Pathé-Journal.
I.
A cumberlandi herceg fogadtatása Berlinben. A herceg, aki eljött a császár leányáért, megérkezik a kacsalábon forgó pályaudvaron. A pályaudvar előtt rendőrök sorfala, katonák, autók. Esik az eső. A pályaudvar csarnokából előjönnek: Vilmos császár, Vilmos császárné, a leányuk, a cumberlandi herceg meg egy pár magasrangú és magastermetű katonatiszt. Tisztelgés, nagy seb-lob, mindenki be az autókba, az autók eltűnnek. Egy nagy téren megállottak az autók, a császár, a császárné, a leány, a herceg meg a tisztek a tér közepén állanak, a téren négyszögben díszruhás katonaság. Esik az eső. Egy század díszgyalogság masirozik el a család előtt, a katonák németül lépnek: az egyik lábuk a másikkal derékszöget alkot. Sietnek, a császár szalutál, anya és leánya mosolyognak, a cumberlandi herceg szalutál. Aztán lovasok jönnek, hosszú dsidát emelnek, a dsida végén kis zászló repked. Az első lovas egy nagy dobot ver, másik kettő kürtöl mellette, egyiket se hallani. A császár szalutál, anya és leánya mosolyognak, a cumberlandi herceg szalutál. Most másfajta lovasság jön… a gép elég közelről vette fel a családot, nézzük meg ezt a tündérmesébe való párt, a királyleányt meg a herceget. A királyleány egészen csinos, se nem kicsi, se nem nagy, talpig bundában van, a kalapja ízléses. Mosolyog. Kedves az arcocskája. Kedves, ifjú leányarc. Bájos. Rokonszenves. (Ez itt egy királyleány. Királyleány és németül beszél. A gyermekmesékben is így volt?) De igazán, egész csinos. És hogy mosolyog. Tetszik neki a defilirozás. Boldog? Mellette áll a vőlegénye. A cumberlandi herceg. Herceg. Nézzük, míg a katonák mennek. Rendes férfitermet. A lábafeje mintha nagyocska lenne. Nem baj, divat Németországban. Szalutál, nézi az előtte múló katonákat. Az arca… ugyebár nem a csizma a herceg és nem a köpeny és nem a sisak és nem a keztyű? Az arc a herceg, úgy-e? Az arca: szeme, orra, szája, bajusza, füle, álla, s az arc formája, vonalai, kifejezése… mit fejez ki a cumberlandi herceg arca? Mit ad együtt a szemek tekintete, s az arc berendezése? Hol itt a cumberlandi herceg? Hol a királyleány hercege? Nem látok semmit, pedig jól látom az egész arcot. Szép ez az arc? Nem. Finom? Nem biz a, nem is finom. Ha például rendőrnek öltözne, felismerném benne a herceget? Nem én. Hát miért herceg ez a bántóan közönséges arc? Ez a szinte gyalulatlan arc, ez a durván összerakott szem, fül, orr, száj és ez a kifejezéstelen tekintet? Ez a semmitmondó arc, hát mit tud ez mondani egy császár leányának? Semmit. Azt mondja: én vagyok a cumberlandi herceg. És elég ennyi a császár leányának? Hirtelen áttűnik lelkem vásznán Lord Byron arcképe és Heine arcképe és Csokonai arcképe és Musset arcképe és Puskin arcképe és aztán élő arcok, ismerősök és a világon mellettem elment férfiak arcai futnak el emlékemben: arcok, amelyekben lélek, szív, érzékenység, gőg, szellem, bánat, értelem, szépség, nemesség, igények, álmok vannak lerajzolva. Kiválasztott, remekbe faragott előkelő arcok. És ez a rendőr itt a mozivászonon, a királyleány oldalán, ez a cumberlandi herceg. Tudja ő, mi az: királyleány? Mit gondol erről a szóról: szerelem? És mit gondol ezekről a dolgokról: ősz, tavasz, tenger, halál… Ott áll a császár és leánya között, mosolyog, szalutálgat. Díszruhás katonák voulnak előtte, feléje fordult arccal, zászlók repkednek, kardok villognak, fanfarok riadoznak, minden őt üdvözli. – Ő a cumberlandi herceg. Miért?
II.
Élet Tahiti szigetén. Az erdőben banánt szednek a benszülöttek. Nők, férfiak, meztelen fekete testük, mint a kígyóé. A napsugár korcsolyázik hátukon, mellükön, karjukon, lábuk szárán. Az erdő szélén vannak, a fák mögött a tenger vize. A banánt koszorúba rakják a vállukra. Mind teli lesz koszorúval, akkor a tisztáson összefutnak, karjaikat fellobogtatják a levegőbe, táncba kezdenek. Derekukat illegetik, lábukat valami vad tempóra emelgetik, forognak, hajladoznak. Mintha a szél lenne a táncmesterük, s a tenger a zenekar. Hullámoktól meg lomboktól tanulták a táncot. Miért táncolnak? Ünnep van? Bál van? Lakodalom? Semmi. Süt a nap, édes a banán, élni öröm és boldogság, azért táncolnak. A fák közül zömök, vad ló nyargal elő, a víz felé. A ló is meztelen, se nyereg, se kötőfék nincs rajta, meg sincs patkolva. Meztelen fiú ül a lovon, a két karját feltartja, rázza a kezét. Mintha az első lovas kapott volna fel az első lóra. Be a tengerbe! A víz felcsap kétfelől, magába öleli a vad lovast. Utána még egy tucat meztelen lovas nyargal elő, csupa karcsú fiú, mind belérugtatnak a vízbe, mennek úsztatni. A vízben leugrálnak a lovakról, beljebb szaladnak a tenger széléről, fel-felugrálnak, a hátukat odatartják az egymás után nyomuló széles hullámoknak, engedik magukat vissza-visszatolni a víztől. Belémarkolnak a habokba, vizet csapkodnak egymás képébe, kacagnak, birkóznak, visszapattannak a lovak hátára… Istenem, de jó lenne innen a mozipáholyból beleugrani a vászonba, ott teremni köztük a vízben, az őserdőben, a banánszüreten. Megjelenni a boldogság szigetén, mint Gauguin, a festő. Gauguin… a vadak közt képeket festett, könyveket írt, gondolkozott, szenvedett, beteg volt, elpusztult. A művészet az őserdőben is boldogtalanság. Óh, mindent elfelejteni, vademberré szelidülni, nem gondolkozni, nem csinálni semmit, a nap melegét imádni s a tenger hűvösségét élvezni, a szelet hallgatni, dombot, felhőt nézni, banánt szedni és a koszorú alatt táncra kerekedni… Nem lehet?
III.
Nagy vasúti szerencsétlenség Ohio államban. A töltés mellett egy össze-vissza roncsolt mozdony hever… de már elfáradtam, bocsánatot kérek.