Vasárnap délután
Budapest utcáin sétáltam egymagamban és nagyon szomorúnak találtam Budapestet, utcáit és egymagamat. Ez már sokszor megesett velem, s ilyenkor mindig megfogadtam magamban, hogy többet vasárnap el nem mozdulok hazulról. De az embert vágyai vezérlik, ugyebár, most vasárnap délután megint az utcán találtam magam, bár nem tudom, mit akartam ettől a várostól. Ott mentem valahol az Erzsébet-körúton, az elnémult boltok rozsdaszínű redőnyei előtt, amelyek oly kietlenséget festenek ilyenkor erre a különben sem mámorító nagyvárosra. Szembe velem sötét és olcsó vasárnapi öltözetükben családok, házaspárok, társaságok vonszolják egymást, olyan népek, akik kisembereknek, kispolgároknak címezik magukat, orcáik vonásai eldurvultak foglalkozásaiktól, félrecsúsztak az örök gondban, most vasárnap délután van, most nem dolgoznak, most mennek az úgynevezett szórakozások után, kávéházba zenét hallgatni, moziba a szétfecskendezett olcsó odkolonytól megittasulni, vagy csak sétálni mennek, sétálni. Mennyivel jobb lehet nekik nyáron, mikor az Andrássy-úton luftballont eregetve bokáznak a liget felé, nyáron Pesten is jó, a fák Pesten is zöldelnek, az ég Pesten is kék, a madarak Pesten is ugrálnak az ágak közt és hallatják azt a könnyű és mulatságos fütyörészést, amit a madárutánzó sípokból ismerhetünk. De nyár csak nyáron van, s télen, gondolom, sokkal kevesebb örömük van az életben.
Fiatal leányok jönnek, magukban, alacsonyak jobbadán, mind hasonló öltözetben, gusztustalan, ordináré, hosszú sárgásbarna szőrköpenyben, dísztelen kis sapkában, subickos fűzős cipőben. Fiatal leányok, kedvetlen kis magukra hagyatottak, melyik mellékutcai szállodában ismerkedtetek meg az úgynevezett szerelemmel és hány koronát súgott a fületekbe a magánhivatalnok? Egy víg fiatal ember jön, hangosan fütyöl és a botját végighúzza egy bolti redőnyön, felülről lefelé. Egy mozgószínház előtt bámészkodnak sokan, túlzott színekben nyomtatott reklámplakát van a mozi falán, a Rejtélyes Nyakék című háromfelvonásos dán utálatból. Odébb kivilágított orfeum, falai, ablakai teleírva és telefestve lángoló attrakciókkal, mintha az egész várost forradalomba akarná kergetni. Délutáni előadás van, a bejárat előtt egy fiú áll, a hóna alatt egy csomó zöld füzet, Budapest divatos dalait árulja s elnyújtott hangon panaszolja a címeket: »Asszonykám, adj egy kis kimenőt, Mexikói leány szövegei, Solti összes slágerei sokszor úgy szeretnék sírni, ára öt krajcár«. Megállok, hallgatom. Ugyanezt mondja még egyszer, ugyanarra a monoton zenére, amelyet öntudatlan komponált hozzá: »Asszonykám, adj egy kis kimenőt, Mexikói lány szövegei, Solti összes slágerei, sokszor úgy szeretnék sírni, ára öt krajcár«. Harmadszor is, negyedszer is, tizedszer is, Isten tudja hányszor egymásután, sokszor úgy szeretnék sírni… csakugyan miért nem sír már egyszer?