Amikor még béke volt.
(Előszó.)
Mostanában gyakran látni az ilyesmit: rozzant kis szekér, amelynek kenderhámjába maga a gazda görnyed igavonónak. A szekeren pedig összedobálva mindenféle lim-lom, amit az első rajtaütés riadalmában kapkodott össze a pusztulásnak hagyott hajlékból a háborús vidék szerencsétlen lakója. Mögötte ég a látóhatár, nehéz füsttől terhesednek meg a felhők és ő meggörnyedve cipeli hitvány kincseit – maga sem tudja hova, meddig.
Néhol, ha megállhat a lelkendező menekülésben, lerakodik az útszélen egy kis pihenésre. A szekér-derékból lekerül az ágy, a cihátlan párnák, egy törött lábú asztal, egy rozoga szék. Isten szabad ege alatt, dérlepte gyöpön rögtönződik egy éjszakára a falatlan, tetőtlen hajlék. És ha befekszik az ágyba, a magára húzott takaró alatt tán azt álmodja, hogy még mindig a békés otthonban van, friss vacsora gőzölög a cseréptálban, fejőstehén kérődzik az istállóban és a mindennapos apró örömök, pörpatvarok tarkázzák a békés, boldog, egyhangú napokat… A megmentett holmik lelke kiszáll az érzéketlen bútorokból, körüllengi az alvót, és a kietlen ébredésig elmesél neki letünt időkről, – amikor még béke volt…
Ime, itt van az én holmim is. Itt, a hadak útján, a züllött khaoszban hogy kirakodom, talán duplán rikít szegénysége. Talán meg sem érdemelte, hogy kimentsem, de e világ-emésztő tűzvészben kinek-kinek a maga motyója a drága. Egy gyalulatlan rusnyák lóca és egy flandriai faragott karosszék közös történetről mesél: amikor még béke volt…
Nagy Endre.