A nagy adósság.
Reggel négy órakor már a kúriában is talpon volt mindenki. Balázs úr mindennapos szokása szerint mihelyt felöltözött, bejárta a majorságot, az istállókat, a szineket, hogy rendben van-e minden. Itt vette észre, hogy a két almásszürke és a bricska még nincs itthon. Az egyik igáskocsis meg is magyarázta:
– A nagyságos úrfival van oda tegnap este óta a városban. Még nem jöttek meg.
Balázs úr semmit se szólt, csak a fejét csóválta meg nagykomolyan. Aztán fölment és megnézte a fia szobáját. Biz az üres volt, a megvetett ágy gyüretlenül fehérlett. A polcokon mindenféle jogi könyvek szép rendbe rakva. Azokat se zavarta meg még senki sem, amióta itt vannak. A mosdón parfümös üvegekből, pomádés tégelyekből egész patika. Az íróasztalon színes levélpapirok, tarka pecsétviaszkok és egy arany pecsétnyomó a családi címerrel.
Kiment a verandára, ahol meg volt terítve reggelire. Keserüen mondta a feleségének:
– Mit szólsz a fiadhoz? Még most se jött haza!
Az asszony, mint mindig, most is mentegetni próbálta:
– Biztos, hogy valami jó társaságra akadt. Nem engedik haza. Hiszen úgy szereti mindenki!
– Az ám! Szeretik a pénzét, mert könnyen adja ki!
A jó asszonynak egyéb se kellett, hogy özönével törjön ki megsértett anyai büszkesége:
– Én nem tudom, mit akarsz nevelni abból a gyerekből, hogy olyan kurtára fogod a kantárszárát! Hadd éljen szegény fiú egy kicsit, amíg fiatal! Te se voltál külömb annak idején. Csakhogy te elfelejtetted a magad fiatalságát.
Balázs úr némán vagdalta apró darabkákra a kenyeret és kente föl a vajat. Tudta, hogy most áldatlan dolog volna vitába elegyedni az asszonnyal. Pedig néki is lett volna néhány ellenvetése. Például, hogy a „szegény gyermek“ már Pesten is folyton csak herdálta a pénzt haszontalan mulatságokra és épen azért jött haza, hogy a puszta békés csöndjében tanulással pótolja azt, amit Pesten elmulasztott. Dehát tudta, hogy erről hiába beszél az asszonynak. Tudja az azt anélkül is. És még jobban fáj neki, ha nem is mutatja.
Nemsokára megjött a bricska és a két almásszürke. A fiú rosszkedvüen, félig szunnyadozva gunnyasztott az első ülésen és még jobban elkomorodott, amikor meglátta, hogy a szülei már künn vannak a verandán. Az asszony aggodalmasan súgta a férjének:
– Aztán nehogy nagyon megdorgáld! Hiszen tudod, hogy milyen érzékeny!
Balázs úr mogorván dörmögte vissza:
– Jó, jó! Hiszen nem eszem meg!
Az anyjának kezet csókolt a fiú, az apjával kezet fogott és egyenest odaült a reggelihez. Egy darabig szótlan csend volt, aztán szelid gúnyolódással megszólalt Boldizsár úr:
– Ma ugyan korán keltél!
A fiú vállat vont:
– A többiek még most is együtt vannak. Úgy kellett megszöknöm!
Az asszony aggodalmasan kérdezte tőle:
– És ittál?
– Alig. Inkább kártyáztunk…
Balázs úr rosszkedvüen megjegyezte:
– Már akkor inkább ittál volna…
A fiú ingerülten kifakadt:
– Hogyisne! Hogy öntsem magamba esztelenül azt a rossz vinkót! Ez a barbár gyomroknak való mulatság!… Egyáltalában, ne beszéljünk ennyit róla! Mégis borzasztó, hogy ilyen nagy esetet csináltok belőle! Hát csak valami szórakozás kell az embernek! Nem poshadhat el itten!
Ezzel aztán be is fejeződött az egész vita. Balázs úr elment a magtár felé, a fiú pedig e pillanatban hirtelen megenyhült hangon fordult az édesanyjához:
– Anyám, baj van! A kártyában borzasztó pecchem volt, többet vesztettem, mint amennyi pénz nálam volt. Adós maradtam véle!
A jó asszonynak egyszerre véres riportok jutottak eszébe pisztollyal kiegyenlített kártyaadósságokról és elsápadt.
– Mennyi?…
– No csak ne hüledezzél, nem olyan rémületes a dolog. Ötszáz koronáról van szó. De ezt aztán még holnap reggelig ki kell fizetnem. Hiszen tudod, becsületbeli tartozás.
Az anya megkönnyebbülten fölsóhajtott. Alig bírta örömét eltitkolni. Hiszen ötszáz korona igazán nem olyan nagy pénz. Zsörtölődni fog az öreg úr, annyi bizonyos, de ebbe ugyan tönkre nem mennek. Szelíden mondta:
– Jaj, jaj, te rossz fiú, hogy te miket csinálsz! Várj, majd szólok én az apádnak. Majd csak ideadja azt a pénzt.
Azonnal föl is hivatta Balázs urat és egy kis ötölés-hatolással elébe terjesztette az ügyet. Balázs úr elvörösödött és nagyot káromkodott. Ettől viszont a fiút öntötte el a kevély pulykaméreg.
– Ugyan ne túlozd a dolgot, apám! Úgy jajgatsz ezért a rongyos ötszáz koronáért, mintha máris licitálnák a házat a fejünk felül!
– Rongyos ötszáz korona? Hátha rongyos is, de nekem nincs, punktum!
– Az nem beszéd, hogy nincs! Becsületbeli tartozás és én nemes ember vagyok! Te tudod, hogy mit kell csinálnom, ha nem tudom kifizetni.
Az asszony ijedten vetette magát közbe:
– Add oda azt a pénzt, Balázs! Inkább majd bespórolom minden máson! De add oda neki azt a pénzt! Hát a vesztét akarod?
– De ha nincs! Mondom, hogy nincs! Talán egy hét múlva…
A fiú makacsul toppantott:
– Egy hét múlva talán? Nekem ma kell, – bizonyosan!
– Akár kell, akár nem, – nekem nincs!
Kínos csönd lett, Balázs úr elfordult, mintha töprengene és a bajusza mögött alattomos mosoly suhant el. Aztán húzódozva megszólalt:
– Ámbár… ha mindenáron kell…
– Kell, ha mondom! Te is jól tudod, hogy az ilyesmi huszonnégy óra alatt lejár! Később már… nem segít.
– Hát akkor talán még lehet valamit csinálni. Véletlenül most nincs pénz itthon, másutt még kevésbé. Hanem beküldöm mindjárt a kocsit a városba a Kleinért.
A fiú arcán fölragyogott a jóreménység:
– Tőle fogod kölcsönkérni?
– Azt ugyan nem! Hiába kérnék tőle, ami hitelem volt nála, azt már mind kimerítettem. De amíg a kocsi a várost megjárja érte, addig te menj ki a mezőre valamennyi épkézláb emberrel, akit itt találsz és kaszáltass le a bükkönyből annyit, amennyiért megad majd a Klein ötszáz koronát. Holnap már úgyis kaszáltatni akartam. Gyönyörű szép a bükköny az idén. Ha a Klein meglátja a rendben, tudom, hogy a nyála kicsordul érte!… Hát csak siess, aztán kaszáljatok, de szaporán!
Ebbe a nagylelkü ajánlatba mohón beleharapott a fiú. Két igáskocsist és három bérest sikerült elfognia, fölfegyverezte őket kaszával és nagy sietve kimentek a mezőre. Egy pillanatra gyönyörködve nézett végig a pompás, sötétzöld vetésen, amely olyan sűrű volt, hogy azt sem tudta az ember hamarjában, merről kezdhetné ki a kaszával. De aztán eszébe jutott az adósság és buzdítani kezdte a legénységét:
– No emberek, hát csak szaporán nekilátni! Jó áldomás lesz a bére!
Öt kasza egyszerre suhintott neki a gyönyörű vetésnek, amely sűrű rendben hullott a földre. A nap már jó magasról sütött és sugarai vakítóan csillogtak a harmatcsöppeken. Az emberek arca is ugyancsak harmatozott ám a kemény munkában, de a fiúnak még ez sem volt elég szapora. Egyre biztatgatta őket:
– No csak rajta, szaporábban!
Aztán amikor megállottak egy kicsit pihenni, aggodalmasan megkérdezte a legvénebb bérestől:
– Aztán mondja, István, mennyit érhet meg ez a bükköny, amit lekaszáltak eddig?
A béres lassú megfontolással válaszolta:
– Hát biz ez megér legalább is tíz pengőt. Mert jó ára van az idén a takarmánynak!
Ettől a választól elszörnyedt a fiú. Tíz forint! Pedig már akkora területet leborotváltak, hogy bátran footballt lehetett volna játszani rajta… Mikor lesz ebből ötszáz korona!
Hamar elszalasztotta az egyiket még egy kaszáért és aztán maga is beállott a sorba. Pesten jó vivónak tartották, de ezzel a fegyverrel sehogy se ment a hadakozás. Egyszer majd belevágott a lábába, ellenben a bükkönyt alig fogta a kaszája. És a dereka is irgalmatlanul fájni kezdett néhány suhintás után. De már szégyenből se hagyta abba, dühösen, zihálva kaszált a többivel egy sorban. Aztán megint pihenőt tartott:
– Mennyit érhet ez a bükköny, István?
– Hát megérhet legalább tizennyolc pengőt, ifiúr!
– Hát csak rajta, emberek, de egy kicsit szaporábban! Jó áldomást fizetek a végén! Csak iparkodjunk!
Elkezdett megint irgalmatlanul vagdalkozni a bükköny-erdőben a kis csapat. A fiúnak már egészen elborult a szeme előtt a világ. Nem látott már mást, csak a hajladozó zöld indákat, amelyek kunkorodva hullottak földre a kasza nyomán. És kábult aggyal, gépiesen számolgatta magában:
– Még tíz krajcár… még tíz krajcár… még tíz krajcár… egy korona… még tíz krajcár… még tíz krajcár… Mikor lesz ebből ötszáz korona! Uram istenem, sohsem lesz ebből ötszáz korona!
… Egy óra múlva vidáman megjött Balázs úr és messziről egy csomó bankót lobogtatott a kezében:
– Hagyd abba, fiam! Találtam a fiókban még ötszáz koronát.