Egy gyöngysor híre
csillog végig a világon, azé a hárommillió frankos gyöngysoré, amelyet Franciaországban valahol elloptak. A kábító nyakék, amelynek valamelyik elérhetetlen hölgy márvány decolletage-a fölött kellene trónolni, most a tolvaj dohos szalmazsákjában szenved, vagy nem is szenved talán, meglehet, hogy az igazgyöngy közömbös a hely iránt, ahol élnie kell, az sem lehetetlen, hogy a nemes, álmatag, szinte szenvedő fényű gyöngy jobban érzi magát egy szalmazsák sötét rejtekében, mint a nagyopera első földszinti páholyában, a csillár sugarainak hideg hódolatában, a szemközt ülő gyémánt inggombok sugarainak szívtelen hízelgésében, s az irígység sugarainak mindenfelől lövellő gonoszságában és fájdalmában. A gyöngysor a tolvaj rejtekhelyén tán méla fölénnyel mosolyog, mikor most a hiú világra gondol, amely őt elvesztette s oly nagy furfanggal keresgéli s annyi ijedelemmel, kárörömmel, hűhóval és viccekkel emlegeti.
Istenem… hadd meséljek el egy emléket tétova ifjú utazásaimból. Egy szép télen Moszkvában voltam, a fehér Moszkvában, Oroszország szent városában, ahol a sok arany templom mellett egy skating-rink is van. Egyszer délután e skating-rink karzatán szürcsöltem magamban a piros teát s néztem a fénylő beton lapályán keringő párokat, s a tarka zenészek játékát hallgattam volna, de a gyenge románcot lehurrogta a görkorcsolyázók zaja. Moszkva semmittevő aranyifjúsága tolongott a skating-rinken, a magas üvegtető borulata alatt, a sok színes ablak furcsa homályában, karcsú uniformisok, diákdíszruhák s gavallér-jaquette-ek kígyóztak össze-vissza a félvilági nők változatosan öltözött kecses alakjai mellett, körül, után és elől. Nem tudom itt megmagyarázni, kedves olvasóm, de ebben az állva uszó görkorcsolya-forgatagban, a ruhákban és a néma arcokban, a gurulás monoton zörgésében, a tarka zenészek alámerült románcában, a színes üvegek alkonyi fényében elrémülve, valami ájultan kóválygó boldogtalanságot láttam, valami pokolt éreztem. Egyszer csak csúf sikoly repült fel, egy fekete bársonyruhás delnő elesett, visítozva integetett fektében a zenészek felé, aztán hason csúszva jajgatott, nyávogott, a két karjával mintha úszni akart volna, s meg-megragadta a mellette elzúgó bokákat. A fekete delnő nyakán elszakadt a gyöngysor, s a gyöngyszemek szétszaladtak a földön.
A zene megállott, a görkorcsolyák lassultak, pincérek futkostak, a delnő a betonon csúszkált, sikoltozott, oroszul, majd olaszul őrjöngött, az aranyifjúság, nők, pincérek lehajolgattak, keresgéltek. A delnő elájult, fölemelték, felhozták a karzatra, a finom cipőin a négykerekű görkorcsolya lógott. Eközben valaki elmesélte nekem, hogy a delnő egész vagyona a gyöngynyakék, kétszázezer rubelért vette neki egy imádója, aki pár nap mulva agyonlőtte magát. A delnő olasz származású, cirkuszi lovarnő volt s a félvilágban mindenki irígyli a kétszázezer rubeles gyöngyért, amely mindig a nyakán volt. A delnő magához tért, megint leszaladt, sikoltozott, sírt, vicsorgatta a fogait, a fejéhez kapkodott, jobbra-balra futkosott a keresgélők közt, féltékeny dühvel ment neki egy-egy embernek, nőnek, frizurája leszakadt, olyan volt, mint az őrült s eltorzult arca végtelenül csúnya és szánalmas az emlékezetemben.