Nyár van még,
vagy ősz van már? A nyár mintha elmult volna, de az ősz nem jött még el. A lombról leesik egy levél a sétányra, egyet rezzen és megnyugszik az átszellemülten könnyű kis levél, az ő életének már vége. A nyár és ősz között különös, érzékeny és misztikus napok telnek el, legjobban szeretném ilyenkor itthagyni lakóhelyemet, foglalkozásomat és összeköttetéseimet és halk, bánatos utazást szeretnék tenni magányosan, mezőkön sétálni és kertekbe belopózni és lábujjhegyen körüljárni a virágok betegágyait, mert a virágok már bágyadnak és színeiket megfoghatatlan művészettel halványabbra és halványabbra festegeti valami melancholikus tündér. Vándorolnék parasztok kis kertjei és urasági kertek között és elutaznék olasz tájakra, holland ültetvényekre és angol parkokba, a ritka és előkelő virágokhoz és exotikus földek álomflóráját meglátogatni az ősz felé borzongó napjaikban, mindenütt lehajolni a virágokhoz, nézegetni és elbúcsúzni tőlük, ki tudja, élek-e jövőre s látok-e több virágot?
A városban vagyunk s a város is teli van a nyári és őszi élet között való furcsa színváltozatokkal. Hölgyek fehér ruháinak és urak fehér nadrágjainak hatalma lankad az utcán, a divatüzletek kirakatainak víg világos portékája fölé mintha árnyék borult volna, komolyabb színű nyakkendők és harisnyák és mellények jelennek meg egy észrevétlen órán, a hirdetési oszlopok hirtelen visszakapták a színlapokból kerekedő fehér-sárga-kék-zöld-barna övüket, amelyet a melegben levetettek volt. S a friss színlapok fölött orfeumok hatalmas új ukázai rikítanak megint, őrjöngő attrakciókkal fenyegetőzve, míg lenn az oszlop alján elsápadtak s elrongyolódtak már a nyári mulatságokra hívó plakátok.
Az esti órákban az emberek kiülnek a kávéház elé, de begombolkoznak, összenéznek s bemennek a kávéházba, jobb már a barátságos rossz levegőben. Az Andrássy-út padjait megtapogatják a tenyerükkel a fáradt kószálók, a pad nedves, kevesebben ülnek le. Az állatkertben vacsorázó nyári urak tarka nagykendőt kérnek a pincértől, a hátukra veszik, úgy hallgatják a Bosnyák Rapszódiát Majortól, mialatt valamelyik elsötétült ketrecben egy hűs fuvallattól megborzong egy afrikai madárka s gyönyörű tollazatát felborzolva, ijedt fütytyel kérdezi a földijétől, hogy micsoda egy világ ez? A táncosnők éjfél felé lassú konflison vándorolnak a ligeti mámorcsarnokokba, a konflis sarkában ülnek, már vastag piros köpenyük van rajtuk s fantasztikus nagy tollaik alatt kis fejüket tűnődve lehajtják. Hajnalban egy úr kijön a kávéházból, az utcán a köd megnedvesíti a sétapálcáját, az úr észreveszi, hogy megint látszik a lehellet, lassan megy, felemeli a fejét s utána néz elszállott sóhajának.