A kávéház fülkéjébe,
ahol a párisi illusztrált lapokba csüggedve ültem, egy halvány, poros, vékony gyermeki kéz egy kis köteg levendulát nyujtott be. »Levendula«, mondta egy szegény kis hang, olyan fakón és gyöngén, mintha a víz másik partjáról jönne. »Tessék szép levendula, négy krajcár«, bővítette a kis lány az ajánlást, elém tartotta a sovány csokorba kötött csendes virágfüvet, én rajta felejtettem a szememet a levendulán, néztem, mintha nem érteném azt a virágzásában is oly bágyadt, szegénysorsú és finom növényt és elmém megakadt a levendula nevén. Levendula. Rég hallottam és rég láttam leírva ezt a szót, most oly különös volt, hogy ez a szó van és hogy ilyen. Van az ember így néha, akármilyen közönséges szóval. Egyszer csak eszembe jut: gyertya. Gyertya, gyertya, mondom és elkezdek csodálkozni. Miért éppen gyertyának híjják a gyertyát? Mi az, gyertya? Mikor és hogy került ez a hét betű így egymás mellé? Ha nem volna meg ez a név, hogy hínám azt a karcsú fehér testet. amelynek madzag a lelke és sárga lángjával világít vagy inkább csak világított a sötétben az embereknek?
Gyertya… gyertya… addig mondogatja az ember, míg végre nem tudja, mit jelent. Igy voltam az este a levendulával, ezzel a gyöngéd, hárfahangú magyar szóval, amely oly régi beszélyekből, dalokból s napokból andalodik vissza. Levendula, mondtam hang nélkül a kis leány után, úgy látszik, ajkaimnak jól esett ezt a bájos szót megcirógatni, halkan megcsókolni, aztán minden ok és értelem nélkül eltünődtem a véletlen betük gyöngéd láncán, amelyekből a levendula neve kötődött. Van egy kor, amelyre a levendula illatával szoktak emlékeztetni bennünket, amikor ez az érzékeny nevű, mély illatú szerény növény a naftalin szerepét játszotta. Levendula. Mit érezzek most? Emlékezetemből mint valami fáradt betegágyból kis vidéki házak kelnek föl, amelyekben csöndes élet folyik a nagyvilág részvéte nélkül, ennek az életnek eseménye a gőzcséplőgép, amelyet nyáron nagy hűhóval végigvontatnak a falun, meg a veszett kutya, akit a sintér az utcán hurokra kerített. Gyöngyházzal kirakott tűpárna, sápadt tükör, hervadt fényképek, elszegényedett kék album virágrajzokkal s dagályos ártatlan versekkel. Nini, én itt hallgatok és tünődöm, pedig a kis leány keresni akar. Már únja szegény tartani a levendulát, a keze lemondóan ereszkedik.
– Tedd le, kis leány. Mennyi az ára?
Sikerült a levendulát egy hatosra lealkudni. A kis leány balkarján viaszkosvászon-táska, teli levendulával. A kis lány, lehet tíz esztendős, olyan vékony, mint egy szál levendula.
– Hogy hínak?
– Margit.
Kancsal a kis leány, egyik kékes szeme rám néz, a másik oldalt, messzire, talán egy más élet felé… ez a tekintet, meg a hang, meg a szőkétlen szőke haj azokat a gyermekkori barátnőimet juttatják az eszembe, akik leánykorukban haltak meg. Bocsánatot kérek, amiért zavartam Önöket.
Ƨ
Egy mellékutcán kellett ma keresztülmennem, s valami pincebolt előtt ellépve, szórakozott szemem megakadt a falra mázolt betükön. A sötét pinceajtó fölött ez a nem nagyon meglepő felirás volt:
FA ÉƧ ƧZÉN
Fa és szén. Mind a két nagy es betüt, amelyekre a boltosnak szüksége volt, fonákul írták. Egy fél percig ott állottam és tünődésemmel végigöleltem a szegény, primitív fekete betüket a falon, amelyek a boltos hiú neve nélkül, alázattal csak annyit mondanak, hogy fa és szén. És néztem a két nagy gólyanyak Ƨ-et, nem tudom, mit bámultam el rajtuk éppen máma, hiszen nem újság, ezer meg ezer kis pincebolt falára ki van írva: fa és szén és majdnem mindegyiken így fonákul írták az Ƨ-et. És éppen ma meredtem így rá, mint valami csudájára az életnek. Ilyen furcsa az ember, a felhőkkel is így járok sokszor. Mióta az eszemet tudom, mindig felhőkkel van az ég telirajzolva s én lenn, mérhetetlen mélyen a felhők alatt járkálok és a saját csekély életemen töprengek. Olykor aztán feltéved a tekintetem az égre s borzasztóan elcsudálkozom a felhőkön. Leginkább alkonyatkor lep meg ez a felhő-szerelem, megállok sétaközben, vagy lekönyökölök az ablakba s kimondhatatlan megrendüléssel nézek nyugat felé, a lemondó nap körül hullámzó színtengerbe, a lelkem hangos sírásra csábítgat, s azt hiszem, meg kell bolondulnom a gyönyörűségtől és a fájdalomtól a felhők érthetetlen szépsége alatt. Ilyenkor úgy érzem, hogy minden ember kinn áll az utcán, felnyujtott nyakkal és áhítatos csöndben a felhőket bámulja.
Igen. A világ apró-cseprő dolgain is megakad az ember szeme, hiszen minden apróságban és cseprőségben az emberek élete és lelke tünedezik. FA ÉƧ ƧZÉN. Nem furcsa, hogy az Ƨ-et fonákul írják, mikor a többi betüt rendesen tudják írni? Emlékezetem vásznán megjelennek más ilyen felírások is. Hányszor láttam:
BOR, ƧŐR, PÁLINKA
Gyerekkoromban a kis városban egy fekete ajtón ez volt:
A piacon pedig Zsidó Kalári piaci kofa bódéján így volt:
ƧIDÓ KALÁRA
GYÜMÖLCƧ
A kaszárnyában egy bakagyerek zöld ládikójára így volt pingálva:
ƧOMOGYI IƧVÁN
1 . 9 . 0 . 8
Pompeji romjai közt ődöngve, egy lupanarban a kőnyoszolya fölött a falon férfineveket láttam bevésve. A régi római fiatalemberek otthagyták emlékül a nevüket… Egy fiatalember így véste föl a nevét:
RUFUƧ
Isten tudja, milyen régi divat a fonák S a jámborabb emberek között. Mily furcsa és megindító közösség ez az egész világon. Mi az oka, titka ennek az egyetlen íráshibának, amelyet még a huszadik században sem akarnak leszokni? Talán jobban a kezükre esik így írni az Ƨ-et és mert így könnyebb és egyszerübb, hát azt hiszik, hogy így is jól van, sőt így van csak jól. És talán ebből a gyerekes emblémából valami nagyképű tanulságot is lehetne érezni, ezek az egyszerű emberek, akik az Ƨ-et így írják, tán irígylendőek, mert az egész életük is úgy különbözik a miénktől, mint az ő Ƨ-ük a mi S-ünktől. És talán ők a boldog emberek, mert mi bizony nem vagyunk. Vagy ön boldog talán?