Tiszta mult a kiadóhivatalban.
Egy napilapnak a kiadóhivatalában volt valami dolgom a minap. Sokan jöttek-mentek az izgatott és délutáni villanyvilágítástól sápadt helyiségben, barna rács mögött sürögtek az alkalmazottak, fiatalemberek és leányok, írtak, nagy üzleti könyvekben lapoztak, s írógépeken verték a zenétlen zenét. Egy fiatal leány jött be, sehogy se volt öltözve, sehogy se nézett ki, semmi különös nem volt rajta, csak ott ácsorogtam és észrevettem, hogy ő is bejött. Megállott az ajtóban, széjjelnézett és a szemközt való ajtó felé indult, amelyen arany üvegbetükből ki volt írva: Igazgató. A leány be akart menni, de ott egy piszmogó szolga megállította. A leány kinyította a balkezében lógó kis fekete reticule-t, amilyeneket az egykoronás bazár kirakatában látni, s egy kis összehajtogatott papirost vett elő. A szolga kibontotta a papirost, visszaadta a leánynak s a rácsvilág felé mutatott, abba az irányba, ahol egy nagy tábla lógott Levelezés felírással. A leány odament a Levelezéshez. Ott állottak legtöbben, a rács ablaka előtt, férfiak, egy-két nő, meg egy hordár. A rács mögött egy kisasszony ült, az bajlódott velük. A leány odaállott közéjük, a várakozók egy kicsit összébb húzódtak előle, a leány, kezében a papirossal, inkább únottan, mint kiváncsian nézett a rácson belül való világba. A kisasszony az asztalon felhalmozott levelek közt keresgélt, egymásután, gyorsan vette fel és tette le a leveleket. Ezekben a sajátságos jeligékkel és számokkal címezett levelekben suttog, epekedik, hizeleg, turbékol, sír, fenyegetőzik, csábít, esküdözik, kunyorál, alázkodik, alkudozik és őrjöng a szerelem, Budapest szerelme, az apróhirdetések szerelme. Mennyi nyomor és mennyi pénz, mennyi könnyelműség és mennyi boldogtalanság, mennyi szív és mennyi fajtalanság, mennyi szemérmetlenség és mennyi költészet, a kisasszony kezei közt tünedező levelek: milyen regény, az egész város, az egész élet…
Végre rákerült a sor a leányra, beadta a rácson a papirját, s míg a kisasszony elintézi, a leány ordináré vöröses kabátja gombjai közé dugja a jobbkezét, mint Napoleon s kifejezéstelen szemeivel a falakon csavarog. A kisasszony kiszól:
– Tiszta Mult!
– Igenis – mondja a leány, mintha a nevén szólították volna.
– Egy korona tizennégyet fizet. A pénztárhoz. Odaád a lánynak valami kis cédulát, a leány körülnéz, meglátja hol a pénztár, odaindul. Tiszta mult… a kisasszony egy pillanatig utánanéz, a gépírónő is megállítja az ujját a levegőben, egy hivatalnok hátrafordul egy nagy könyvből, a hordár is megmozdította fáradt vén fejét, egy pillanat, tovább dolgoznak, semmi. A leány ott áll a pénztár előtt, egy cvikkeres ember elveszi tőle a kis cédulát.
– Tiszta Mult – diktálja hangosan magának. – Egy korona tizennégy fillér.
Tiszta Mult odaadja a pénzt, keztyütlen piszkos, rágott körmű kezével. Miről álmodik ez a kéz? Finom virágszappanról, amely fehérre és puhára surolja, drága parfümcseppről, amelyet a tenyerek szét fognak dörzsölni, kényes manikürollókról, reszelőkről, rózsaszín festékről, szarvasbőrkeféről, amelyek tündöklőre becézik a körmöket s aranygyűrűről, mely erősen megöleli az ujját, s benne opálról, vagy zafirról, vagy türkiszről, vagy talán villámló gyémántdarabról? Vagy csak valami vékony ezüstgyűrüt szeretne ez a piszkos kéz, legfeljebb futtatott aranyat, nefelejtskővel vagy picike láncon függő szívecskével? Vagy nem is gondol gyűrűre ez a kéz, csak valami nagy darab puha és ragadós cukrászsüteményre egy körúti cukrászdából, amelynek kirakata előtt bámészkodni szokott a krumplis kenyéren felnőtt Tiszta Mult? Mit képzel, ki fog eljönni tiszta multjáért, amit itt kihozott a piacra, s letett a kis papirosra. Gróf jön hintón, vagy bankár automobilon, vagy vidéki úriember jön gyorsvonaton, vagy katonatiszt jön paripán, vagy mérnök jön fiakkeren, vagy főpincér jön konflison, vagy fiskális jön villamoson, vagy szolid hivatalnok jön gyalog? Képzelete, szíve, lelke vagy micsodája érzi és sejti, hogy mi következik most rongy kis életében? Nem tünődött soha szűzi tánciskolán, piruló bálon, valceren, legyezőn, tarka papirguirlande-on, tubarózsa-bukétán, menyasszonyságon, fiakkeres lakodalmon, mikor a kocsis ostorára virágot kötöznek? Vagy nem álmodott soha valami szent és őrült odaadásról, életét, ajkát, ölelő karjait, tiszta multját dobogó szívvel, dalolva és suttogva, tánclépésekben vinni a ligetbe egy mozi-gépésszel vagy kabaret-színésszel? Tiszta Mult, Tiszta Mult.
A pénztárnok nyugtát ad a leánynak, cvikkere mögül belenéz az orcájába. A leány beleteszi a nyugtát a reticule-jébe, köszön és megy a kijárat felé. Kinyitja az ajtót és eltűnik. Az ajtót nem kell behúzni maga után, a kiadóhivatalnak szabadalmazott önmagától záródó ajtaja van, az ajtószárny lassan indul a leány után, a szabadalmazott, önmagától záródó ajtó valami fojtott nyöszörgéssel megy vissza, valami gépies sóhajjal.