Földalatti
villamoskocsi. Este tíz óra. Ketten ülünk a kocsiban, valaki meg én. A kalauz a becsukott ajtónak támaszkodva, féloldalt hajtja a fejét s bámulja a kocsi mellett elúszó nyirkos, sötét falat, amelyen semmit se látni. Rossz, fárasztó levegő, hosszú, unalmas üres padok, a kerekek mogorva futása, tilos a dohányzás. A kocsivezető lassít, a sötét, szűk pálya kivilágosodik, megállunk, a kalauz megmozdul, félretolja az ajtót s anélkül hogy szemeit visszavonná merengéséből, megszólal: »Oktogon-tér, szakaszhatár«. Nem ilyen egyszerüen mondta, inkább így: »Okkktogon-tééééér, szakaszhatááár«. Elhúzta ezt a kis szöveget, az Oktogon-tért magasabb, a szakaszhatárt mélyebb hangon, az első szó vége felszállott, a második szó vége lefelé ment, elnyújtózott, elaludt. Nem, nem lehet ezt így megmagyarázni, sajnálom, hogy nem tudok kottát írni, lekottáznám a kalauz kurta, szenvtelen s öntudatlan, az unalom kimondhatatlan, bánatos semmiségét kifejező nótáját: »Oktogon-tér, szakaszhatár«. Mind a ketten kiszállottunk a kocsiból, a másik utas meg én s az ajtóban összefutott a tekintetünk a kalauz dudolása alatt: hallottad?
Kiszállottunk, a kalauz megint összetolta az ajtót, a kocsi egyet csengett, elindult, a kalauz ugyanabban az állásban bámulta tovább az Andrássy-út alatt kivájt boltozatot. Mi ez az egész, kedves olvasó, mondd, úgy-e hogy semmi, érdemes ilyen dolgokkal foglalkozni, hogy hogy mondta a kalauz a megállóhelyet és milyen volt a hangja és hogy az estének, a magánynak, a fáradságnak, a céltalanságnak, a bámészkodásnak, az Isten tudja hol járó szegény képzeletnek és eltévedt léleknek micsoda meg nem nevezhető kifejezése kántált a kalauz szórakozott gajdolásában? Semmi ez az egész, csak egy pár pillanat és csak egy pár pillanatig éreztem a hang nyomában olyasmit, mintha felelős volnék ennek a kalauznak az élete soráért, hogy gondolkoznom kell róla, mert láttam őt és hallottam a hangját: »Oktogon-tér, szakaszhatár«. Ha zeneszerző volnék, az életnek micsoda primitiv és fantasztikus szimfóniáját komponálnám meg, az ásításnak, a magunkban való dünnyögésnek, nem létező dal önfeledt halk dudolásának, fütyörészésnek, asztalon való dobolásnak, s a tudott ok nélkül, magától felszakadozó hosszú sóhajtásnak hangjegyeiből…