt s kijött slafrokban, papucsban, maga akarta megnézni a beteget.
Meg volt elégedve az állapotjával.
– Jól megy a dolog. Ha már szomjazik, az jó jel. Adhat neki vizet, a mennyit csak kiván.
Megivott a beteg egy karafinával.
S akkor aztán elaludt csendesen.
Ezt bizony elnyomta a buzgóság – mondá a doktor. – No most már maga is elmehet Klárika aludni: ott az ágya a gazdasszony szobájában. Majd én nyitva hagyom az ajtót s vigyázok a betegre.
A leány olyan szépen kérte.
– Hadd maradjak itten. Lehajtom a fejem az asztalra: úgy alszom egy szikrát.
Hát ráhagyták.
Egyszer aztán arra riadt fel a leány, hogy már világos van, a verebek csiripelnek az ablak előtt.
A beteg legény most már nemcsak aludt, hanem álmodott is.
Nyitva volt a szája, valamit motyogott. Valamin nevetett.
Fel-felnyitotta a szempilláit; de az nagy erejébe kerülhetett: meg-meg leragadtak. Az ajkai szárazon, epedten nyiladoztak.
– Adjak vizet? suttogá a leány.
– Ahán – lihegé a beteg, behunyt szemmel.
Odavitte hozzá a vizes palaczkot.
De annak nem volt annyi erő a karjában, a tenyerében, hogy azt a vizes üveget a szájáig tudja emelni. Ennek a vasgyúrónak! Úgy kellett megitatni; fejét föl kellett emelni.
Az alatt is aludt félig.
Mikor aztán a feje megint visszaesett a vánkosra, elkezdett danolni, – talán csak folytatta a nótát, fennhangon, a mit álmában elkezdett; a dévaj nótát:
Czigány leány, magyar leány, mind virág!»
VI.
Pár nap alatt talpra állt a legény.
Az ilyen pusztán nőtt «vasczövek» nem sokat gornyadozik, ha túl van a bajon. Irtózik az ágytól. Harmadnap már jelentette a doktornak, hogy ő be akar rukkolni a méneshez, a hol szolgálatban áll.
– Várj csak, fiam Sándor, még egy cseppet. Egy kis diskurálása van veled valakinek.
Az a valaki a vizsgálóbiró.
Harmadnapra a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzőjével, meg egy zsandárral a mátai telepre, megejteni a törvényes vizsgálatot.
A vádlottat, a leányzót már kivallatták: szépen elmondott mindent úgy, a hogy történt; semmit el nem tagadott; mentségére nem mondott egyebet, mint hogy a Sándort olyan nagyon szerette s azt akarta, hogy az is úgy szeresse őtet.
Ezt mind protokollumba vették már, alá is volt irva. Hátra volt a gyilkos méregkeverőnek a szembesitése az áldozatával, a mi azonnal foganatba vétetett, a mint az a jártányi erejét visszakapta.
A csikós ez egész idő alatt elő sem hozta a doktor előtt a leány nevét. Úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy az itt van, hogy az őt ápolta. A mint a legény eszméletét visszanyerte, a leány nem mutatta magát előtte többé.
A szembesítést megelőzőleg a biró felolvastatá a leány előtt a vallomását, a mit az ujból megerősitett, egy szót sem igazitott rajta.
Ekkor aztán elővezették a Decsi Sándort.
A csikósbojtár, a mint belépett a szobába, elkezdett szerepet játszani: kicsinált szerepet.
Mintha csak a szinpadi csikósoktól tanulta volna a hetvenkedést, úgy betyárkodott. Csak úgy félválról hányta oda a Beczirkernek, arra a kérdésére, hogy mi a neve:
– Decsi Sándor az én becsületes nevem! Nem vétettem én senkinek. Nem loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal kisérjenek ide! Nem is tartozom én a czibil elé: mert én még a császár katonája vagyok! Ha van valakinek keresete rajtam, állítsanak a regement auditor elé: annak megfelelek.
A biró hidegvérrel csititá a legényt.
– Csak csendesen, ifjú ember. Nem terheli önt semmi vád. Csupán felvilágosításokat kivánunk nyerni egy önt érdeklő ügyben, s azt czélozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mikor volt ön legutóbb a hortobágyi csárda ivószobájában?
– Megmondhatom egész akkurátossággal; mi titkolni való rajta! Hanem előbb az a zsandár menjen el innen a hátam mögül; mert ha hozzám talál érni, csiklandós vagyok, úgy nyakon találom teremteni, hogy…
– No, no, no! Csak lassan ifjú vér. A zsandár nem önt őrzi. Hát mondja csak, mikor volt látogatóban a Klári kisasszonynál, a mikor az önnek borral szolgált?
– Hát megmondhatom, ha jól föltekerem az eszemet. Hát legutoljára voltam a hortobágyi csárdában tavaly, Dömötör napján, a mikor a juhászokat fogadják; akkor elvittek katonának; azóta tájékára sem voltam.
– Sándor! kiálta közbe a leány.
– Hát Sándor vagyok. Annak kereszteltek.
A biró kérdezé:
– Hát ezelőtt három nappal nem volt ön a hortobágyi csárdában, a mikor a csapláros leány önnek a bort adta, melybe mandragóra volt keverve, a mitől ön olyan nagy beteg lett?
– Én nem voltam a hortobágyi csárdában, s nem láttam a Klári leányasszonyt – van félesztendeje, nemhogy a borából ittam volna.
– Sándor! – Te hazudsz? – Én értem? kiálta fel a leány.
– Ne akarja ön félrevezetni a biróságot az eltagadással. A leány már mindent bevallott: hogy ő itatta meg önnel a mandragóra gyökérrel megmérgezett bort.
– Hát akkor a leányzó hazudott.
– De már mi oka volna a leánynak egy oly bünmerényletet költeni magára, a mi a legsulyosabb büntetést vonja maga után?
– Hát hogy mi oka volna? Az, hogy olyan a leány, hogy mikor rájön a «jó órája», olyankor se lát, se hall, hanem félrebeszél. Az a vitája a Klári leányasszonynak ellenem, hogy a szemeink nem találkoznak össze. Azért vádolja be itt most magát, hogy engem rákényszeritsen vele, hogy az ő iránta való szánakozásból valljam ki, hogy kinél voltam hát, a más szép leányánál, a lelkemet vesztegetni, a szivemet gyógyitgatni, a ki aztán azt a bóditót megitatta velem? De hát azt, ha akarom, megmondom; ha nem akarom, nem mondom meg. Az a bosszuja, hogy «nem» voltam ő nála, hogy felé sem mentem, mikor hazakerültem a katonaságból fellábbal. (Értsd «Verlaub»).
Ettől a szótól egész sárkánynyá lett a leány.
– Sándor! Te soha sem hazudtál életedben! Mi lett veled? A mikor egy hazug szóval, a mit a szájadba rágtak, megmenthetted volna magad a katonáskodástól, nem tudtad kimondani! Most eltagadod, hogy nálam voltál negyednapja? Hát ezt a fésüt ki hozta nekem, a mire a hajam fel van tüzve?
A csikós gunyos nevetéssel veté oda:
– A kisasszony tudja jobban «mi» volt az oka, «ki» volt az oka, hogy a haját fésüre feltüzte?
– Sándor! Ez nem igazság! Azt nem bánom, ha a bünömért a pellengérre kötnek, ha kikorbácsolnak. Itt van a fejem, vágják le, nem bánom. Csak azt ne mondd, hogy soha nem kellettem neked, hogy nem jöttél hozzám, mert az rosszabb a halálnál.
A biró méregbe jött.
– Ezer mennykő! Végezzék el önök a szerelmes vitájukat egymás között; de én nekem meg kell tudnom, hogy a hol egy flagrans mérgezési eset fordult elő, ki volt a mérgező?
– No felelj rá! kiálta a leány, lángoló arczczal. Erre felelj meg!
– Hát ha olyan nagyon firtatják, Isten neki: faköröszt! Azt is megmondhatom. Az ohati pusztában találkoztam egy sátorozó czigány familiával. Gyönyörü szép, bogárszemü leány állt a sátor előtt. Megszólított, behitt. Malaczot sütöttek. Ott mulattam velük. Ittam a borukból. Mindjárt éreztem, hogy valami keserű ize van. Hanem a czigányleány csókja édes volt, elfelejtette velem.
– Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz! kiáltott a leány. Most gondoltad ki ezt a mesét!
A bojtárlegény pedig dévajul nevetett. Jobb kezével a tarkójához kapott, a másikkal füttyeket hányva a levegőbe, elkezdé dudolni «azt» a nótát: