Tegnap, 1913 augusztus
5-én délután a margitszigeti kávéház terraszának a szélén ültem, szép idő volt, az égi kék mezőn arany boglyák hevertek, a Dunán úriemberek eveztek, a parti sétányon kellemes csoportok sétálgattak s a fejek minduntalan egymás felé fordultak, alkalmasint mert beszélgettek. A kávéház terrasza is teli volt közönséggel és itt is mindenki beszélgetett. Én egymagamban ültem, nem beszélgettem, ellenkezőleg, gondolkoztam. Gondolkozni azonban nem kellemes, Istenem, mivel űzzem el a magány belülről hegedülő szúnyogjait? A terrasz alatt a parton egy pár veréb ugrált és csipogott, a verebek is beszélgettek. Elővettem egy császárzsemlyét a kenyeres kosárból, kettétörtem, morzsákat csíptem ki a beléből és lecéloztam a morzsákat a verebek közé. Nagyon helyeselték a verebek, nekiugrottak a morzsáknak és bekapták a csőrükbe. A morzsák hullottak, a verebek látható és hallható örömmel lakmároztak. Egyszer csak még egy veréb termett ott, nem tudni honnan, s rögtön elkapott egy morzsát. Aztán egyszerre három új veréb jött, nagy csipogás tört ki, sűrübben szórtam a morzsát, s mindig messzibb hajítottam, a verebek versenyt rebbentek egy-egy morzsa után s a verseny egyformán mulattatta a verebeket és a verseny rendezőjét. Már a második zsemlyét fogyasztottuk, a verebek el nem únták kapkodni a zsemlye egyízű fehér darabkáit. Talán inkább a virtus dolgozott már bennük, egyik-másik veréb felkapkodta a fejét, emelkedő karom irányáról kileste, merre megy majd a morzsa, hogy hamarabb ott teremhessen. Egy darabig szórakozottan hajigáltam a morzsákat, egyszer csak gonosz kiváncsiság szállott meg, s lehajítottam a verebeknek a majdnem egész zsemlyét, amely a kezemben volt: mi lesz most?
A verebek, lehettek vagy tizenketten, vagy tizenkét felé repültek, úgy megijedtek. Egy percig csend volt, aztán a Duna felől visszarepült egy veréb, körülugrálta a hatalmas zsemlyedarabot, csipogott, belekapott a csőrével a belébe, megint elrepült. Rögtön jött a másik is, a tenniszpálya felől, ráugrott a zsemlye tetejére, megkapaszkodott finom karmaival, ledugta fejét a zsemlye nyílásához és csipogva érdeklődött. Aztán belevágta a csőrét a fehér bélbe, felkapta a feje fölé és egyet lépett s e lépésével rendkívül imponált nekem. Aztán huss, fölrepült a zsemlyével, de a zsemlye a második méternél lepottyant, a veréb még repült egy kicsit, mert nem tudta hirtelen abbahagyni, aztán visszaszállott a zsemlyéhez. Ekkorra már négy veréb sürgölődött a lezuhant zsemlye körül, csipogva körülkapálták a csőrükkel, s közben oda-odadugták a fejüket a zsemlye megsebzett oldalához, hogy morzsát csípjenek, ott találkoztak a fejeik s evés közben mérgesen csiripoltak egymás szeme közé. De az egész zsemlye mindet foglalkoztatta, s izgatottan ugrálták körül. Megint akadt egy, aki megemberelte magát, s míg a többiek tanakodtak és veszekedtek, ez a veréb belevágott a zsemlye tetejébe s felkapta és alacsony repüléssel menekült vele a sétány felé.
A többiek megütközve néztek utána, de a zsemlye megint lepottyant. Lehet, hogy nem is szeret repülni. Rrrr, megint nekirebbent három veréb, a többi ott maradt a régi helyen, habozva néztek a zsemlye felé, aztán szárnyaikon eltávoztak. Három veréb megint tologatta a zsemlye-tömeget, egyik egy nagy csirippel hamar otthagyta (talán káromkodott), a második kitépett belőle egy jó darab belet, de nem ette meg, elvitte a csőrében a sziget sűrűje felé a gyerekeinek, vagy a barátnőjének. Egy veréb maradt a zsemlye mellett, nézte, ugrált, csipogott magában, felkapta, ugrott vele, leejtette, megint felkapta, megint leejtette. Mérges lett, felrepült a kávéház tornyára, onnan csipogott le, megint visszarepült, odaállott a buta zsemlye elé, nézte, döfött egyet rajta s elrepült a Duna felé, a bolond. Lehet, hogy egész éjjel nem fog tudni aludni. Ezer bocsánatot kérek a verebektől, akiket izgattam és az olvasóktól, akiket untattam.