Honvágy.
A betegség úgy kezdődik, hogy sétálgatok a feleségemmel a – mondjuk – a „Champs Elysées“-n. A rozsdavörös gesztenyefák között a széles úttest elegáns ívben hajlik föl a magaslatra, amelyen mesebeli zord óriásként, szétvetett lábbal áll a hatalmas diadalkapu. Azt mondom őszinte elragadtatással:
– Nagyszerű egy út, mi?
A feleségem ráhagyja, hogy nagyszerű. Én pedig búzgón kezdem belélovagolni magam az elragadtatásba.
– Óriási egy út! Magasztos egy út! Milyen hosszú! És milyen széles… Istenem, ha elgondolom, hogy mi odahaza milyen nagyra vagyunk azzal az Andrássy-úttal. Pedig hát mi az emellett! Belefér háromszor!
Erre a feleségem kissé epés hangon jegyzi meg:
– Az Andrássy-utat… azt csak hagyja! Véletlenül az Andrássy-út legalább is van ekkora. Ha nem szélesebb!… De még szélesebb is.
Elszörnyedve összecsapom a kezemet.
– Az Andrássy-út? Ilyen széles?
– Igenis! Még szélesebb is, ha olyan nagyon akarja!
– Hogy én akarom-e? Úgylátszik, édesem, azt tüzted ki föladatodnak, hogy itt, messze idegenben agyonbosszants!
– Nem, nem akarom agyonbosszantani. De akkor maga se mondjon olyanokat, hogy az Andrássy-út így meg úgy. Hagyja békében az Andrássy-útat!
– Hát ki bántotta az Andrássy-útat? Én egy szóval se bántottam!
Itt már a feleségemből kitör a sírás.
– Hogy ez a Champs Elysées ilyen meg olyan széles! Könnyű neki ilyen szélesnek lennie, amikor a házakat kétoldalt olyan messze építették egymástól! De próbáljon az a szegény Andrássy-út ilyen széles lenni! Nem lehet neki a házaktól!
– Hisz ez az éppen! Ez az éppen!
– Mit ez az éppen? Azért, hogy ez a maga Champs Elysées-je ilyen marha egy nagy út, azért nem muszáj mindjárt azt a szegény Andrássy-útat a fejemhez vágni!
– Én a fejedhez vágtam az Andrássy-útat? Én vágtam a fejedhez?
– Igenis, maga!
– Nahát itt már…! De rendben van! Ezennel megfogadom, hogy énfelőlem ezentúl lehet út olyan széles, mint a Balaton, – én nem veszem tudomásul. Ezentúl befogom a számat, punktum!
Most tehát következik egy hosszú, hallgatag séta, amelynek folyamán mindketten komoran bezárkózunk a magunk érveibe és ellenérveibe. Nagyon el vagyok keseredve. Elvégre mégis nevetséges, hogy az embernek egy jámbor kis észrevételt se szabad már megkockáztatnia a Champs Elysées szélességéről! És mit azonosítja magát a feleségem olyan nagyon az Andrássy-úttal? Hát nem igaz? Az Andrássy-út szélességének semmi köze sincs a hazafisághoz! Amikor az Andrássy-út még nem volt meg, akkor is voltak már jó hazafiak. Például Zrinyi Miklós. Nahát!
… De ezt a nagyszerű okoskodást csak úgy magamban monológizálom el.
Ezalatt azonban a hatalmas úton zavartalanul folyik tovább a mindennapos élet. Középütt fogatokban, automobilokban elegáns úrnők röpködtetik a paradicsomtollakat, kócsagokat, tüllöket, prémeket. A gyalogjárón pedig (csak azért is kijelentem, hogy maga a gyalogjáró olyan széles, mint az Andrássy-út!) a szerényebb hölgyek ringanak a lehetetlenül magas cipősarkokon. Külön attrakcióként szerepelhetne külföldi varietékban az az ügyesség, amivel a párisi nők ezekben a cipőkben tipegni tudnak. Azt mondja a feleségem:
– Viszont meg kell adni (az asszonyok szeretik mindjárt vitatkozva kezdeni a mondatot!), hogy igazi sikkes nőket csak Párisban lehet látni.
Kedvetlenül válaszoltam:
– Ugyan hagyd ezeket a párisi nőket! Mind csupa degenerált majom!
– Degenerált ide, degenerált oda, de nagyon sikkesek! Nézze, hogy tudnak ezek lépkedni a szűk szoknyában, a magassarkú cipőben. Nálunk az asszonyok úgy lépkednek, mint a vizilovak.
Valami nagy keserűség szorítja össze a szívemet. Dühösen mondom:
– Ez a tipikus autoszuggesztió. Mert párisi nő, tehát minden sikkes, amit csinál. Kijelentem, hogy nem adom a budapesti nőket ezekért a fölcicomázott csontvázakért.
– Ejha! De nagyon védi egyszerre a maga budapesti hölgyeit! Talán sajnálja őket?
– Az én budapesti hölgyeimet! Mondd mindjárt, hogy egy egész háremet tartok odahaza!
– Én mondtam? Mit mondtam? Azt mondtam, hogy akármilyen sikkesek is ezek a párisiak, azért nem muszáj mindjárt lepocskondiázni a budapesti hölgyeket! Akármiben előbbre lehet Páris, de véletlenül hölgyekben… ohó!
– Micsoda „ohó“?
– Semmi… Különben megfogadtam, hogy nem vitatkozom többet. Túlérzékeny vagy! Nagyon is oda vagy a te Párisoddal!
– Én? Az én Párisommal? Hiszen folyton maga…
– Elég!… Mondtam, hogy jobb lesz, ha nem vitatkozunk. Ugyis tudtam, hogy végül én leszek az oka!…
Most aztán végleg el van rontva a sétánk. Némán elindulunk hazafelé, de némaságunkban több a szomorúság, mint a duzzogás. Szeretnénk egymásra haragudni, de érezzük, hogy nincs miért. Végül ő is csak tudja, hogy a Champs Elysées nagyon széles és én is tudom, hogy a párisi hölgyek nagyon sikkesek.
Odahaza aztán előszedjük azt a néhány budapesti anziksz-kártyát, amit barátaink küldtek utánunk. A szobában már alkonyi félhomály van, de odaállunk az ablakba; onnan még jól látni mindent… Az országház egy kicsit elaprózott, az Erzsébet-körút egy kicsit kopottas, a Duna egy kicsit halott… De ennek mindnek a fénykép az oka… Az ujjunk végigsétál a jól ismert tájakon és mintha a lelkünk ott vibrálna, ott érezne az ujjunk hegyén…
Már kívül is kezd sűrűsödni a homály, de azért nem gyújtjuk meg a lámpát. Minek is? Minél sötétebb van, annál tisztábban látunk arrafelé, hazafelé. Mert most már nem a szemünkkel nézünk. Azt mondja halkan a feleségem:
– Ott a Várbazár tövében van egy kioszk… Emlékszik? Milyen csöndes volt mindig. Néhány fiatal szobrász, néhány öreg nyugalmazott hivatalnok kávézgatott ott. És a terraszáról látni lehetett a Dunát.
– No de a margitszigeti tölgyek… az se kutya! Meg a Jánoshegy! Meg Promontor, ahol a Duna füzesekbe vész bele… Emlékszel, egyszer Ady Endre azt mondta rá, hogy valami Dnjeper-íze van az egésznek. Orosz bánat van rajta…
Víg robaj fölzaklat bennünket hirtelen. A gyerekek jönnek haza a sétából. Megkérdem tőlük:
– Hol voltatok, merre jártatok, gyerekek?
– Az Eiffel-toronynál.
– Igen? No és hogy tetszett az Eiffel-torony?
A fiam, a Prutyi, vállat vonva feleli:
– A zannyát! Jau magas torom!
Összenézünk lelkendezve.
Ez a fiú Párisban megtanúlta a tiszaháti dialektust!