A kávéház fülkéjében
ülök, előttem papir, jobbkezemben penna, a pennát bemártottam a tintába, hogy írhassak vele. Fájdalom, ez a foglalkozásom. Mielőtt bemártottam volna a pennát, kigondoltam, körülbelül mit fogok írni, de egy pár pillanatig a kezem fején ragad a tekintetem, észrevettem ugyanis, hogy a kezem fején erek vannak és ezen egy kicsit elbámészkodtam, mert furcsa. De már írok, kezdem, azonnal. Csak fölemelem a fejem s széjjelnézek egy pillanatra, mielőtt munkához fogok, gondolom az elitélt is fölemeli a fejét az utolsó pillanatban a nyaktiló alatt, búcsut venni a világtól. Abban a pillanatban, mikor a fejemet fölemelem, a szemben való asztaltól feláll egy vendég. Megvárom, gondolom magamban, míg ez az úr elmegy, aztán dolgozom. Az úr feláll, hosszut nyujtózkodik, a jobbkarjával kezdi, a ballal folytatja. Leejti a két karját s valami végtelen únott »aah« mászik elő a torkából. Középkorú férfi, se szőke, se barna, a haja fogyik, de ehelyett pocakja nő. Ruházata olyan, mintha csak azért öltözködne, mert muszáj.
– Fizetni! – szól a levegőhöz.
A főpincér nem jön. A vendég leül. A jobbkezével hangtalanul dobol a márványasztalon, a balkarjával lekönyököl, az arcát belefekteti a balkezébe s bal ujjaival a fejét vakarja. Megint megszólal:
– Fizetni!
Egy pincér megy oda hozzá, vizet visz neki. A vendég megnézi a három pohár vizet s megint azt mondja:
– Fizetni!
– Fizetni! – ismétli a pincér és elmegy. Jön a főpincér, útközben megnyugtató hangon jelez:
Odaér az asztalhoz, megáll. A vendég azt mondja:
– Fizetni!
A főpincér nem felel, elővesz a belső zsebéből egy kegyetlen nagy lókupec-tárcát, abból egy keskeny kis számolócédulát. A füle mellől egy kis plajbászt varázsol elő. Vár. A vendég mereng.
– Vo-olt nekem, volt nekem… egy fekete.
– Fekete – visszhangzik a főpincér.
– Szivar.
– Szivar.
– Kávé, két kenyér.
– Kávé, két kenyér.
– A billiárd.
A főpincér hátrakiált:
– Kisasszony, nézze meg, mennyi az a billiárd.
A kaszirnő megnézi, visszakiált:
– Korona harminc.
– Korona harminc? – szól a vendég.
– Korona harminc – mondja a főpincér.
– Imbisz.
– Imbisz.
– Spriccer.
– Spriccer.
A párbaj itt félbeszakad. Pihennek. A főpincér támad most:
– Nyolc cigaretta.
– Nyolc cigaretta. Kapuciner.
Megint elfáradtak. A főpincér összeszedi magát:
– Kártya.
– Kártya?
– Kártya.
– Hát nem fizette ki a doktor úr?
– Csak az ő részét. Kártya. A főpincér felírja a kártyát is, vonalat húz alá, lefuttatja a plajbászt a papiron, aláírja az összeget, leteszi a papirt. A vendég megnézi, fizet, a főpincér megköszöni, elmegy az asztaltól. A vendég ülve marad egy darabig. Megvizsgálja a számolócédula hátát, amelyen egy pezsgős-üvegen lovagló demimonde kacag, gyöngyöző pohárral a kezében. Feláll. Hátra megy, visszajön. Felteszi a kalapját. A botját felveszi az asztal alól. Megfordul, a tükörbe hajlik és belenéz a saját szemébe. Megigazítja a kalapját. Az ajtó felé indul, visszamegy, megiszik egy félpohár vizet. Megint megy, de az újságospolcnál megáll, kereskedik a lapok közt, végre egyet kivesz a rámából, összehajtogatja, beleteszi a zsebébe. Megy. Az ajtóból visszafordul, a legközelebbi asztalnál rágyujt egy cigarettára. Az asztalon egy keménytáblás ujság fekszik, a vendég felhajtja a lap tábláját, a lábát felteszi a székre, lapoz. Leteszi a botját, leül, a kalapját hátratolja a fején s nekikönyököl az újságnak…