Menet.
Úgy emlékszem, egyszer már próbáltam írni a munkások májusi menetéről… megint írni szeretnék, mert megint láttam. Soha nem fogom tudni kifejezni, amit emberi szívemben érzek, mégis, muszáj lehajtani a fejemet és gyámoltalanul mozgó ajkaimmal dadogni, mint a Szahara vándorának, aki leborul a közeledő éj, a számum és a végtelenség előtt. Minden esztendőben odaállok a járda szélére és végignézem a szociálisták májusi felvonulását zászlóik, tábláik és dalaik alatt. Mennek nyolcas sorokban, rendben, csoportokban és oszlopokban, százan, ezren, tízezren, énekelnek, fel-felkiáltanak, a kávéházak előtt felágaskodnak a vendégek, az ablakokból, erkélyekről családtagok néznek lefelé, a villamosok lassan, gyáván mennek, míg a menet az úttesten folyik. A zászlók hímzett betüi fénylenek a májusi napon, a zászlót egy munkás viszi, s a zászlóról lecsüngő két hosszú szalagot egy-egy fehérruhás kis leány tartja kétfelől. Mulnak a sorok, csoportok, minden csoport valami más dalt énekel, s messziről és még messzibbről fúvózenekaraik fájdalmas hangjai hallatszanak. Mintha búcsúsok lennének és végtelen fáradtan és végtelen reménynyel a boldogság és az igazság felé zarándokolnának messzi, messzire, a világ végire.
Nézem a táblák felírásait: egymásután jönnek a szabómunkások, akik a ruhámat csinálták, a kalaposmunkások, akik a kalapomat csinálták, a cipészmunkások, akik a cipőmet csinálták, az asztalosmunkások, akik az ágyamat csinálták… kefekötőmunkások… malommunkások… sütőmunkások… könyvkötőmunkások… vas- és fémmunkások… egy idegen felírású tábla jön: Sectione a Romana… textilipari munkások… vegyiipari munkások… délszlávok szabad szervezete… eszperantistamunkások… nézem a végtelen menetet és szeretnék minden embert külön megnézni, de úgy mulnak előlem, mint a Duna habjai, ezek a fakó és rosszul öltözött emberek és bennük a munka, a szegénység, a fázás, éhezés, betegség, lemondás, lázadás és gyűlölet. Egy-egy emberrel pár lépést megy a tekintetem, megnézem arcát, kalapját, öltönyét, cipőjét, nyakkendőjét, nyakkendőtűjét, szegfűjét a gomblyukában, jelvényét a virág mellett, szivarszipkáját. Istenem, mit gondoljak minderről?
Egy embernek fel van kötve a karja, a kötésből vatta buggyan ki. Egy fiú sántít. Sántít és énekel:… szabad lesz a jövő… Egy kis vörös, púpos ember jön, az is énekel… Egy sor leány jön, fehér bluzban, vörös szalag a vállukon, egyiknek a lábán vörös harisnya, énekelnek… mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk… Zenekar zúg el, utána egy gyerekhang kiált fel: Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia! Ez a hang nagyon elgyöngít, sajnálni kezdem külön ezt a kis fiút is, és minden arcot, minden alakot külön kezdek sajnálni, azokat is, akik cigarettázva és nevetgélve mennek a menetben és eszembe jut Kropotkin Péter herceg, aki a szenvedő millióknak szentelte az életét s az igazságtól sugárzó szemeivel a homályos és nyirkos börtönökben kellett ülnie.
És mind, akik a világ igaztalansága ellen éltek, mit értek el? Mit jelent Lassalle, Marx, Bakunin, Tolsztoj az örök nyomorúsággal szemben? Mit tehetek én itt az előttem vonuló menetért életem rövidségével és erőtlenségével? Semmit. Csak megállok és nézem a tűnő sorokat, a zászlókat és a táblákat és a felvirágozott bicikliket és a jelvényeket és hallgatom mámoros kiáltásaikat és elúszó dalaikat és trombitáik távolodó recsegését, addig, míg a türelmetlen könnyek fel nem szaladnak a szemembe, minden május elsején, és be kell surrannom a legközelebbi kapu alá, mert mégsem korrekt dolog úriembernek az utcán könnyezni.