Vasárnap
Milyen meleg van, milyen vasárnap van… únom magamat a földön, felszállok a monoplánomon, egy kicsit közelebb leszek az éghez és elszórakozom az alattam elterülő Budapest képén. Nem igazi repülőgépen szállok fel, mert nincsen, ahogy semmim sincsen, csak képzeletben van repülőgépem, ahogy mindenem van képzeletben. Beülök, gurulok, hirtelen elhagyom a földet, ó milyen szabad és kéjes pillanat ez. Már fenn vagyok, könnyebb, boldogabb levegőt szívok, kezem öntudatlan biztonsággal tartja a kormányt, monoplánom vígan úszik fel, mint a fecske, a tornyok leguggolnak, az utcák összeszaladnak és gépem megáll a levegőben, mint egy felhőcske. Lenézek, látom Budapest térképét, az utcákat kőből, a Dunát igazi vízből, a ligetet fákból, a budai hegyeket hegyből. Milyen széles a Duna, milyen messzire tolta a két partot egymástól, de a föld túljár a víz eszén, lám azok a vékony vonások ott hidak, az egymástól elszakított partok kézszorításai. A hidakon pontok mozognak, azok emberek. Két ilyen ember között milyen áthídalhatatlan távolság van. Milyen kedvesek a zöld hegyek Budán, és milyen furcsa, keresztbefutó szélesebb és keskenyebb vonalakból van a város.
Különös és egyszerű, mint egy tenyér rajza. Mit jelent a város szerkezetének hieroglifája és mit lehet e nagy tenyérből jósolni? Ezek a vonalak az utcák, az utcák közt a szürke foltok a házcsoportok. Ereszkedjünk lejebb egy kicsit, így ni, nézzünk belé a városba. Előre és hátra szép sorban cserebogarak vonulnak a szélesebb csíkokon: ezek a villamosok. A középen szaladgáló bogarak autók, kocsik. Kétfelől apróbb és sűrübb bogarak: emberek. Egy-egy jobbról meg balról átmászik vagy átfut a másik oldalra. A szűkebb utcákon sokkal kevesebb bogarat látni, olyikon egy se jár, a házak élettelenek, a boltok be vannak zárva, egy kapu előtt kinn áll ingujjban, papucsban egy pipáló ember. Ott a liget ni, milyen szép, mennyi zöld, egy kis tó rajta, csónakok, a zöld közt bájos színbokréták: virágágyak. Itt mindenütt mennyien vannak a mezők közt, az utakon. Családok vonulnak, párok, egyesek, gyerekek, tömötten és elszórva. Tyű, micsoda raj az ott együtt. A kávéház a ligetben. Az asztalok közt kis lányok, mint fehér egerek futkosnak. Mennyi ember. Igy felülről a kalapjuk karimáját, a hasuk gömbjét s a cipőjük orrát látom csak. Milyen egyformák.
Milyen mindegy, kit hogy hínak, kinek mi a mestersége, természete, politikai véleménye és mindenféle tervei és ügyei és emlékei és a tömések a fogsorában és a belső zsebében a nagy tárca és benne névjegyei, fénykép, angoltapasz, váltó, levél, egy kis göndör haj, recept, kis borítékban valami hólyag és esetleg bankjegyek. Egy ember…
Egy tisztáson gyerekek labdáznak. A vurstli milyen bolond folt. A Stefánia-úton a kocsikorzó, mint egy folyton körbejáró szíj két messzi kerék közt a gépteremben. A kocsikban fordulnak a fejek, az emberek nézik egymást. A Park-klub kerítése mögött az arisztokrácia, mint az állatkertben a néptől elzárt drága nemes vadak. Megint kávéház tömeggel. Katonazene. Egy csapat egyforma ülő báb hangszerekkel, egy szigorú báb áll, bottal fenyeget, a többi báb jajgat a trombitáján. Az Üllői-út végén egy csapat rugdalózó, félmeztelen test. Ni a Rókus. Az udvaron kék köpenyben ülő, sétáló betegek. A kórházi ablakok nyitva vannak. Egy kaszárnya. Az udvaron veder vizet cipel végig egy katona. Margitsziget. Tennisz: fehér alaprajz a földön, a rajzon belül fehér szaladgálás. Kávéház, tömeg, katonazene. A Dunán fehér hajó fekete füsttel.
Budán nyugalom, az autók, kocsik a hegyek felé szaladnak. Hűvösvölgy. Villák. Lipótmező… a kertben szelíd emberi alakok, megállnak, hallgatóznak a messzi élet felé, amelyre mint álomra emlékeznek. Villák. A terraszokon bridge. Kávéház, tömeg, katonazene. Svábhegy. Villák. Tennisz. Kávéház, tömeg, katonazene. Mennyi katonazene. Látom mindet egyszerre, nem hallom itt a magasban, külön-külön mit játszanak, az együvé bágyadt dalok láthatatlanul felhőznek felfelé, a vasárnapnak, a nyárnak, a fehérségnek, illuzióknak, unalomnak poutpourrija, az élet örömének zenéje, amely messziről sírásnak hallatszik. Ereszkedjünk le hamar, nem jó ezt hallgatni.