Eugénia és Emilia.
A nyári éjszakában való utazgatásom közben egyszer bementem arra a tarka és bohó területre, ahol a városi emberek a napi kűzdelem után elkésett gyerekjátékaikat szokták űzni, variété, lovarda, tánchelyiség, amerikai hullámvasút, forgó kerék, mozi, abessziniai falu, csingilingi-csárda s olcsó nyereménysátrak között. Sétálgatván a mindenfelől repkedő csilingelés, kacaj, kurjongatás közt, a piros, zöld, lila villanyok s bágyadt lampionok füzérei alatt, az életöröm e cifra forgatagában, tétova lépéseim megállottak egy dísztelen, nagy deszkaház előtt, amelyből az ajtó gyanánt alkalmazott és belülről egy kéztől összefogott két vászonfirhangon keresztül valami gyengéd, tiszta s andalító messziségből hangzó, gyönge zongoraszótól kísért gyermekének hallatszott. A két vászonfüggönyön, elül-hátul felkiáltó jelektől támogatva, ilyen mondatokat olvastam:!! Huszonöt elsőrangú női szépség!! – !! Ének és Tánc produkciók!! – !! Belépődíj nincs!! – !! Kezdete éjfélkor!! – !! Műsor ára negyven fillér!! – !! Reggelig nyitva!! A deszkaház homlokán nagy és kacér formájú betűkkel pingálták ki: »Első Magyar Női Dalcsarnok« A szavak kezdőbetűit zölddel mázolták. Beléptem, a függöny mögött maga a Dalcsarnok igazgatója üdvözölt, aki arra az időre, míg a negyvenfilléres programmot megvettem tőle, eleresztette a függönyt, azután megint szigorúan összefogta, mert egy kíváncsi házaspár már megállott kinn és bebámészkodott. Leültem a függöny mellé, a sarokba. A dalcsarnok deszkafalai belül szürkére voltak festve, a szegény falakat itt-ott a magyar pezsgőgyárak mámoros reklámtáblái diszítették. A dalcsarnok másik végében dobogó volt, előtte zongora, a zongoránál egy kis öreg ember dolgozott. A dobogón épp akkor kezdte két kis leány a számát. Az egyik tengerésznek volt öltözve, s egy kis pálcikát tartott a kezében. A másik gyenge termetére elfakult fényű sanszonett-kosztüm nehezedett. Vékony lábacskáinak még semmi női formája nem volt. Mind a ketten kivágott félcipőt viseltek, amelynek nem volt sarka, akárcsak a cirkuszi akrobaták meg az öreg főpincérek cipőinek. Mind a ketten szőkék voltak, orcáikon nem volt festék. Egyszerre kezdték énekelni:
Már mindenütt voltunk
És sok mindenféle táncot
Elsajátítottunk.
A zongoristára néztek, elváltak és kétfelől körüllibbenték a dobogót, visszafutottak, s nevető, csengő gyermekhangjukon szaporán rákezdték a második strófát:
Töltöttünk szép időt,
Ott tanultunk egy finom túrt,
Egy bécsi keringőt.
A zongorista egy régi Strauss-valcerbe kapott, a leánykák összefogóztak s körülkeringték a dobogót egyszer, aztán megint jött az ének:
Egy rövid ideig,
Az angol táncot is eljárjuk,
Ha éppen úgy tetszik.
Megfogták egymás kezét s kék tekintetüket a nyers deszkatetőre emelve, egy félpercig dzsiggelni próbáltak. A végén elnevették magukat, s komolytalan sietséggel fújták tovább naiv zenéjű versüket:
Népe igen tüzes,
A spanyol táncot megnézni
Valóban érdekes.
A zongorista feldobott a dobogóra két kasztanyettet, a gyerekek felkapták s kétfelé ugorva, démoni szigorúságú arccal rázták a karjaikat s hányták-vetették ártatlanul ügyetlen derekukat. A zongora abbahagyta a spanyol tánc forgószelét, a leánykák eldobták a kasztanyettet, s kipirult orcával, frissen lihegve folytatták a kántálást:
Péterváron lent,
Az orosz táncot megtanulni
Kissé nehezen ment.
Nehezen ment, nagyon nehezen ment, a zongora valami balalajka-dallamot vert, a két gyerek leguggolt, kezüket csípőjükre tették s rugdosták maguk alól előre a lábukat. Egy félperc, a kis táncosnőknek épp elég volt, megint a strófát kezdik hadarni:
Oh ez egészen más,
Mégis legszebb minékünk
Egy ropogós csárdás.
Nagyot sikítottak, magyarosan s egypár taktusnyi csárdást táncoltak. Aztán előrefutottak, meghajoltak cirkuszi korrektséggel, visszafutottak s leszaladtak a dobogó háta mögött a lépcsőn. A direktor tapsolt, a két-három pincér tapsolt, meg egy pár művésznő is tapsolt, akik már lenn ültek az asztaloknál. Én is tapsoltam, más nem tapsolt, mert több közönség nem is volt a dalcsarnokban. A dobogó mellett egy fiatal szőke rendőrtiszt ült, egy üveg sörrel beszélgetett, ő nem tapsolt. A dobogóra egy kövér, fiúsra nyírt fejű énekesnő jött fel, a két kis lány pedig szalvétával letakart tányérral felém igyekezett. Lihegtek, egy kicsit izzadt volt a homlokuk, a tengerész nyújtotta a tányért és így szólt:
– Egy kis púderpénzt kérünk.
Kaptak pénzt, el akartak menni.
– Hogy hívnak te kis bárány? – kérdem a tengerészt.
– Emilia.
– Milyen Emilia?
– Antoni. – Ez az igazi neved?
– Hát mi lenne?
A sanszonetthez fordulok:
– Hát téged, kedves?
– Eugénia.
– Milyen Eugénia?
– Antoni, na.
– Testvérek vagytok?
– Nővérek. Antoni-duo. Hozasson egy limonádét.
Emilia gyorsan csatlakozik.
– Nekem is egyet, jó?
– Jó, jó. Pincér. Két limonádét. Üljetek le. Hány éves vagy, Eugénia?
– Tizennégy leszek. Emilia tizenöt mult. Maga csak feketét iszik?
– Mondjátok csak… ki írta azt a verset, amit énekeltektek?
Emilia felel:
– A nővérünk, aki meghalt. Nem olvasta maga Antoni Micit, tavaly aki öngyilkos lett Varsóban egy artista végett…