Örömömben.
Milyen banális az ilyen találkozás!
Ott ültem a tengerparton, néztem a folyton megújuló fodrokat, amelyekről Jules Renard azt írta, hogy egy láthatatlan gyalu kunkorítja azokat a tenger deszkájáról. Egyszer csak arra jött egy kövérkés nő, fekete, de kacér vágású ruhában, rá néztem, rám nézett és rögtön fölismertük egymást.
– Nini Koltayné!
– Nini Rácz István!
Az első pillanatban elszörnyedtem a változáson, amit az elmúlt tizenöt év tett rajta. Kövérsége miatt egészen jelentéktelenül alacsonynak látszott, fekete hajában az ősz szálakat a dióolaj alig bírta már eltüntetni, két arcán a gödröcskék helyén két kíméletlen horpadás. Hanem aztán mellém ült és öt perc múlva megint az lett az én számomra, ami akkor volt, amikor először megláttam és amikor olyan nagyon belészerettem. Megint vékony leány-testű, gyerekarcú asszonyka volt, aki bánatosan hervadozott öreges férje oldalán. Mindjárt azon kezdte:
– Tudja tán, hogy azóta özvegy lettem. A férjem… szegény…
– Miben?
– Az orvosok azt mondják, hogy szívszélhüdésben, de én tudom, hogy féltékenységben. Ez a betegség bántotta folyton. Pedig igazán nem volt rá oka.
Könnyedén elpirult és zavart mosollyal tette hozzá:
– Mert „az“ igazán kivétel volt. Az egyetlenegy.
Most már rajtam volt a sor hogy belézavarodjam.
– No, az is elég ártatlan história volt, – feleltem. – Úgy végződött, mint egy kis gimnázista-regény. Voltaképpen semmi se történt.
– Biz úgy… Semmi sem történt.
Egy kis ideig elgondolkozott, aztán figyelmesen végignézett rajtam.
– Tudja-e, hogy maga alig változott? Épp olyan, mint akkor volt.
Éreztem, hogy most rögtön vissza kellene adnom a bókot, de nem tudtam. Inkább hirtelen másra tereltem a beszédet:
– Maga nagyon furcsákat gondolhatott rólam, ha ugyan egyáltalán gondolt rám azóta. Hazugnak tarthatott, vagy könnyelműnek, vagy… tudom is én mit.
– Hagyja, hagyja ezt!… Minden úgy van jól, ahogy van, – ha már egyszer megtörtént.
– Nem, nem! Ezeket a félbenmaradt történeteket be kell fejezni, akármilyen későn, mert különben az ember úgy cipeli végig egész életén, mint egy nyitott sebet… Emlékszik?
Akkor aztán emlékezetébe idéztem ezt a bolond történetet.
*
Bálon ismerkedtünk össze. Ő kétéves asszonyka, én húszéves legény. Azaz mit legény! Gyerek voltam még, akinek a számára minden nő mintha az anyám lett volna. Faluhelyen nőttem föl, ott még megesik, hogy ilyen fogyatékosan nevelődik föl az ember. Egy végtelen szupé-csárdást táncoltunk és a tánc monoton ritmusa és finom testének közelléte megszédített. Már nem is volt az tánc. Fáradhatatlanul, gondolat nélkül ringatóztunk, vonaglottunk, mintha valami kívülünk álló erő hajtott volna bennünket. Mint két szál virág, amelyet ugyanaz a vihar táncoltat meg.
Amikor vége volt, majdnem eszméletlenül rogytunk le egy-egy székre a büffében. A férje az asztalnál ült és borozgatva politizált egy ismeretlen idős úrral.
Ziháló mellel, kiszáradt gégével ültünk egymás mellett. Hallgattam és egész mozdulatlan boldogságom ékesszólóan fejeződött ki ebben az alélt csöndben. De az asszonyka majdnem szigorúan rám szólott:
– Hát miért hallgat folyton? Miért nem beszél valamit?
Akkor még készen elraktározott frázisokat nem tartogattam magamnál nők számára, tehát zavartan hebegni kezdtem:
– Beszélni?… Hát, Istenem, miről is tudnék beszélni mostan?
– Mindegy, akármiről!
– Mindegy? Oh nem mindegy! Ebben a pillanatban csak egy témáról tudnék beszélni szentségtörés nélkül. Arról pedig nem merek.
– Bolond! Tőlem fél? Hát csak beszéljen arról az egyről.
Nagyon megijedtem, de éppen ez tett olyan vakmerővé, amilyen sohasem voltam azelőtt. Mereven a cipőm hegyére néztem és úgy mormogtam:
– Most csak egyre tudok gondolni, egyről tudok beszélni: én magát szeretem.
Halkan fölkacagott, mintha megcsiklandoztam volna. Elpirult, de kötekedve mondta:
– Persze, most… a tánc után… aztán meg ivott is egy kis bort… Milyen más lesz holnap.
Kigyulladt a szemem és hősiesen válaszoltam:
– Örökké csak ezt mondhatom, ezt mondom! Amíg csak élek!
– Holnap is?
– Holnap is és mindig!
– Holnap délután három órakor, a lakásomon. A férjem nem lesz otthon.
Szerettem volna diadalmasan fölordítani, de az asszonyka gyorsan megfogta a kezemet, hosszasan, melegen megszorította és ezzel az egy szorítással mint valami szivattyúval a fejembe szorította a vért. Majdnem mozdulatlan ajakkal súgta a fülembe:
– Most aztán menjen… Legjobb lesz, ha egészen el is megy a bálról. Nem tűrném, hogy ezentúl másra is reánézzen.
Hogy megváltozott egyszerre az egész világ! A férj még mindig ott politizálgatott, de most mintha egészen összetöpörödött volna. Egyáltalán, mindenki letörpült; mintha egy fejjel nőttem volna ki közülük.
Nekivágtam a kisvárosi utca éjszakájának. A kabátomat be se gomboltam, mégis melegem volt. A hópelyhek szállongó virágszirmok voltak, a téli szél tavaszi lehellet. Az alvó kis házak ablakain szerettem volna bekiáltani:
– Holnap délután háromkor… a Soltész-utcában… Találd ki, mi lesz ottan, hékás!
Öntudatlanul hazafelé indultam, de a kapuban megdöbbentett az a gondolat, hogy most, ilyen állapotban lefeküdjem és reggelig álmatlanul vergődjem az ágyban. Oh, egy liter morfium se tudta volna most elaltatni azt a sok mindent, amivel a szívem tele volt! Az élet legnagyobb eseménye esett meg vélem: egy asszony egy másik férfiúnak oldaláról felém hajolt. És milyen egyszerűen történt mindez! A megfoghatatlan rejtélyek megnyíltak előttem. Tíz évvel lettem idősebb, ötven kilóval lettem súlyosabb, izmosabb, – férfibb.
Bátran, egy habitüének a biztonságával nyitottam be az orfeumba. Azelőtt csak az ajtaja előtt mertem révedezni, most fölséges unottsággal ültem az egyik asztalhoz és jóindulatú szánakozással néztem egy sovány hölgyecskére, aki a színpadon trágár szerelmi dalokat énekelt. Nekem ugyan énekelhetett! Szegényke, ha sejtette volna, hogy holnap egy valódi férjes asszony fog a két karjával belerántani a bűnös szerelembe, szégyenkezve szaladt volna le a színpadról az ő együgyü erotikájával.
Mikor elvégezte a nótáját, a tányérral körüljárt a nézőtéren. Engem nyilván könnyen kezelhető kezdőnek vélt, mert ki akart kezdeni velem. Egy gúnyos mosollyal elriasztottam őt a további kísérletezéstől… Az ostoba, bizonyára nem tudta, hogy… Igazán bosszantott, hogy az arcomról nem találja ki az én első, nagyszerű hódításomat. Valami fojtogatta a torkomat. Kiáltani szerettem volna:
– Ostoba, hát nem tudod? Holnap randevúm van a szép Koltaynéval!
Megittam a boromat, gyorsan, mesterségszerűen, mint ahogy a parasztok és a diákok szoktak inni. Aztán kimentem az utcára és valami ingerkedő jókedv fogott el. Odamentem a rendőrhöz és megkérdeztem tőle:
– Mondja, biztos úr, nem tudja, merre van a Soltész-utca?
A kisvárosi rendőr buzgón belefogott a magyarázgatásba és én nevetve mondtam:
– Tudniillik holnap halaszthatatlan teendőm lesz ott. Halaszthatatlan, hahaha!
A rendőr buta értelmetlenséggel bámult utánam, én pedig tovább táncoltam a havas kövezeten. Amint kiértem a Körös partjára, boldog szentimentálizmus fogott el. Szép is volt a kis folyó, amely feketén ki-kicsillant a jég rongyaiból és amelyet szeszélyes körrajzú házikók szegélyeztek. Az eget konok téli felhők takarták, de én a szívemet tűztem oda teliholdnak. Be szép, be szép, ha az ember fiatal és ha várhat egy ilyen holnapot, mint amilyenben én fogok holnap eltobzódni.
A kerítésekhez lapulva valahonnan hazafelé igyekezett Kenéz tanár úr a feleségével. Kenéz tanár úr csak a minap buktatott meg az alapvizsgán a római jogból és most fölényes bosszúval néztem rá.
– No megállj! Legközelebb lekurizálom a feleségedet a sárga földig! Kikurizálom az oldalad mellől! Majd elmegy a kedved tőle, hogy szegény jogászokat sorra buktass!
Most biztosnak éreztem magam a dolgomban. Azelőtt féltem a nőktől, elérhetetleneknek tartottam őket; most rájuk tudtam volna lépni, mint Szent György a sárkány fejére.
Egy kis zúg-kávéháznak ablaka belevilágított a Körösbe. A lefekvéstől való irtózás betaszított ide. Örökké párolgó szamovárból forró teát mértek itt sok rummal és méregerős likőröket, amelyek fantasztikus alakú üvegekben állottak a polcon. Elől, a pult mellett néhány kocsis, napszámos iszogatott, én pedig hátramentem a fügönnyel elválasztott külön szobába. Kopott hajú, kopott szépségű kasszéros lány ült mellém és gyámoltalan igyekezettel bújt hozzám, símogatott szegény. Tűrtem mosolyogva a nyomorultat és láttam a holnapban az én szép királynőmet, aki bűnös csókra vár.
Nyeltük a likőröket, teákat, a lánynak megoldózott a nyelve és sírva beszélt róla, hogy reménytelenül szerelmes egy fűszeres segédbe. Csodálkozva hallgattam a panaszkodását, (hogy is lehet valaki reménytelenül szerelmes!) és diadalmasan dicsekedtem el neki a szerelmemmel. Egy kicsit füllentettem, szégyeltem, hogy még csak ma kezdődött az egész história, azt hazudtam hát, hogy már régóta tart és csillogó szemmel meséltem el egy-egy pásztoróra mámoros szépségeit. A nyakamba borult és sírva rebegte:
– Te boldog vagy! De én!… De én!
Erre aztán ittunk és egyáltalán azután mindenre ittunk. Többre nem is emlékszem az éjszakából.
Amikor fölébredtem, a fejem kimondhatatlanul fájt, a gyomrom émelygett és csak nagy nehezen ismertem föl a kis kávéház lefüggönyözött fülkéjét. Fülledt bűz az agyamat facsarta, a vékony lóca fájt a csontjaimnak és ijedten húnytam le megint a szememet, hogy tovább aludjam. Ekkor, mint a villám, úgy csapott le rám egy borzasztó gondolat. Hirtelen fölugrottam, megnéztem az órámat; délután négy óra volt…
A randevúra nem mehettem már el, gyötört az önvád és a szégyen, az utcán se mertem már mutatkozni és nemsokára át is iratkoztam a debreceni jogakadémiára… Igy történt.
*
A nő elvörösödött arccal hallgatta a beszédemet, aztán egy kis szünet mulva halkan megszólalt:
– Most hát elmondom én is… Másnap, amikor fölébredtem, egyszerre ráeszméltem, hogy micsoda eszeveszett dolgot csináltam tegnap. Különben is, levelet kaptam, hogy az anyám gyöngélkedik és haragszik, hogy meg nem látogatom. Gyorsan csomagoltam hát és elutaztam hozzá… Azóta sokszor gondoltam magára vissza. Sajnáltam a fájdalmas csalódásért, amit akkor érezhetett, amikor nem talált otthon. Ha megtaláltam volna a módját, talán utólag mentegettem volna is magam… No, de most már nem szükséges. Kvittek vagyunk.
Biztosra veszem, hogy ezt csak ebben a pillanatban eszelte ki. Oh, a nők nagyon hiú lények és nem tűrik, hogy ők legyenek a becsapottak.
Ámbár… lehet, hogy tényleg így történt… Nem tudom.