Husvéti séta.
Ünnep is van, vasárnap is van, tavasz is van, szép idő is van, az emberek kijöttek sétálni a Margitszigetre. Sétálni jó, sétálni szép, szegénynek ünnepélyes, gazdagnak egészséges. Az ég kék boldogság, a gyep zöld ifjúság, az öreg fák gyermeteg rügyekkel mosolyognak, fütyöl a fekete rigó. Délfelé jár az idő, a hosszú fasorban jönnek a népek a város felől. Én a város felé sétálok, szembe az emberekkel, asszonyokkal, gyerekekkel. Milyen szépek a gyerekek. Hogy kiöltözködtek a nők. Milyen tiszták a férfiak. Ki-ki oiyan elegáns, amilyen csak tud lenni. Sétapálcák, láncok, nyakkendők s nyakkendőtűk, keztyük, szivarszipkák, cipők és gummisarkok. És milyen rokonszenves ma az emberek arca, valami emberi fény az arcokon, ami csak vasár- és ünnepnapokon jön elő, mikor az emberek, otthonhagyva önmagukat, széjjeloszlanak a szigetre, a ligetbe, meg a budai hegyek közé, észreveszik a fákat, meg a virágokat, meg a folyót, meg a hegyet, meg az eget és az égen a felhőket. Folynak lefelé az emberek a széles sétányon, sokan jönnek, egyre többen, párok, családok, meg fiuk együtt, meg fiatal leányok együtt, mindenki beszélget.
A sétány szélén jövök a népekkel szembe, rá-rálépek a gyepre, hogy senkit se horzsoljak és nézem a mellettem végtelen változatokban tovatűnő ruházatokat, arcokat. Sok arc van, amelyet már sokszor láttam Pesten. Ezeket a lényeket látásból ismerem, mint mondani szokás, ezekkel egy időben élek és soha életemben egy szót nem fogok velük váltani. A fejek jobbra-balra fordulnak, a sziget bokrai és tisztásai felé, meg a Duna s a budai part felé, fel-fel is emelődnek az ég felé a fejek és az ajkak mozognak. Furcsa, hogy a beszélgető emberek eltünedeznek mellettem. Minden pillanatban egy más férfinak vagy nőnek vagy gyereknek a hangját hallom.
Mi mindent beszélnek mindezek? Csak egy pár szót hallani mindenkinek a beszédéből. Az egész valami cifra, fantasztikus és végtelen társalgásba folyik össze, az élet diskurál…
Erre azt mondtam kérlek alássan… Zsabó, de a csipke, nahát… A professzor egy héten háromszor… Bubi ne szaladj előre… előkerestem a kompaszt, megnéztem… két zápfogat meg egy gyökeret, képzelheted édesem… nekem akar ő ilyeneket bebeszélni, nekem… ja er hat Leidenschaften, ich sage dir… akkor Nagykanizsán működtem és mindig felszaladni… wie schön das ist hier, wie schön… én, amit akarok, te csak a magad feje… az Lovranától egy félórára… hatvannégy korona és nem tudom hány fillér… isteni volt, mondom neked, isteni… na ja, ha az olyan könnyen menne… jaj, én meghalok a színházért… öt hétig feküdtem, csekélység, mikor végre… Jóska, csak a Jóskát ne, ép a Jóskát… nahát, az egész társaság paff lett… mama, én már éhes vagyok… boldogult atyám révén… és hova jön itt a játékbank, azt hiszem jövőre… neki mindig vannak ilyen sikerült mondásai… Freulein, Sie wollen das überhaupt nicht sehen… és közte fehér rózsák, de legalább egy tíz darab… egész nap nem jövök hozzá, kérlek reggeltől estig… tizenkét szantimetter vastagságban a cement… hogy nekem az a két hét mibe került… nesze a zsebkendő, törüld meg szépen… ugyan, kérlek, mihelyt a Tisza lemondana… egy félóráig azt a rántást kavarni… de becsület-istenemre kijelentem… szegény néni úgy sírt és az Ilonka… mire henceg, mit henceg, hogy mer hencegni egy ilyen… derékban és onnan le az aljáig tüzdelve… mit, én törjem a fejemet őmiatta, nem igaz… ne bántsd, majd lekeféled otthon… egész éjszaka le se hunytam a szememet… wirklich, es ist wunderschön. Ich liebe wahnsinnig die schöne Sachen, wahnsinnig.
Erre felemeltem a fejemet. Egy középkorú úr meg egy középkorú hölgy állottak meg az úton, az úr a botjával a víztorony felé mutatott, amelyet most két vagy három esztendeje építettek a szigeten egy agy ntisztás közepére.