Néha olyasmit érzek,
hogy minden semmisége a világnak egyformán érdekes, amiről tudok, csak azért, mert tudok róla. Olykor egy eltaposott cigarettát veszek észre a járdán és szemeim híven lerajzolják és elteszik emlékezetembe s a poros cipőtalppal élesre vasalt cigarettavéget éppen úgy láttam életemben, mint a londoni üvegpalotát. Az Isten tudja, talán nem is ez az élet, amit most élünk, talán csak utazunk most s egy más világba fogunk érkezni, az igaziba, és azon a más világon be kell számolni mindennel, amit e furcsa utazás alatt láttunk.
Ma este egy kis utcán mentem el és benéztem egy kávémérés ablakán, mert be lehetett látni rajta. Füst volt a megviselt helyiségben, s jó meleg lehetett, mert a sarokban álló kályha nyitott szája pirosat ásított s a kályha mellett egy széken hátradülve egy puha öreg ember ült, a két lábát egy szemben álló székre tette volt s azt kellett volna hinnem, hogy a két cipőjében gyönyörködik, ha a kemény kalap nem lett volna lehúzva az orrára. Ebből inkább arra lehetett következtetni, hogy alszik s abból, hogy alszik, azt is remélni lehetett, hogy ő a gazda itten, kinek lenne másnak joga aludni a kályha mellett s föltenni a lábát a székre. De ami alázatos figyelmemet megragadta, s egy percre megállított, nem ez az alvó ember volt, hanem egy mozgalmas társaság, amely az ablakkal szemben ült egy kerek asztalnál az árva gázláng alatt. Legelébb egy uniformisos boy cifrállott a szemembe a társaságból, a többi szegény ordináré civil-népség volt, két fonnyadt asszony és három férfi. Éppen koccintottak, nevető arcvonásokkal, mikor bepillantottam az ablakon, s az asztalon négy-öt sörös üveg állott. Mind hátrahajtotta a fejét és beöntötte a szájába a sárga sört és kihallott a poharak koccanása, mikor megint letették a szürke márványasztalra. Már tovább akartam menni, de ez a kiáltás hallatszott ki:
– Állj fel!
és erre visszanéztem. A boy felemelkedett a székről, s a mellette ülő idős ember hátradőlt a széken és rámutatott a boyra és jobbra-balra járt a feje és hallom gyöngén az ablakon keresztül, ahogy boldog hangon kiabálja:
– Az én fiam!
Az idős ember szivarrongyot vett föl az asztalról, gyufát gyujtott, a boy leült, az idős ember kivette a szájából a szivarvéget, s a fia felé dült:
– Állj fel!
A boy nevetett, a többiek is nevettek, az idős ember letette a szivart, elhajította az égő gyufát és felhúzta a székről a boyt. A boy állott, az idős ember visszaesett a székre és a balkarjáva a levegőben egy parancsoló és részeg legyintést tett és rákiáltott a boyra:
– Hapták!
A boy haptákba vágta magát. A másik két férfi meg az asszonyok nevettek. Az idős ember félretaszította a kalapját és nézte a fiát és kiabált:
– Ni, hogy áll. Nézzétek, hogy áll. Az én fiam ez. Hun a sipkád?
Körülnézett, nehéz mozdulattal felvette a boy-sipkát a mellette való székről, odaadta a fiának, a boy feltette a sipkáját.
– Szalutálj!
A boy szalutált.
Az idős ember kurjantott egyet örömében.
– Mégegyszer szalutálj! Szalutálj! Az én fiam vagy!
A boy négyszer egymásután szalutált, az idős ember aközben megint begyömöszölte a rongyos szivart a szájába és gyufát rántott. A boy visszaült a székre, az egyik ember felvett az asztalról egy üveget, közel vitte a szeméhez és megrázta, s önteni kezdte a habtalan sárga sört az üres pohárba.