Eltörött az etagère.
Első sèance.
Az orvos csöngetett és a váróteremben a szolga únott hangon mondta:
– Tessék besétálni.
A páciens a tapétás ajtó mögött megállott a küszöbön és riadtan nézett körül a rendelőszobában, mint a falka előtt inaló szarvas-ünő, amely egyetlen pillantással megítéli, merre vannak áthatolhatatlan meredélyek, merre nyújt védetlen alkalmat a támadásra az erdő-tisztás és merre nyílik a menekülés ösvénye.
A szobában semmi sem volt az orvosi szobák operációs hangulatából és éppen ez volt az, ami mindjárt visszariasztotta. Nagy könyvespolc az egyik falon, bronzba öntött mitológiai istennőkkel, akik inkább látszottak istenített némbereknek, mint emberi formába ábrázolt isteneknek. Karcsú, öreg csillár, amelyet az orvos párisi csatangolásaiban vásárolt egy brocanteurnél. Terjedelmes Louis XV. iróasztal, szétdúlt kéziratokkal, füzetekkel, könyvekkel. Török dohányzóasztalka kokett puffokkal. A falakon nagyon sok festmény, amilyet legényemberek szoktak maguknak kiválogatni tárlatokon, aukciókon. Az íróasztal fölött passepartoutval dúsan körülövezve, berámázva a nagy Freud fényképe a tanár sajátkezü dedikációjával.
Az orvos előbb befejezte az előbbi beteg vallomásairól készült jegyzeteket, aztán megszólalt:
– Tessék közelebb lépni.
Körülbelül negyven, negyvenkét éves nő lehetett. Falusi ember, aki még nem ismeri a szépítőszereknek, arcfestékeknek, testszorítóknak csodálatos hatását, kisasszonynak szólította volna. Azzal a felemás elegánciával volt öltözködve, amely a merész kacérságot párisi divatlapokból hozatja és a szemérmes sutaságot a magyar vidéki városka adja hozzá. Hasított szoknya, amely párisi mondaine-ek ballépésének kényelmére szokott szolgálni és olyan frizura, amilyent vidéki kuriákban, régi olajfestésü arcképeken láthatni. Inkább kövér volt, mint sovány, de a térdig érő füző határozottan karcsúvá tette. Azon nők közül való volt, akikkel hotelek halljában, vagy vasuti kupéban találkozva frivol kalandokra gondol az ember.
Reszkető ínakkal közeledett az íróasztalhoz és fogvacogva kezdett a szokásos bemutatkozáshoz:
– Kérem, én…
Az orvos félbeszakította:
– Jó lesz, ha nem mutatkozik be, asszonyom. Ne mondja meg se a nevét, se hogy honnan való. Föltétlenül szükséges, hogy pácienseim teljes szabadsággal nyilatkozzanak meg előttem és talán kegyedről is le fog hullani minden gêne, ha tudja, hogy vad ismeretlen előtt beszél, aki nem számít, mint a süket fal… És most legyen szives elmondani, mi hozta ide.
Az asszony csak ezt várta. Folyékonyan belékezdett:
– Néhány hónap óta sajátságos jelenségeket…
Az orvos megint félbeszakította:
– Tessék talán helyet foglalni.
Az asszony leült félénken, merőlegesen az egyik puffra és ujból belékezdett:
– Kérem doktor úr, én sajátságos jelenségeket észlelek néhány hónap óta…
– Talán tessék inkább abba a karosszékbe ülni.
– Óh kérem, jó nekem itt is…
– Nem, nem. Csak tessék átülni. És ne ilyen mereven. Csak egész kényelmesen. Mintha egyedül volna. Szokja meg, hogy én nem számítok.
Az asszony engedett a nógatásnak és hátradőlt a karosszékben. De most talán még több merevség volt benne, mint az előbb. Sóhajtva belékezdett ujból:
– Tudniillik egész sajátságos jelenségeket tapasztalok magamon néhány hónap óta. Ugyanis…
– Bocsánat, hogy megint félbeszakítom kegyedet, de ez szándékosan történik. Kegyed bizonyára sokat küzködött otthon, amíg elszánta magát arra, hogy engem fölkeres. És a vasuton, amíg Pestre jött és az éjszakán, amit a hotelszobában töltött… szóval, volt elég ideje, hogy megfogalmazza azt a panaszkodást, amit nékem el akar mondani. Nos, ez engem nem érdekel. Ebben több a retorika, mint a valóság. Egy mondat kerekdedsége kedvéért told a bajhoz, vagy elhallgat belőle. Nekem pedig nem a panasza kell, hanem a baja. Emberi nyomorúság, hogy ez csak szavak útján juthat el hozzám. Ép ezért iparkodnia kell, hogy a szavak minél kevesebbek legyenek és minél rövidebb úton érkezzenek a forrásból… Tessék hanyatt feküdni azon a diványon.
Valóban, a szoba sarkában terebélyes divány állott, dús szőnyeggel letakarva, kézimunkás, tarka párnácskákkal telehintve. Az asszony elvörösödve tiltakozott, de az orvos száraz hangon rászólt:
– Meg kell szoknia, hogy a fogalmakat eszmetársitásoktól mentesen fogja föl. Hanyatt feküdni a diványon, – ettől nem kell még elpirulnia.
A páciens most már gyors engedelmességgel ledőlt a diványra, de az orvos tovább zsörtölődött:
– Ne ilyen félénken! Csak úgy, mint ahogy otthon szokott, mondjuk ebéd után. Nevetséges ez az álszemérem! Hiszen orvos vagyok! Itt maradok az íróasztalnál. Nem is látom magát… No és most húnyja be a szemét. Időt adok magának, nem arra, hogy töprengjen, hanem hogy elfelejtse, amit készen megfogalmazva ide hozott magával.
Néhány percnyi csönd következett. Az orvos az íróasztalra könyökölve nézett a páciensre, aki egy darabig mereven feküdt, de aztán térdei a fáradtságtól remegni kezdtek. Csak ezt várta az orvos és hirtelen lecsapott rá a kérdéssel:
– Mondja el, mit gondol mostan.
– Hogy most mit gondolok?
– Ejh, azt tudom, hogy most arra gondol, hogy mit is kellene felelnie. Úgy értem, hogy milyen gondolatot hagyott abba, amikor kérdeztem.
– Nem is tudom. Azt hiszem, semmire sem gondoltam.
– Az lehetetlen. Ha nem is gondolta végig szabatosan, de biztosan volt valami vágya, érzése, volt valami kritikai észrevétele arra a helyzetre, amelybe belejutott. Úgy mondja el, mintha gyónna. Vagy még jobban: mintha önmaga számára formálná szavakba, amit képekben és érzésekben gondolt.
– Arra gondoltam, hogy most még ideje volna, ugorjam föl és meneküljek innét.
– Menekülni? És miért?
– Mert csunya árulás, hogy eljöttem. Ugy érzem, hogy romlott asszony vagyok máris. Én megcsalom a férjemet.
– Ismétlem, hogy én orvos vagyok. Az én helyem itt van az íróasztalnál, ezt nem is hagyom el egy tapodtat se.
– Már az csalás, hogy itt vagyok. A férjemnek azt mondtam, hogy a gyomorbajomat kezeltetem. Szegény nem sejti, hogy nekem lelki bajom van, magamnak, – külön.
– Óh! Ugy gondolja hát, hogy ennek a lelki bajnak az oka valami titkolni való esemény volt. Egy kis megszédülés? Egy kis kiváncsiskodó kaland?
A páciens most már indulatosan fölugrott.
– Ezt kikérem magamnak! Én mindig becsületes asszony voltam!
Az orvos közömbösen vállat vont:
– Mi, orvosok, ha a beteg részeket tapogatjuk, el vagyunk rá készülve, hogy a páciens fölszisszen. De a páciensnek is be kell érnie ennyivel. Elvégre vizsgálat nélkül nincs diagnózis. Az én kérdésemben még csak föltevés se volt. Egyszerű kérdés volt. Feküdjék hát csak vissza és legyen több béketűréssel… Tisztán látom – különben egész megjelenése erre vall, – hogy kegyed sohasem csalta meg a férjét.
– Ha megtettem volna, nem éltem volna túl.
– Hány éves?
– Én?
– Nem, a férje.
– Ötvenegy… azaz csak ötven, mert decemberben született, ami voltaképpen nagy igazságtalanság, mert ha egypár nappal később született volna, akkor egy évvel fiatalabb lett volna… De hisz ez nem fontos nála! Milyen jellem! Milyen tökéletes ember! Hibán még sohasem értem.
– Hivatalnok? Lateiner? Földbirtokos?
– Kereskedő… de nagyban. De hisz ez nála nem fontos. Milyen jellem! Csupa kötelességtudás! Magának semmit, mindent a családjának. És ez erkölcsi fölfogása szigorú, mint egy törvénykönyv. Elítéli a kávéházat, megveti a színházat és félredobja a könyvet, ha nem ismeretterjesztő. Lesütöm a szemem, ha vele beszélek. Sohse tudnék eléggé méltó lenni hozzá.
– Nos, mondja el, mi hozta ide.
– Egy ostobaság… nem is tudom most már, hogy elmondjam-e. Senkinek se mertem elmondani, mert tudom, hogy kinevetnének véle. Magamnak is alig merem bevallani, mert magam is látom, hogy gyerekség az egész. De minél jobban lekicsinylem, annál inkább kínoz.
– Ha még senkinek se mondta el, már van célja, hogy idejött. Legalább nekem elmondhatja. Nekem minden egyformán fontos.
Az asszony mereven a plafonra nézett, úgy kezdett a beszédhez:
– A szalonban, egy sarokban egy etagère áll. Én nagyon szépnek tartottam, üvegből volt és sárga bronzból. A fokokon kis porcellán-nippek, vázacskák, miniature-ök és más semmiségek, amiket összevásárolgattam, ajándékba kaptam. Nagyon szerettem, folyton törölgettem, rakosgattam, nézegettem. Ott, kisvárosban különben sincs sok szórakozásra alkalom. Ha úntam magam, ezzel az etagère-rel órákig elszórakoztam.
– A konyhával nem szokott foglalkozni?
– Én adok ki a szakácsnőnek. De amióta ketten maradtunk, ezzel is alig van dolgom. A férjem köszvénytől fél és diétát használ, én pedig… nem akarok nagyon elhízni. De ez nem direkt fogyókúra.
– Térjünk vissza az etagère-hez.
– Fölötte egy festmény állott arany rámában. Egyszer észrevettem, hogy a kép ferdén lóg egy kicsit. Odahúztam egy széket, ráállottam és amikor megfogtam a rámát, a szék kicsúszott alólam. Esésemben lerántottam a képet a szegről és az etagère-re zuhant.
– Tájkép volt?
– Nem… figurális. Arckép.
– Kit ábrázolt?
– Engem, még egészen fiatal asszonyka koromban. Az esküvő után két évvel festette rólam egy fővárosi festőművész, aki ekkor városunkban tartózkodott. Fehér ruhában ábrázolt, az ölemben egy csomó rózsával. Azt hiszem, nagyon jó arckép volt…
– Hát tönkrement?
– Óh, a képnek alig lett baja, de az etagère összetört. Az egyik üveglap megrepedt, a széleken egy darab bronz levált, de a legnagyobb csapás az volt, hogy a kis nippek majdnem mind összetörtek. Egyiknek a feje esett le, a másiknak a karja. Volt egy kis meisszeni porcellánom, egy esernyős fiút ábrázolt. Ennek az esernyője egészen letört… Elszörnyedtem, amikor a pusztulást végignéztem. Mikor a férjem sírva talált, nevetve megvígasztalt:
– Óh te kis bolond! Érdemes is sírni ezekért a semmiségekért! Majd veszünk újakat.
– Én magam is elszégyeltem magam és elhatároztam, hogy nem törődöm többé a dologgal… Ez délelőtt történt, aztán megebédeltünk, a leányom és a vőm feljöttek hozzánk, mert egy házban lakunk. A vőm a kávét nálunk szokta meginni.
– Mióta van férjnél a leánya?
– Most második éve… Nagyon fiatalon mentem férjhez, mindenki nővéreknek néz bennünket. A férjem akarta úgy, hogy külön lakjanak és igaza volt. Mindenkinek joga van az önállósághoz és mindenkinek megvan a maga külön ízlése. De úgy csináljuk, hogy ebéd és vacsora után mindig feljönnek hozzánk gyümölcsre és kávéra. A férjem nem akarja, hogy viszont nagyon elidegenedjenek tőlünk… Tehát ebéd után még elbeszélgettünk, nevetgéltünk, aztán ők hazamentek, a férjem is visszament az irodába és én szokás szerint ledőltem egy kicsit szundikálni. Itt jött aztán a baj. Alig, hogy behunytam a szemem, hirtelen rettenetes szív-szorongás fogott el. Fölugrottam, átszaladtam a szalonba és mintha csak most eszméltem volna rá a borzasztó katasztrófára, oda kuporodtam az eltörött etagère elé és csak néztem, néztem megsemmisülve. A szalonomra különben is büszke voltam. Ezt mindíg magam takarítottam és csak akkor engedtem be másokat, ha néha vizitelők jöttek. De most egyszerre elment a kedvem az egésztől. Megutáltam mindent benne. Mintha az egész életem összetörött volna… Nagyon nehéz ezt megértetni mással, hiszen magam sem értem.
– Csak folytassa.
– Talán nincs is tovább. Azóta érzem, hogy végem van. Nincs semmi bajom, mindenki gratulál, hogy milyen jó színben vagyok, de én tudom, hogy végem van. Este az ágyban az az étagère százszoros súllyal ráfekszik a mellemre, vigasztalannak, céltalannak találom az egész életemet. És ha a sok vergődés után nagy nehezen elalszom, azt álmodom, hogy semmi se történt; látom az esernyős fiút széles szalmakalapjában, a kis rococo leánykát, aki a labdáját lóbálja, a két galambot, amely egy gyümölcs-halmon csókolózik és látom az én étagère-em minden lakóját, ezt az egész tarka liliputitársadalmat, amint a paplanomon ugrándozik, hancurozik, buvócskát játszik. Akkor aztán egyszerre, nem tudom, honnan, megjelenik a zsivány…
– Mondja el, hogy néz ki. Milyennek látja?
– Nem látom, inkább csak érzem, hogy borzasztó erős. Érzem, hogy szörnyű kezébe egyszerre be tudna fogni engem és egyetlen érintésétől darabokra törnék én is.
– Hogy van öltözködve?
A páciens elgondolkozott egy kicsit, aztán tétován felelte:
– Nem is tudom… a ruháját nem is látom. Különben is, az egész ember folyton változik. Ahányszor jól meg akarom nézni, mindig más. De mindig félelmetesen erős. Ő aztán összezúzza a kedves kis figuráimat.
– Közéjük ver bottal?
– Nem. Éppen az a furcsa benne, hogy hozzájuk se nyúl. Hogy ne mondjam, a nézésével szétcsap köztük. Akit a tekintete ér, menten darabokra hull… El szeretném űzni és nem birom, kiáltani szeretnék és nem fér ki hang a torkomon. Az iszonyattól, az erőlködéstől fölébredek és rohanok a szalonba, ahol napról-napra megújuló iszonyattal kell tudomásul vennem, hogy amit megálmodtam, a valóságban is megtörtént. Gondoltam már arra is, hogy veszek másik étagère-t, de rögtön undorodva dobtam el magamtól ezt a gondolatot. Próbáltam aztán megvígasztalódni azzal, hogy az egész úgyis értéktelen lim-lom, nem érdemes bánkódni miatta. De hiába látom én be, hogy értéktelen holmi, ha a szívem mégis elvérzik belé…
– Antik porcellánok voltak vagy utánzatok?
– Tudom is én, bánom is! Amikor az étagère-t vettem, a boltos rábeszélt, hogy apró porcellánok fognak a legjobban belepasszolni. Megvettem hát egy egész garnitúrát. Én bizony sohase foglalkoztam porcellánokkal… De hisz éppen ez a rémületes! Ha lett volna valami értékük a számomra, ha valami nagy veszteség ért volna a pusztulásukkal, akkor meg tudtam volna értetni másokkal, és menteni tudtam volna magam előtt a kétségbeesésemet. De így… ez a tiszta őrület, látom. Ha emeletet látok, arra gondolok, milyen jó volna leugrani, ha vonatot látok, egy vágyam van: elébe dobni magamat.
A páciens most már elhallgatott és lassan, befelé, szöpögve sírni kezdett. Az orvos hagyta, hogy hadd sírja ki magát szépen, aztán megfontoltan mondta:
– Kegyed bizonyára, mielőtt idejött, informálódott a gyógymódomról. A betegnek önmagának kell rájönnie a betegség okára. És ha rájött, ha egyszer szembe nézett vele, már meg is gyógyult… Holnap jöjjön el megint. A viszontlátásra, asszonyom.
Második sèance.
Másnap délután már három órakor az orvos háza előtt ődöngött az asszony. Az órájára nézett és azzal vigasztalta magát, hogy még jó korán van; bátran elmehetne még egyet kocsikázni a ligetbe. De azért csak ott maradt a környéken és szórakozottan nézegette a kirakatok hitvány holmijait. Néhányszor be is fordult a kapúaljba, egyszer pedig nagy elszántan a lépcsőn is felcammogott. De aztán lélekszakadva visszamenekült az utcára. Föltette magában, hogy mégegyszer körüljárja az Erzsébet-teret, aztán okvetlenül fölmegy az orvoshoz. Lassan, gondosan körülsétált a téren, mintha iskolai föladatot rótt volna le és amikor visszaért az orvos háza elé, megkönnyebbülten konstatálta, hogy mára már úgyis késő volna.
Hazament tehát a szanatóriumba, befeküdt az ágyába és vacsorára se akart lejönni a közös étterembe. A kis fiatal segédorvos morfium helyett néhány csöpp tiszta vizet föcskendezett a bőre alá és ez együgyü ravaszsága után jólélekkel magára hagyta.
– Nehogy elmondja nagyságos asszonyom az igazgató úrnak, hogy morfiumot kapott tőlem, mert rögtön elcsapnak… De úgy fog aludni reggelig, mint a tej.
Még sohasem volt ilyen rossz éjszakája. A szemét behúnyni sem tudta, de folyton rémálmok táncoltak előtte. A végtagjai a szerencsétlen étagère léceivé vékonyodtak és minden pillanatban mintha újra és újra összetöredeztek volna. Húszszor is kiugrott az ágyából, a nyakára próbálta a füzője zsinórját, de aztán ijedten ledobta magáról. Eszébe jutott, hogy az orvosnak nem fizetett az első vizitjéért. Mit fog gondolni róla? – most ez kezdte el gyötörni, hogy a földön hempergett és a haját tépte kínjában tőle.
Délután idejében elment az orvoshoz. Most is szép karcsú volt, de az arcán a gyürődöttséget nem bírta eltakarni a piros festék. Mentegetőzéssel akarta kezdeni, de az orvos mosolyogva útját állotta:
– Tegnapra nem is vártam, de annál bizonyosabbra vettem, hogy ma eljön… Feküdjék csak le a divánra.
A páciens megint húzódozott, de az első erélyesebb szóra mégis csak odafeküdt.
– Hogy aludt az éjszaka? – kérdezte tőle az orvos.
A páciens nagyot lélegezve belékezdett a panaszkodásba, de néhány szó után az orvos félbeszakította:
– Beszéljen most valamit a gyermekkoráról. De nem életrajzot kérek. Azt mondja el, hogy e pillanatban, amikor figyelmeztettem rá, mi jut eszébe a gyermekkorából. Mit lát maga előtt?
– Látom a vendéglőnket. A Bethlen-kertben a városi vendéglőt az édesapám bérelte. Délután sörözni és este vacsorázni oda járt ki az egész város. Nagyon jólmenő üzlet volt. Nagy téglaház volt, körös-körül favázas verandával. A gerendák zöldre voltak föstve. Minden tavasszal újra föstötték… Most is érzem az olajfesték szagát. Pedig fákkal és virágágyakkal volt körülvéve. De csak erre az olajfestékszagra tudok visszaemlékezni.
– És ha visszaidézi maga elé ezt a gyermekkorát, boldog?
– Óh nem, inkább elszomorít, szeretnék szabadulni tőle.
– És meg tudná-e mondani, hogy miért?
– Amint most, felnőtt ésszel látom a dogot, nekem ott nagyon zavaros helyzetem volt. Az apám gazdag embernek volt elismerve, de mégis csak vendéglős volt és én a vendéglőben voltam elfoglalva, épúgy, mint a család minden tagja. A vendégek szerettek. Vilmácskámnak, Vilma kisasszonynak szólítottak, de néha, miután jól kibeszélgették magukat velem, fesztelenül odaszóltak, hogy rendeljek nekik a söntésben egy pohár sört. A nyájasságuk leereszkedés volt és egy-egy bókot úgy dobtak oda, mint a borravalót. Egyszer félfüllel meghallottam, hogy a gyógyszerész azt mondta rólam a rendőrkapitánynak: Négy év múlva ebből jó falat lesz!… Nem is ezzel a szóval mondta és még csak arra sem érdemesített, hogy a hangját meghalkítsa. Bizonyosan úgy gondolta, hogy én még ezt hízelgőnek fogom találni. Vagy talán az is lehet, hogy túl fiatalnak tartott és nem hitte el rólam, hogy meg tudom érteni. De én megértettem, sírva fakadtam és valami nagy gorombaságot kiáltottam oda neki. A gyógyszerész nagyon fontos stammgaszt volt, amint mi neveztük. Ő maga is nagy sörfogyasztó volt, de azonkívül egy nagy asztaltársaság őt követte, bármily vendéglőt választott is. Én tehát kikaptam az édesapámtól, hogy miért riasztom el a legjobb vendégeinket az előkelő kényességemmel. Emlékszem is, hogy mondta:
– Na ja, könnyü úri kisasszonynak lenni, mi meg orra esünk a nagy munkában!…
– Akkortól kezdve gyűlöltem minden vendéget. Amikor beléptek és én mosolyogva köszöntem nekik előre, ahogy az édesapám meg is követelte, – hej, ha sejtették volna, hogy mennyire gyűlölöm őket az ártatlan mosolyom mögött! De igaz is! A napnak nem volt egy órája, az egész házban nem volt egy zúg, amikor és ahol ne ők lettek volna az urak. Ha hirtelen eső jött, persze bejöttek a nagyterembe, de mindig volt néhány finnyásabb társaság, amelynek szeparé kellett. Ezek aztán a mi lakószobáinkat foglalták el. Volt egy szoba, amelyet az én szobámnak neveztek el. Nohiszen, szépen volt az az én szobám! Akárhányszor reggelig ittak benne az urak és én azalatt valahol egy dívánon aludtam összekuporodva. És reggel, amikor bementem a szobámba, ott találtam az ágyamat össze-vissza dúlva, a szőnyeget szivarhamuval tele… Mint a lehető legnagyobb boldogságról, arról álmodoztam, hogy ha egyszer én a magam asszonya lehetnék és ha volna egy lakásom, amelybe nem volnék köteles mindenkit beereszteni. Ahol nem köpnek a padlóra, nem szórják a hamut a szőnyegre és nem füstölik sárgára a fehér csipke-függönyöket… – A páciens belémelegedett a beszédbe. A hangja derűsebb lett, az arca kisímult. Látszott rajta, hogy élvezi a maga szavát. Az orvos valamit kérdezni akart tőle, de most ő szakította félbe és tovább folytatta:
– Ebben az időben történt velem egy kis tragédia, amit sohasem fogok elfelejteni…
Az orvos önkénytelenül is fölneszelt, de aztán hamar megtalálta közömbös hangját:
– Csak mondja el, hallgatom.
– Majdnem minden vasárnap volt valami nyári ünnepély a Bethlen-kertben. Ez persze mindig tánccal járt, minden gyerek ott volt, csak én nem. Vasárnap volt a legtöbb dolog az üzletben, nekem tehát lehetetlen volt elszabadulnom. Pedig én is kaptam egy új rózsaszínű batisztruhát, mert meg kell adni, hogy az édesapám igazán gavallérosan teljesítette mindig a kívánságaimat. De mit ért a ruha, hogy ha föl nem vehettem? Egyszer aztán nagy szerencse ért. A felsőisták hétköznapra rendeztek majálist, erre én is elmehettem. Egy hétig nem tudtam aludni az izgalomtól és a majális napján már ebéd előtt felöltöztem, nehogy lekéssem valahogy. A rózsaszín ruha volt rajtam, a hajam hullámosra kisütve, leeresztve és rózsaszín szalag rákötve. Maga a mama öltöztetett és úgy meg volt elégedve vélem, hogy megcsókolt, pedig nem igen szerette kimutatni a szeretetét. Biztosra vettem, hogy a délutáni táncmulatságon én leszek a bálkirálynő. Aztán ebéd után, épp, amikor indulni akartam már, beállított valami falusi küldöttség, vagy háromszáz ember, akit a képviselőjük hívott meg hozzánk vendégségre. Megint fuccs volt a mulatságnak. Még a mamám is megsajnált és biztatott, hogy azért hagyjam magamon a rózsaszín ruhámat. Magamon is hagytam, csak egy kötényt kötöttem elébe, hogy be ne mocskoljam, amíg a sörhordásban segítek. Háromszáz ember egyszerre itta ki a sörét és én hallgathattam a táncmuzsikát, ami oda hallatszott a szomszédból. Azt hiszem, ekkora szomorúság még soha, senkit sem ért. Furcsa, de azóta sohse támadt többé kedvem, hogy bálba menjek.
– És nem is tiltakozott? Nem próbált ragaszkodni hozzá, hogy elengedjék?
– Eszembe se jutott; nagyon kötelességtudó gyermek voltam. Fájt, hogy nem mehetek el a bálba, de meghaltam volna, ha táncoltam volna, amíg a szüleim az üzletben kínlódtak. Hisz ez az! A szívem nem engedte, hogy kötelességet mulasszak és viszont ahhoz gyönge voltam, hogy a lemondásban találjak vígasztalódást.
A páciens kimerülten elhallgatott. A szemét lehúnyta, hogy egy kis könnyet eltakarjon, de az arcán megnyugvás látszott. Nehány percig csöndben voltak mind a ketten, aztán az orvos megszólalt:
– No és mi van az étagère-rel?
A páciens majdnem vidáman elmosolyodott:
– A doktor úr gúnyolódik. Hiszen én jól tudom, hogy az az étagère csak bolond ürügy volt; megindítója valaminek, ami anélkül is egész bizonyosan bekövetkezett volna. Dehát nem mindegy ez, ha mégis rettenetes kínokat kell szenvednem miatta? Ma hajnalban például, amikor végre elaludtam, megint megjelentek szegény kis nippjeim. Gyönge porcellán-testük tele volt a ragasztás sebeivel és akkor mint valami borzasztó, halálosan lesújtó igazság szólalt meg bennem a hang, hogy: „Ami egyszer eltört, azt nem lehet többé összeragasztani.“ Ettől aztán annyit sírtam álmomban, hogy vizes lett a párnám és reggel is, amikor fölébredtem, még mindig össze volt szorulva a szívem a gondolattól, hogy ami egyszer összetört, azt nem lehet többé megragasztani. Pedig most már jól tudom, hogy ez csak bolondság. Mert ha el is tört, azért meg lehet ragasztani és ha meg is látszik a helye, azért még nagyon sokáig elélhet. És ha nem is lehetne összeragasztani… hát mi közöm hozzá? De amikor az idegeim erősebbek az okosságomnál! Amikor fölfordul minden józan ész; a könnyű paplan úgy nyom, mintha egy sírkő volna a mellemen és amikor hiába nyitom ki az ablakot, úgy kapkodok levegő után, mintha bányában volnék!
– És most beszéljen a menyasszonyságáról. Boldog volt, hogy férjhez mehet?
– Óh nagyon boldog. Talán akkor egyszer voltam igazán boldog.
– Szerelmes volt a vőlegényébe?
– Szerelmes voltam abba a gondolatba, hogy megszabadulhatok végre hazulról. Hiszen addig egyébről sem álmodoztam, mint arról a boldogságról, hogy lesz végre egy szobám, amit nem muszáj átengednem akármilyen mulató társaságnak, hanem tisztán tarthatok a kedvem szerint; hogy nem kell késő éjszaka félig szundikálva részegek kurjongatását hallgatni és nem kell kuyafuttában vacsorázni és a meg nem rágott falattal a szájában fölugrálni, ha vendég jön… Hát mit bántam én, hogy ki lesz az, aki elvisz ebbe a boldogságba? Ha maga az ördög lett volna, azt is szépnek találtam volna… De kijelentem, hogy én az uramat mindjárt az első pillanattól kezdve nagyra becsültem, sőt merem állítani, hogy később, amikor jobban megismertem, meg is szerettem őt. Persze, amikor először bemutatták, még nem lehettem szerelmes belé… Dehát ezen a doktor úr sem csodálkozhatik. Azt hiszem, ez mindig így szokott lenni… A férjem mindig nagyon komoly ember volt, az üzletét kitünően vezette, és harminc éves korában már mindenki úgy tisztelte, mint egy hatvan éves embert szokás. Nem sokat kurizált, nem szeretett sokat beszélni, de amit mondott, az mindig becsületes, komoly beszéd volt. Az édesapám előtt megkérdezte tőlem, hogy akarok-e a felesége lenni. Egy hét múlva megvolt az eljegyzés. Bevallom, hogy titokban azért is boldog voltam, mert tudtam, hogy mindenki irigyel, mert akkoriban a férjem volt a legjobb parti az egész városban. Az üzlete nagyon sokat jövedelmezett és már hazulról is gazdag ember volt. Eszeágába se jutott volna, hogy épp engem vegyen el, ha nem szeretett volna halálosan belém. Ő ezt nem tudta kimutatni, de én jól tudtam, hogy így van…
– És maga? Nem volt valaki, aki… Nem volt szerelmes valakibe?
– Óh doktor úr, ismernie kellene a vendéglősleányok lelkét; akkor elhinné, hogy nem is lehettem szerelmes sohasem. Aki férfit én ismertem, az nekünk mind vendégünk volt. Voltak csinosabb fiatalemberek is… Amikor bejöttek, gondos volt a ruhájuk, a frizurájuk, szépeket mondtak nekem, virággal is kedveskedtek, nagyon illemtudóak voltak. Aztán inni kezdtek és egy óra múlva kellett csak megnézni őket! Annyira sem zsenirozták magukat előttem, mint a kocsisuk előtt. És ahogy a szüleim osztályozták őket! Ez jó vendég, ez rossz vendég, ez volt minden külömbség… Emlékszem, naponta, minden délután kijárt hozzánk a postatitkár. Csinos fiatalember volt, nagyon tisztán öltözködve, nagyon szerény, finom modorú. Mindig pontosan leült egy asztal mellé, kért egy pohár hideg tejet, azt megitta, aztán előszedett egy könyvet és olvasni kezdte. Soha föl se nézett az olvasmányából, amíg be nem sötétedett. Akkor aztán megfizette a pohár tejet és elment. Valószínűleg hazament, hideget vacsorázni. Óh, hogy utálták őt a szüleim. Azt hiszem, elevenen meg tudták volna főzni, mert egy pohár tejjel egy egész asztalt elfoglalt. A gyűlöletük rám is átragadt, én is gyűlöltem őt, pedig ha most visszaemlékezem rá, látom, hogy nagyon szimpatikus, derék fiatalember volt. Isten tudja, talán azóta valami nagy ember lett belőle. Talán szerelmes is volt belé nem egy leány, nálam boldogabb, akinek nem volt vendéglős a papája…
Az előszobából csöngetés hallatszott. Az orvos fölállott az íróasztala mellől annak a jeléül, hogy mára vége a széánsznak. Az asszony majdnem fájdalmas csalódottsággal szedte magára kalapját és csipkegallérját. Arca kihevült a sok beszédtől, szemében életkedv csillogott és kitörő hálaérzettel szorította meg az orvos kezét.
– Tehát a viszontlátásra holnap!
Fürgén tipegett le a lépcsőn, olyan vidám megkönnyebbültséget érzett, hogy dudorászni kezdett volna. De amint kiért az utcára, mintha egy láthatatlan kéz elrántotta volna a szeme elől a rózsaszínű üveget. Megint sötét és komor lett minden; a tárgyak éles konturjai megint kiméletlenül belevágtak idegeibe. Úgy érezte, hogy valami nagyon gonosz tekintetű, lihegő vágyú férfi követi nyomon. Hátranézni nem mert, csak meggyorsította a léptét és majdnem szaladva sietett a szanatórium felé. Szinte a nyakszirtjén érezte üldözőjének forró leheletét. A lélegzete elfulladt, a homlokára kiült a hideg verejték, azt hitte, sohsem fogja elérni a szanatórium kapuját.
Mikor végre a kapu kilincsére tette a kezét, hátra mert nézni egy pillanatra. Senki sem volt mögötte, a hosszú egyenes utca üres volt, kétoldalt a fák komolyan sorakoztak, mint egy nagy temető alée-ján…
Harmadik sèance.
Alig, hogy az ebédtől fölállhatott, valósággal kiszökött a szanatóriumból. Mintha titkos randevúra ment volna, úgy sietett. Mikor beért az orvos szobájába, könnyes szemmel mosolygott és mind a két kezével megfogta az orvos kezét. Otthonos mozdulattal oldotta le a fátylát és tette le a kalapját a kis asztalkára. Aztán biztatás nélkül lefeküdt a diványra, olyan meghittséggel, mint ahogy régebbi páciensek szoktak beülni a fogorvos operációs székébe.
Az orvos várta, hogy talán megszólal magától is, de az asszony összefonta a két kezét a mellén és hallgatott. Huszonnégy óráig vergődött fölzaklatott idegekkel; most mintha mindezt kipihente volna. Talán már gyónt is tovább, – hangtalanul, önmagának. Az orvos mintha résztvett volna ebben a néma vallomásban, közbeszólott:
– Mikor vette azt az étagère-t?
– Azt hiszem, két éve, vagy még annyi se. Akkor volt ez, amikor én is berendeztem a szalonomat.
Mosolyogva tette hozzá:
– Akkor valóságos mánia lett a városunkban, hogy minden jobb családnak legyen szalonja. Nekünk addig nem volt… Nagyon szép lakásunk volt, de olyan régi fajta, mert a férjem örökölte a házat a berendezéssel együtt… Hosszú földszintes ház volt, sárgára festve, nagy-nagy udvarral. Az udvarban hátul voltak a magtárak és raktárak, mert amint mondtam már, a férjem nagykereskedő. Nekünk volt ugyan egy dísz-szobánk, de persze csak olyan régi divatú; boltíves, polituros bútorokkal, nem egy modern szalon, selyem garnitúrával, konzol-tükörrel, nippes étagère-rel. Pedig ez volt a divat.
– Micsoda divat volt ez? Honnan jött? Ki kezdte?
– Hogy ki kezdte, azt már nem tudom. Az Osztrák-Magyar Bank fiókja új főnököt kapott, akkor kezdődött ez a divat… Úgyszólván ez a főnök volt az első igazi nagyvilági ember, aki a városunkban volt. Sok évet töltött Párisban, Londonban, – mondják, hogy valami nagy csalódása volt neki és azért helyeztette magát hozzánk. A mi városunkban akart eltemetkezni. Ahogy öltözködött, ahogy a botját tartotta, ahogy a korzón megállott, mindenen látszott, hogy nagyvilági ember. A lányos anyák között valóságos verseny fejlődött ki érte. Akkor kezdtek divatba jönni a szalonok, a délutáni teák, direkt az ő kedvéért.
– Ahá! Akkor rendezte be kegyed is a szalonját! Az ő kedvéért!
A páciens elvörösödött arccal, sértődötten akart fölugrani, de aztán meggondolta a dolgot és egy kis szünet múlva halkan rebegte:
– Igen…
Mintha maga is megijedt volna ettől a vallomásától, mentegetőzve gyorsan hozzátette:
– Ezt ön meg nem értheti, mert nem tudja, hogy micsoda élet van egy olyan kis városban. Amíg a leánykám kisebb volt, amíg ő adott dolgot, addig mindez eszembe se jutott, sőt mondhatom, hogy nagyon boldog voltam. A férjem egyszerűen – imádott. Valószínűleg féltékeny is volt rám és olyan életrendet szabott meg, hogy rám se nézhessen senki sem. Színházba nem jártunk, sétálni is csak este mentünk ki, akkor is a folyó partjára, ahol ebben az órában senki se járt rajtunk kívül. A fővárosi lapokat az irodába címeztette és csak este, amikor már lefeküdtünk, olvasta föl nekem azokat a cikkeket, amelyeket ő érdemeseknek tartott az elolvasásra. Színházi rovatot, tárcát mindíg átlapozta. Ilyenkor sohase mulasztotta el megjegyezni:
– Ez mind bolond fecsegés!
– Évenként egyszer utazni mentünk, de mindíg csak fürdőhelyre. Fogyni vagy hízni, ahogy ő elrendelte és mindig ettől függött, hogy melyik fürdőbe megyünk. Amikor útra indultunk, már én tudtam, hogy egy hónap múlva ennyi és ennyi kilóval kövérebb vagy soványabb leszek. Ahogy ő kiszabta. Néhányszor kértem, hogy nézzünk be egy-egy nagyvárosba; egy szigorú tekintettel büntetett meg, hogy belepirultam.
– Neked a szórakozás fontosabb, mint az egészség! – mondta és én nagyon sokszor megszégyenülve hittem el, hogy nem tudok komolyan gondolkozni… Egyáltalán, a férjem mindig olyan tökéletes, olyan gyöngeség nélküli, olyan hibátlan volt, hogy mellette folyton gyönge bűnösnek éreztem magamat. Ha rám nézett, már remegni kezdtem és elpirultam, mintha féltem volna, hogy Isten tudja micsoda gyarlóságokat fog fölfedezni bennem. Néha – sok-sok évvel ezelőtt – megcsiptem az állát, csiklandoztam, vagy az ölébe ültem és más ilyenekkel kedveskedni akartam neki. Ilyenkor csak rám nézett komolyan, anélkül, hogy elmosolyodott volna és fejcsóválva mondta:
– Milyen gyermek vagy te még mindig!
– Pedig egész bizonyosan tudom, hogy nagyon szeretett engem, de gyöngeségnek tartotta volna, hogy ezt kimutassa; a léha enyelgést gyarlóságnak nézte és mindig tartózkodott tőle… Virágot sohasem vett és ha valami új ruhát vettem föl, amelyről biztosan tudtam, hogy neki is tetszeni fog, gyöngéd korholással jegyezte meg:
– Ejha, jól kicicomáztad magadat!
– Azért én jól tudtam, hogy nagyon tetszem neki ebben a ruhában, de néha szerettem volna hallani is ezt tőle. Egy-két bókot szerettem volna és néha próbáltam ezt tőle kicsikarni kis ravaszságokkal. Például elujságoltam neki, hogy:
– Képzeld, máma a fűszeresboltban a segéd kisasszonynak nevezett!
De ő nem ment lépre; mogorván válaszolta:
– És mennyivel számított többet ezekután a fűszerért? Mert ismerem már ezeket a fogásokat.
– De azért mondhatom, hogy nagyon boldog voltam mellette, amíg a kis leányom föl nem nőtt. Tőle megszoktam, hogy a kötelesség teljesítésében lássam az örömömet és az évek úgy röpültek, hogy észre se vettem… De aztán a kis leányomból nagy leány lett. Nagyon derék, jó, okos leány… egészen az apja. Most már nem kellett gondját viselnem, inkább ő vigyázott rám, mint én őreá. Egyáltalán, nagyon erős akaratú teremtés volt mindig és amikorára felnőtt, semmi dolgom sem lehetett mellette a háznál. Ő és az apja nagyszerűen megértették egymást. Ha beszélgettek, a világért se mertem volna beleszólni. Biztosra vettem, hogy letorkoltak volna… Akkor aztán elkezdtem nagyon gyakran érezni, hogy egyedül vagyok. Úgy éreztem magam, mintha egyszerre egészen elöregedtem volna és mindenki kidőlt volna mellőlem; ott állanék, mint egy vén fa, lekoppasztva, dísztelenül, minden szépségből kifosztva… Azt hiszem, valóságban itt kezdődött az én betegségem.
Fölemelte fejét a diványról és fürkészve nézett az orvosra vissza. De az orvos egyetlen tekintettel sem válaszolt a néma kérdésre, hanem az íróasztalra lenézve megjegyezte:
– Szóval ebben az időben vette az étagère-t.
– Ebben az időben rendeztem be az egész szalonomat. Mondom, hogy ez akkor egész járvány volt a városban. A férjem nem nagyon lelkesedett érte, de aztán megmagyaráztam neki, hogy a gyermekünk már eladó leány, ezután nem zárkózhatunk el úgy a világtól, mint eddig. Titokban pedig örültem neki, mert így volt legalább valami gondom, valami mindennapos elfoglaltságom. Folyton takarítottam, csinosítottam és törtem a fejem, hogy mit vehetnék még belé. Az étagère-nek tehát semmi különösebb jelentősége sem volt benne, ha csak az nem, hogy ez volt az egész bútorzat legszebb darabja. De szép is volt igazán! Az üveg és a réz akkor is csillogott rajta, ha a függönyöket lehúztam az ablakokon és a kis porcellán-nippek olyan tarkák voltak benne, mintha vadvirágok lettek volna. Lehet, hogy talán azért, mert gyerekkoromban nem értem rá babákkal játszani, azért szerettem úgy elbabrálni ezekkel a csecsebecsékkel.
– És ő? Meglátogatta kegyedet?
– Kicsoda?
– Ej, hát az a világjárt úr! Akinek a kedvéért az egész szalont berendezte.
A páciens hevesen, majdnem durván kifakadt:
– Én egy szóval sem mondtam, hogy az ő kedvéért rendeztem be azt a szalont. Lehetséges, hogy annyit mondtam, hogy az egész szalonjárvány ő miatta tört ki, de ez még nem jelenti azt, hogy én is direkt az ő kedvéért rendezkedtem volna be. De persze, ha doktor úrnak ilyen véleménye van rólam, akkor talán a legokosabb, ha nem is folytatom…
Az orvosnak ugyancsak iparkodnia kellett, hogy kibékítse a páciensét. Megmagyarázta, hogy e kérdésekért megharagudni épp oly oktalanság volna, mint az orvos rosszindulatát föltételezni, ha a kutasz fájdalmat okoz néha. A páciens végre is megnyugodott, amikor az orvos ünnepélyesen kijelentette neki, hogy eszeágában se volt kétségbevonni abszolut női tisztességét. Akkor aztán az orvos megismételhette kérdését:
– Nos, volt ő kegyedéknél?
– Természetes, hogy volt! Azért természetes, mert ha vidéki szokás szerint a város minden jobb házánál vizitelt, akkor bennünket se hagyhatott ki. Az lett volna a furcsa, ha nálunk nem lett volna!
– Csak egyszer volt, vagy többször is?
Ingerülten, vitatkozó hangon felelte:
– Természetes, hogy többször is volt nálunk. Elvégre egy olyan kisvárosban a jobb házak nem olyan számosak, hogy egy-egyre ne kerülne rá a sor többször is. Különben is bevallhatom, hogy magam biztattam őt, hogy csak járjon minél gyakrabban hozzánk, mindíg szívesen fogjuk látni. Miért is ne? Minden szaván látszott, hogy igazi világlátott, művelt, finom úriember. Nem beszélek a külsejéről, elvégre engem az nem érdekel, – legtöbb asszony folyton azt magasztalta, – de a lelke igazán nemes volt. Amit a regényekben lehet olvasni, hogy „nemes lélek“, – az volt ő. Amikor ővele beszélgettem, úgy éreztem, mintha egy egészen új világba jutottam volna hirtelen. Olyanokról tudott beszélni, amikről én nem is hallottam addig. Mintha csak most nyilt volna ki a szemem, egész másképpen kezdtem látni az életemet, meg mindent… Például sohasem felejtem el, amit egyszer mondott. Úgy került szóba, hogy én tréfásan kérdeztem tőle:
– Találja ki, igazgató úr, hogy hány éves vagyok!
– Erre ő tíz évvel kevesebbre becsült, mint amennyi akkor voltam. Én nagyot nevettem rá és azt mondtam:
– No lássa, igazgató úr, az ember bejárhat akárhány világvárost, a nőkkel szemben akkor sem tudja, hányadán van!
– Ekkor felelte ő, hogy… azaz pardon!… nem ekkor mondta… Már nem is tudom, miből indultunk ki, de pontosan emlékszem minden szavára, mert akkor nagyon a szívemre vettem; sokszor gondoltam rá és mindjobban be kellett ismernem, hogy milyen igaza volt akkor. Ezt mondta:
– Lássa, kérem, én rövid idő óta vagyok csak itthon, de azt a megfigyelést tettem, hogy idehaza a napfény is komorabb, mint a külföldön. Ez az oka, hogy itt a nő hamarabb éli le az életét, mint külföldön. Idehaza a nőt virágnak tekintik, mihelyt lehulltak a szirmai, vége van, leszámoltak vele, – nem létezik többé. Külföldön a nőt gyümölcsnek tekintik, amely minél érettebb, annál kívánatosabb… Ezért van nálunk ez a fiatalleány-kultusz. Minden hódolat, minden költészet, minden virág a leányé. Milyen igazságtalanság! Milyen kegyetlenség! A fiatal leánynak minderre még nincs szüksége. Azt még a maga fiatalsága jobban kiragyogtatja, mint akármilyen bók. De amikor a fiatalságnak ez a benső ős-tüze kezd kihülni, akkor minden kis bók derüs sugárban verődik vissza a nő arcán. A hódolat, ami éri, megszépíti, fiatallá teszi, erőt ad neki az életre… a szerelemre… Ami költészet, ami rajongás van, azzal minddel az érettebb nőt kellene körülvenni. Annak a szívét kellene melegíteni véle. Mint ahogy a természet is nem a tavaszi virágra hinti legmelegebb sugarát, hanem a nyárutói gyümölcsre…
– Pontosan emlékszem, így mondta. Akkor éjszaka sokat gondoltam rá, hogy milyen igaza volt és hogy milyen csodálatos, hogy – anélkül, hogy gondolt volna rá – ilyen pontosan eltalálta az én állapotomat. Mintha csak a lelkemből olvasta volna ki mindazt, amit én homályosan éreztem addig. Milyen igaza volt! Nekem elmúlt az életem, anélkül, hogy valaki is azt mondta volna, hogy szép vagyok; anélkül, hogy csak egy virágot is letéptek volna a kedvemért a fájáról! Még megöregedni se hagytak, csak a fiatalságomat vették el erőszakkal, úgy, hogy elzárták a napsugártól… Hideg lett a szívem, fáztam… Most már világosan láttam, hogy mi volt az a bánatos sóvárgás, ami néha elfogott. Visszavártam a fiatalságomat, amit erőszakkal elvettek tőlem!
Az orvos halkan megjegyezte:
– És őtőle várta, hogy ő adja vissza?
A páciens elsápadt. Egész teste kimerevedett; egy pillanatig úgy látszott, mintha elájult volna. Aztán rekedt, fulladozó hangon hörögte:
– Ez őrültség! Tudja meg, hogy… Tudja meg, hogy…
Gyorsan, indulatosan fölugrott, magára kapta a csipkegallért, a kalapot hevenyészve a fejébe csapta és megroggyanó térdekkel odament az orvos elé. Fehér arcában két szeme könnytelenül, száraz tűzzel égett és végső erejét összeszedve lihegte:
– Tudja meg, hogy ő most a vőm!… Hozzáadtam az egyetlen leányomat!…
Negyedik sèance.
A következő napon a páciens ágyban maradt. Nagyon heves idegrohamai voltak, az igazgató-főorvost is lehivatták, de az is tanácstalanul, fejcsóválva állott meg az ágya mellett. A fiatal segédorvos pedig, aki gáláns kalandjaival a szanatóriumnak félelmetes hírt szerzett a beavatottak körében, frivolul megsúgta néhány érdeklődő betegnek:
– Idült hiszterika… Ez a baja!
Ezt aztán tovább adták és nemsokára az egész folyosón végig hahotázott a jókedv. Mindez persze a beteg szobájába be nem hatolt. Az ápolónő úgy tett-vett körülötte, mint ahogy a jól fizető gazdag betegeket szokás kényeztetni. Folyton megújította szívén a jeges tömlőt, könyörögve diktált belé egy-egy korty langyos teát és mézédes hangon, szapora beszéddel vígasztalgatta:
– Itt vakuljak meg, ha nem igaz… Beszéltem a főorvossal úrral… A nagyságos asszonynak semmi baja sincsen. Nem mondanám, ha nem úgy volna… Tessék elhinni, mi még inkább túlozni szoktuk a betegséget, hogy el ne hanyagolja a kúrát a beteg…
A páciens mindezzel vajmi keveset törődött. Hol ledobta magáról a paplant, hol pedig fogvacogva, dideregve kuporodott össze alatta. Értelmes szót egyet se szólott, de néha hirtelen fölszisszent, mintha az elevenjébe vágtak volna. Ilyenkor erőnek erejével ki akart ugrani az ágyból, föl akart öltözködni, el akart rohanni… maga se tudta, hova. Már-már igazán olyan volt, mint akibe a rossz szellemek bújtak bele, hogy megtáncoltassák. Fáradhatatlan, emberfölötti volt ebben a lázas vergődésében.
Másnap reggel a fiatal segédorvos jött be hozzá és egy kibontott táviratot tartott a kezében.
– Távirata jött, nagyságos asszonyom. Bocsánat, hogy kibontottuk, de ha rossz hír lett volna benne, nem adtuk volna oda. Örömhír! Tessék!
A páciens felkönyökölt az ágyban, belenézett a táviratba, aztán visszahanyatlott a feje a párnára. Az arca sápadt lett, a szemét lehúnyta, de mintha egyszeribe kettévágták volna kínzó nyugtalanságát, szépen, nyugodtan feküdt, mint aki alszik, – mint aki meghalt. Az orvos kérdezett tőle valamit, de ő csak a kezét emelte a homlokához és néhány hajszálat simított el onnan. Ez volt a válasz. A segédorvos megnyugodva súgta az ápolónőnek:
– A jó hír megtette a hatást. A leányának kis fia született. Most el fog aludni szépen.
Az ápolónő bólintott rá:
De néhány perc múlva a páciens fölnyitotta a szemét és egy pillantással magához intette az ápolónőt. Nagyon gyönge, de nyugodt, határozott hangon mondta:
– Ismeri Honti orvos urat? Különben mindegy, akár ismeri, akár nem. Azonnal küldessen el hozzá. Mondják meg neki, hogy nagyon kéretem, jöjjön el hozzám. Szívesen mennék magam is, mondják meg neki, de nem birok… A lábamra se birok állani… Mondják meg neki.
Ahogy az ápolónő kiment, elővette a táviratot, újból és újból átolvasta, aztán visszadugta a párnája alá. Amint lehúnyt szemmel, szigorúan lezárt ajakkal ott feküdt, mindenki halottnak nézte volna. Csak akkor nyitotta föl a szemét, ha a folyosóról léptek csoszogását hallotta. De amikor a nesz tovább vonult, csalódottan lehúnyta megint a szemét.
Egy óra múlva megjelent az orvos. Komoly megdöbbenés volt az arcán és legelőbb is a páciens pulzusát ragadta meg. A beteg mosolyogni próbált:
– Fölösleges… Azt hiszem, nincs lázam…
– Tényleg nincs! Mi a baj?
– Én a legutóbb nagyon illetlenül viselkedtem a doktor úrral. Ezért bocsánatot kell kérnem. Elmentem volna magam, tessék elhinni, de nem birok… Ugy-e nem haragszik?
– Kedves asszonyom, a beteg sohasem sértheti meg az orvost. Akármit mond, akármit tesz, ez csak egy újabb tünet a kórrajzához. Az én dolgom még könnyű, de volt egy kitünő kollégám, akinek, amíg egy diftériás torkában kutatott, a beteg beléharapott az ujjába. A beteg három nap alatt meggyógyult, a kollégám pedig belehalt. Szépen, panaszkodás nélkül halt meg; tudta, hogy ez velejár a mesterséggel. Óh, vannak még hősök a világon!… Nos, beláthatja, hogy én nem bocsáthatok meg kegyednek, mert nem volt miért bocsánatot kérnie. És ha csak ezért kéretett ide…
Lassan, kényelmes mozdulattal a kalapja után nyúlt, de a páciens egy kis küzködés után megszólalt:
– Nemcsak ezért… Én… én nem az igazat vallottam a doktor úrnak!… Hazudtam!
Gyermekes szégyellősséggel magára kapta a paplant e vallomás után. Még a fejét is eltakarta, csak a terítő alól hallatszott ki a sírása. Az orvos meg nem állhatta, egy pillanatra halványan el ne mosolyodjék.
– No, ne sírjon! Kegyed túlzott szigorúsággal ítéli meg önmagát. Kegyed nem hazudott, csak nem mondott el mindent, ami történt. Némely dolgot elhallgatott… No mondja! Ugy-e, hogy így van?
A páciens a fejével bólintott, hogy így van.
– Hát megnyugtatom, ez nem hazugság, ez mindenkinél így szokott lenni. Csak hosszú idők múlva fejlődik ki a bizalmasság, amikor a beteg önként elmond mindent, még azt is, amiről addig önmagának sem adott számot. Pedig éppen ezeket kell napfényre hoznunk. Benn az öntudatlanságban kínoznak, de amint kikerülnek a napfényre, ártalmatlanokká válnak. Csak türelem kell hozzá. Ki kell várni az idejét.
– De én már nem várhatok. Nekem sietnem kell.
– Nonono! Nem szabad így beszélnie!
– Nem is úgy értem. Csak haza kell utaznom.
Önkénytelenül is megsímogatta a táviratot, de mintha villanyos battériához nyúlt volna, hátrahanyatlott és néhány pillanatig így maradt, mozdulatlanul.
Az orvos odahúzta székét az ágyhoz és a beteghez hajolt.
– Hallgatom. Beszéljen.
– Mondtam már, hogy akkoriban kezdtem boldogtalan lenni. Nem szeretem az ilyen kifejezéseket, de nem tudom magam másképp megértetni: üresnek találtam az életemet. Különösen egy délután… Emlékszem, ott ültem a szalonban, egy darabig rakosgattam, törülgettem, de aztán ezt is abbahagytam. Hisz egy porszem sem volt a legutolsó zúgban sem. A leányom, Lilike, a szobájában volt, épp a francia tanárnő volt nála. Olvasni már rég nem szerettem, mert a tudományos könyveket meg sem értettem, a regények pedig nyugtalanítottak. Ott ültem ölbetett kézzel, a szőnyeg mintáit néztem és arra gondoltam, hogy miért is nem halok meg, kinek van haszna abból, hogy én e világon élek. Ekkor aztán – öt óra lehetett, – jött a szobaleány és bejelentette őt…
– A világjárt urat?
– Nagyon megörültem neki, mert ha ő ott volt, egyszerre elszállott az unalmam. Leültettem, beszélgettünk…
– Miről?
– Nem tudom… De nem is fontos, miről. Ő mindenről egyforma érdekességgel tudott beszélni. Sokszor a legapróbb pletykákról beszélt, amik a városban járták, sokszor az utcákat és a házakat viccelte ki, de mindezt olyan mulatságosan tudta tenni, hogy észre se vettem és a nap már alkonyodni kezdett. Egyszer aztán elhallgatott, én is elhallgattam, mintha egyszerre fogytunk volna ki mind a ketten a témából… Én éppen ott állottam az étagère-hez támaszkodva, ő is fölállott, odament egy állványhoz és a virágokat szagolgatta. Fekete zsakett volt rajta, mindig begombolva hordta, de a világosszürke mellény kilátszott alóla. Nagyon finom elegánciával tudott öltözködni.
A páciens elhallgatott, mintha erőt akart volna gyüjteni, aztán biztatás nélkül újra kezdte:
– A szobában már félhomály volt és mi csak álltunk ott, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna. Néha egymásra néztünk… Egyszer, amint épp ránéztem, összeakadt a tekintetem az övével és akárhogy akartam is, nem tudtam többé másfelé nézni. Kínlódtam, mintha rossz álmom lett volna, de a szemem nem engedelmeskedett. Az csak nézett az övébe, mintha megmerevedett volna. Mintha egy láthatatlan rossz szellem hirtelen összegörcsözte volna a két pillantást és most nem lehetett többé szétoldani. Ez volt a leggyötrelmesebb pillanata életemnek. Magamban befelé keservesen könyörögtem:
– Nézz máshova! Nézz máshova!
– De hiába volt minden erőlködésem. Elkezdett a szívem összeszorulni az ijedtségtől és borzasztó aggodalommal kezdtem magamtól kérdezgetni hangtalanul:
– Istenem, mi lesz ebből? Most már örökre így marad a szemem?
– Már olyan volt, mintha minden álommá lett volna… És egyszer csak azt láttam, hogy ő lassan, borzasztó lassan, de folytonosan jön felém… mindig közelébb. És lehúnyni se tudtam a szememet, elmenekülni se tudtam és éreztem, hogy mindjárt elér és nincs erőm, nincs akaratom ellene… Álmomban sokszor éreztem magam ilyen rémes helyzetben. Olyankor összegyűjtöttem minden akaratomat és mindig föl tudtam ébredni. Most is kínlódtam, megfeszítettem az akaratomat és görcsösen belékapaszkodtam az étagère-be. A következő pillanatban az étagère lezuhant a földre rettentő csörömpöléssel és én is odazuhantam a szétguruló szegény kis nippek közé. A nagy zajra, csörömpölésre berohant ijedten a leányom és amikor a földön látott, jajveszékelni kezdett. De ő nyugodt hangon mondta:
– A nagyságos asszony hirtelen rosszul lett… Hamar, kisasszony, egy szeszt vagy eau de Cologne-t!
– A kanapéhoz vittek, lefektettek, a homlokomat szesszel dörzsölték. Szegény leányom igazán meg volt ijedve… Nekem le volt húnyva a szemem, de azért jól láttam, hogy hogy búzgólkodnak mind a ketten. Néha a leányom fürkészve végig nézett rajta, mintha valamit gyanított volna, de ő nyugodtan állta a tekintetét.
Most elhallgatott, mint aki egészen befejezte a mondókáját. Az orvos megkérdezte tőle:
– No és aztán?
– Aztán?… Nincs tovább. Amíg én betegen feküdtem, ők ketten összebarátkoztak és egy napon megkérte a leányom kezét. Jó partie volt, semmi kifogásom se lehetett ellene. Most pedig kaptam egy táviratot, hogy Lilikémnek kis fia született. Haza kell mennem. Otthon akarok lenni. Ápolni akarom!… A leányomat és… az unokámat.