A minap délelőtt
felköltött kedvenc költőm, a takarítóné. Csukott két szemem felnyílt, s ezekkel körülnéztem a hálószobában. Rájöttem, hogy élek és ez a felfedezés egy kis lehangoltságot okozott bensőmben. Azután tekintetem az ablakra szaladt, s az ablakon keresztül meglepő tájképet láttam. Szemben a budai hegyeket hó takarta, a Duna túlsó partján a templom, a nagy malom és a rakpart házai havasok voltak, s ablakom alatt a Margitsziget fái állottak, teli friss zöld lombokkal, de a lombozatot ugyancsak hó szállotta meg, olyanok voltak a tavaszi fák, mint üde ifjú hercegnők hermelinköpenyben. Egyik fáról a másikra kis madarak repkedtek csicseregve, mintha valami furcsa újságot pletykálnának. Felkönyököltem, a zöld és fehér gyepet is megláttam és csodálkozva néztem ezt a varázslatos tájképet. Nem tudtam hamarjában mit gondoljak, úgy emlékeztem, hogy előtte való nap tavasz volt, április, a sziget zöld volt és a fővárosban a lakók a kávéház előtt, Isten szabad ege alatt fogyasztották életüket.
Most meg havazik. Tehát tél van. Óh Istenem, egy percre felhevültem, még tél van, nem volt tavasz, nem telt el megint a február meg a március, mindazt, amit a tél óta éltem és csalódtam, csak álmodtam, jaj de jó, visszamehetek az elmult télbe, az elmult pár hónapot megint elkezdem élni, még pedig okosabban. Igen ám, de a havas fákon lomb zöldellik, a madarak meg fütyörésznek, – tehát tavasz van. De tél is van. Mi ez? Az Isten valami újat talált ki? Óh, ez nagyon kedves tőle, ezt szeretem.
Egy új évszakot kreált a régi négy mellé, egy soha nem látott tájképet festett, zöld mezőt, lombot, virágot és havat együvé. Szép ez az újítás? Óh, nagyon szép, egészen jól hat, kellemes és harmónikus, s mily gyöngéd gondolat. Az égben lakozó ősz mester újítása most az egész világ tájképfestőit ámulatba fogja ejteni, óh, már látom, hogy frissül fel a művészet, jönnek mind majomboldogsággal a zseni után.
De nemcsak a festők ébrednek ez új természeti jelenségre, a költőket is meg fogja ihletni az isteni újítás, mennyi új érzés, milyen új fantázia, titokzatos friss világfelfogás… az emberek is mind valami változáson fognak keresztülmenni, talán jobbak lesznek, vagy kedvesebbek, érzékenyebbek, csudálkozóbbak, nem tudom, de valaminek jönni kell az Isten lelkes új találmányából, hiszen ok és cél nélkül ő állítólag semmit se csinál. Ha eltünődöm ezen az új csodáján, azt hiszem, valami vigasztaló és bájoló szándéka volt vele, hogy összehozta a zöld lombot meg a havat, a természet ez örök haragban élő testvéreit. Kibékítette őket, nekünk meg új csodálkozni, gyönyörködni és megszívlelni valót nyujtott. Köszönöm, uram Istenem és gratulálok.
Nos, felkeltem és bevergődtem a városba, Budapestre. Az úttesten seperték a havat, hideg volt, az emberek nagyon mérgesek voltak, az újságokban vastagbetüs hosszú címek alatt olvastam az Európán átvonuló ítéletidőről, a hősülyedésről, hózivatarokról, amelyek tönkretették a gyümölcstermést, megrongálták a vasúti töltéseket és egyedül Budapesten tizenkétezer telefonvezetéket elpusztítottak. Óh Istenem. Hó Istenem.