A nők.
Délután a margitszigeti sétányon nekem esett egy bohó fiatalember, alig tíz esztendővel idősebb mint én. Szalmakalapja hátracsúszott volt a fején, arcvonásai belső felindulástól tettek vallomást, lázasan szorította meg a jobbkezemet.
– Szervusz – mondom – hogy vagy?
– Meg kell őrülni, barátom! – üdvözölt ismerősöm, még erősebben szorította meg fogságba került jobbomat és mert elég bágyadtan néztem rá, még egyszer felharsant: Meg kell őrülni! Őőőőőőrülni, mondta, s a szemét szenvedélyesen lehúnyta hozzá, mint a kakas mikor kukorékol.
– Ugyan! – színleltem érdeklődést.
– Nem bírom tovább, barátom, el kell szalandom ebből a városból. Elviselhetetlen, mi van itt nyáron!
– Mi van itt nyáron? – visszhangoztam.
– Nők, nők, a nőőőők – zengte és visszahúnyta a szemét.
– Nők? – unatkoztam.
– Fel vagyok dulva, meg vagyok vadulva, borzasztó. Ezek a nők ezekben a fehér ruhákban. Nem látok mást Pesten, csak nőket és ezeket a fehér ruhákat, ami rosszabb mintha semmi se volna rajtuk. Asszonyok, lányok és leánykák, mindenütt, az utcán, meg a kávéházban, meg a Dunaparton, meg a szigeten, meg az állatkertben, meg a ligetben, meg a Hüvösvölgyben, meg a Svábhegyen, ahova megyek, ahol járok, előttem és a hátam mögött, meg jobbról, meg balról ezek a fehérruhás nők.
– Hát aztán – nyomtam el ásításomat.
– Nem tudok dolgozni, nem tudok ujságot olvasni, nem tudok gondolkozni, nem alszom, nincs türelmem enni, nem tudok nyugodtan ülni a borbélynál se, barátom, meg kell bolondulni. Olyanok ezek a nők itt Pesten, mint az áradás, egy millió nő hullámzik körülöttem, egy millió test fehérben, a ruhájuk, a kalapjuk, a cipőjük, a harisnyájuk, minden fehér. Őrület! Őrület!
– Őrület – vígasztaltam.
– Nézz ide, nézz – sziszegte és oldalba taszított. Négy nő ment el előttünk, tizenhárom és negyven között. Ismerősöm belémkapaszkodott, míg elsétáltak.
– Fogj meg kérlek, mert utánuk ugrok és beléjük harapok. Megnézted őket? Láttad őket? Láttad a karjukat a bluz alatt? És a vállakat? és a hónaljuk körül a félköralakú vászonvédőt? És a mellükön az ing rózsaszín szalagját? És a fehér harisnyát, amiben rózsaszínű a lábuk? Hisz ez lázítás, ezt nem lehet kibírni. Jaj! Tyaj! Gyaj!
– Nincs szerelmed? – sóhajtottam.
– Szerelem? – tiltakozott, mint akinek egy álmot akarnak elmesélni.
– Hát barátnőd, vagy szeretőd, vagy viszonyod? – alkudtam.
Ismerősöm fogcsikorgatva nézett egy újabb női csoportot.
– Hát mért nem kezdesz ki valamelyik nővel? – gyógyítottam.
– Kivel? Melyikkel? – mérgeskedett, mialatt a nőkről átkapcsolta rám vágybaborult szemeit. Minden lépésnél másikat látok, minden pillanatban másik ingerel, csábít, vadít, körülözönlenek, mintha valami tengeri fürdőn lennék, vagy bálon, vagy egy óriási háremben, nem városban. Mit csináljak, szédülök, barátom, nem tudom megkülönböztetni őket, nem érek rá érdeklődni egy iránt, csak a nőt érzem magam körül, névtelen, édes és forró tömegét ezeknek a fehér testeknek. Szédülök. Nem emberi állapot ez.
– Nem – mondtam fáradtan.
– Nézz oda, nééé zzoda, néééjj – hörögte ismerősöm és bucsú nélkül eltámolygott. A katonazene kéjesen zúgott és csilingelt valamit, ismerősöm a szigeti kávéház felé imbolygott, aztán átszenvedett a széles parti sétányra, ahol előre-hátra mozogtak a fehérruhás nők. Ismerősöm beúszott a fehér nők közé, akik összecsapódtak mögötte, mint a tenger hullámai.