A kacsa.
– Hopp, megvan, találtam!
Leó kettőt ugrott örömében.
– Nyertünk, nyertünk! Drágám! – ujjongott a fehérruhás nő Leó mellett, egy kis nő, egy Mici és büszkén karolt a barátjába. A Velencei Kacsa-Játék korlátjánál állottak, az Angol Park víg szombatesti tömegében. A Velencei Kacsa-Játék vállalata abban állott, hogy egy kőmedencében apró kaucsuk kacsákat úsztattak körbe-körbe meglehetős gyorsasággal, valami raffinált kis Golf-áramlat segítségével. Az igazgatóság fakarikákat nyujtott át a közönségnek, egy karikát egy hatosért, a közönség a karikát a virgonc kaucsuk-kacsák nyakába igyekezett dobni. Aki talált, a Velencei Kacsa-Játék igazgatóságától egy eleven kacsát kapott.
Leó tíz karikát hajított hiába a kaucsuk-kacsák felé, a tizenegyedik aztán egyiknek a nyakában maradt. A vállalat igazgatója felemelte a medence közepén levő emelvényre helyezett baromfikosár fedelét, kiszabadított egy hápogó rucát a többi közül s kinyujtotta a korláton át Leónak, barátságtalan tekintettel, mert nem igen szerette az olyan embert, aki nyert. Jobban szerette az olyan egyéneket, akik egy csomó karikát ügyetlenül eldobálnak és kacsa nélkül távoznak.
Leó a hóna alá dugta a kacsát s maga után vontatva Micit, boldog arccal mászott ki a kiabáló és nevetgélő tömegből. Lehajolt a kacsához, símogatta, kapkodott a csőréhez.
– Kacsa, – mondta. Ni, hogy hápog. Háp, háp, háp! És hogy reszket itt a hónom alatt Jaj, de nagyszerű.
– Én viszem, add ide, hadd vigyem én – lelkesedett Mici.
– Majd viszed te is, várjál, hadd egy kicsit nálam. Nézd, milyen furcsa orra van, milyen lapos.
– Nem orra, csőre. A kacsáknak csőre van.
– Csőre, csőre. Te… kinek s van épen ilyen orra? Igen: a Nápoly-kávésnak. Nem ilyen csőre van a Nápoly-kávésnak?
Mind a ketten nevettek. Mici húzta a karját:
– Gyerünk a hullámvasútra!
– Ne, ne menjünk. Olyan jó vinni ezt a kacsát.
Leó magához szorította a kacsát. A kacsa hápogott. Leó megsimogatta:
– Jaj, megnyomtam. Szegény, most fáj neki. Milyen meleg a teste.
– Add ide már, hadd vigyem én is – nyávogott Mici.
– Majd hazafelé te viszed. Gyerünk be az Alpesi Faluba.
A cifra sörcsarnokban, amelynek falaira Stájerország tündéri tartományát mázolták, egy emelvényen éktelen fúvózenét, gajdolást és táncot csináltak a stájer trupp tagjai, akik inkább állatoknak látszottak, mint embereknek. Egy elégedett nép cécózott a nyári éj ez örömcsűrében a sűrün rakott asztalok körül, a barna sör, szaftos virsli és perec élvezetében, a stájer trombiták Hacacáréjának kábulatában. Mici perecet tördelt, Leó meg virslit kínált és sört akart a csőrébe önteni a kacsának, amelyet maguk elé állítottak az asztalra. A kacsa rázta a fejét, széttátotta a csőrét s a sört visszacsurgatta. Hápogott is utálatában, s hangja sápadtan úszkált az Alpesi Falu lármájában.
– Ne maceráld azzal a sörrel – mondta Mici, de ő maga nem akart letenni róla, hogy a ropogós pereccel megetesse a kacsát. A kacsa a perecet is kiköpte, gyámoltalanul tipegett az asztalon és kifejezéstelen szemeit lustán hunyorgatta, mintha álmos lenne. Mici lemondott az etetésről:
– Úgylátszik, nem éhes.
Leó okosabb volt:
– Azt nem lehet tudni, éhes-e vagy se. Egyszerüen nem szereti a perecet. De hátha mégis éhes. Mit adjunk neki?
– Jaj, milyen piszkos a lába. Megmosom a lábát – örült Mici, sört öntött a tenyerébe és szép sárgára mosta a ruca poros lábait. A ruca panaszkodott, a közel ülő népek nevettek.
Mikor elmentek, Mici vitte hóna alatt az édes terhet. Lehajolt hozzá, a feje sűrű lágy tollazatát simogatta hátrafelé s szólongatta:
– Kacsa! Ruca! Réce! Réce-ruca! Kis kacsám! Kacsukám, rucukám, m-m-m, te édes – és gyöngéden mosolygott és minden szónál inogtatta a fejét, mint az anyák, mikor a csecsemőjükhöz beszélnek. Mici megcsókolta a kacsa fejét.
– Vigyázz, te csacsi, megharap!
Szép tiszta éjszaka volt, Leó és Mici elhatározták, hogy gyalog mennek haza. Mikor az állatkerthez értek, a nyitott ligetből kicsillogott a tó és a tó partján a kocsolyapavillon fehérlett, mint valami alvó tündérház. Megállottak, Mici a Leó derekához támaszkodott és a vállára eresztette a fejét. És lassan, anélkül, hogy megbeszélték volna, besétáltak így a fák közé és egy tisztáson leültek a padra. Az elandalodott csendben a kacsa kettőt hápogott. Leó felvidult:
– Mici, tedd le a kacsát, hadd legeljen egy kicsit. Legeltessük meg a kacsánkat.
– A tehenek szoktak legelni.
– A kacsák is legelnek. A kacsa is füvet eszik. Emlékszem, mert én falun nevelkedtem.
– Mit tudom én, én a Szövetség-utcában születtem.
És Mici letette a kacsát, s utána lépkedett, mert félt, hogy a kacsa elrepül. A kacsa leült a harmatos gyepen és kedvetlenül nézett széjjel. Semmi sem tetszett neki Pesten.
Leó a padon maradt, nézte a kacsát, meg Micit, meg a gyepet, meg felnézett a csillagos égre és hosszú sóhajt szívott a tüdejébe. A sóhaj a Leó életét jelentette, amely teli volt bűnnel és szégyennel. Leó foglalkozás nélkül bujkált a társadalom körei között. Azok közé a körúti kávéházakban tenyésző félelegáns alakok közé tartozott, akiket a könnyelműség leszédített a pályájukról és a küzdelmes budapesti semmittevésből élnek. Leó a kártyaklubbokban virrasztott, a zsokék bizalmasa volt s gazdag emberek gáláns ügyeiben ügynökösködött.
Hát Mici? Mici…
Leó felállott és most megint ő vette a kacsát a hóna alá. Lassan mentek az Andrássy-út fasorában. A vadgesztenyék lombjaiba belekéklett a hajnal, Leó a Mici vállára tette a kezét:
– Egy éjszaka majd összenyerek minden pénzt a klubban… vagy egy nagy halmozást fogok Bécsben… vagy valamit csinálok, nem tudom… és elmegyünk messzire. Veszek egy kis házat, kerttel és az udvaron kacsák, tyúkok, libák, meg házinyulak lesznek. Meg egy kis fehér bárány, csengő lesz a nyakában.
A kis hotel portása, egy álmos, gyűrött fekete ember, rájuk támadt:
– Micsoda kacsa ez? Csak nem akarják bevinni a szobába?
– Miért ne? – mondta Leó.
– Nyertük az Angol Parkban – mosolygott Mici.
A portás szigorú volt:
– Tessék intézkedni azzal a kacsával, ebbe a hotelbe nem lehet kacsát behozni.
Ebben a hotelben szegény külföldi artistanők, parkett-táncosok, utazó kabaret-színészek és hamiskártyások laktak.
– Leteszem itt magánál, portás úr – alkudott Leó, aki nem mert kikezdeni a portással, mert régen nem fizetett a szobáért.
– Nekem nem kell kacsa, itt nincs hely kacsáknak. Hallottak már ilyet? Kacsa! Adják el az utcán valakinek.
Megcsókolták a kacsát, Leó gyöngéden letette a kapu elé. A kacsa megrázkódott, körülnézett s lusta illegéssel, mint egy kis kövér hölgy, elindult a Király-utca felé.