Árva Pál.
I.
– Honnan, honnan, Árva Pál?
– Innen az irodából, ott dolgoztam egész nap.
– Hová, hová, Árva Pál?
– Ide a kávéházba vacsorázni.
– Miért nem a vendéglőbe, Árva Pál?
– Mert a kávéház olcsóbb. Rendelek rántottát, vagy fél debrecenit, vagy kis imbiszt, ha nagyon elszánom magamat. E mellé végignézem az összes budapesti napilapokat, meg a friss szépirodalmi lapokat, meg a vicclapokat, meg a külföldi illusztrált lapokat, meg a színházi és művészeti díszfolyóiratokat, meg a Szoboszló és Vidékét, mert odavaló vagyok. Mikor mindent elolvastam, akkor jobbkaromra könyökölök, végignézek egy százas billiárdpártit.
– Hát osztán, Árva Pál?
– Osztán fizetek, kimegyek a kávéházból, osztán bemegyek a moziba. Nagyon szeretem a hadihajók vízrebocsátását, mert látni a tengert, meg az exotikus tájakat is szeretem, mert nem volt módom utazni. A német regényképeket nem szeretem, mikor azok mennek, behúnyom a szemem, alszok egy kicsit.
– Hát a mozi után, Árva Pál?
– A mozi után lesétálok az Andrássy-úton a Műcsarnokig meg vissza, sétaközben forgatom kétkoronás botomat, osztán hol felnézek az égre, hol a hírdetési oszlopot nézem meg. Elfáradok, egy padra leülök, de hamar felállok, hogy meg ne hűljek, nincs, aki ápoljon.
– Mit csinálsz osztán, Árva Pál?
– Akkor osztán bemegyek a kivilágított zeneüzletbe, ahol két kagylón mérik a muzsikát. Veszek egy pár nickel-jegyet, azon meghallgatok egy áriát egy híres operából valamelyik híres tenoristától, meg a Coppélia-keringőt egy külföldi zenekartól, meg egy színésztől egy szép magyar nótát, amit otthon szeretnék húzatni a Juki bandájával. Lesütöm a fejemet, bezárom a szememet a zenemagazinban.
– Tovább mondjad, Árva Pál.
– Akkor már tizenkét óra éjszaka, akkor oszt odaállok a Nagymező-utca sarkára, ott sétálnak át a hölgyek az egyik kávéházból a másikba, azután a másik kávéházból az egyikbe. Már vagy tíz esztendeje látom őket, ugyanazokat a hölgyeket a két kávéház között andalogni. Mindig több a miderjük és mindig kevesebb a jókedvük.
– Kedvesed néked nincsen, Árva Pál?
– Kedvesem nékem nincsen. Se ismeretségem, se rávaló időm, se rávaló pénzem. Az irodában gépen ír egy kedves kisasszony, de az férjhez akar menni, nekem meg nincsen lelkem azt hazudni, hogy elveszem.
– Fáj a szíved, Árva Pál?
– Nagyon.
– Hát osztán azután, Árva Pál?
– Azután osztán kimegyek a Körútra, ott sétálok a Körúton. Megéhezek, bemegyek a ragyogó amerikai büffébe, se köszönni nem muszáj, se leülni nem lehet, kihúzok egy szardiniás kenyeret, csapolok egy pohár sört. Kimegyek.
– Hová mégy, Árva Pál?
– Nem tudom én. Őgyelgek tovább, szombat éjszaka van. Egyszer csak benyitok a Bohém-Tanyára, mert nagy lárma van benne. Kérek egy feketét, zongoráznak, danolnak. Ott ülök reggelig.
– Ilyen a te fiatal életed Pesten, Árva Pál?
– Ilyen az én fiatal életem Pesten.
II.
– Te vagy az, Árva Pál?
– Én vagyok, én vagyok.
– Mit keresel te, Árva Pál, estefelé a sétáló-utcán, Árva Pál?
– Én a boldogságot keresném, megtalál engem a boldogtalanság.
– Mi a panaszod, Árva Pál?
– Ez az utca az én panaszom, az úri-utca, a sétáló-utca, a csevegő-utca, a mosolygó-utca, a szerelem-utca.
– Minek jössz ide, Árva Pál, minek is jössz te ide.
– Minek is jövök én ide. Sohase akarok én idejönni, oszt néhanapján mégis itt találom magamat. Mondok, csak átvágok, mondok, csak megnézem az új könyveket a kirakatban… osztán elkezdek én is sétálni a sétáló-utcán. Azt képzelem, a sétálók közé való vagyok én is, oszt engem is majd karonfog egy barátom, vagy nekem is szembe sétál egy kedves karcsú dáma, akitől boldogan meglepődöm, pedig őtet vártam.
– Nem fognak karon, Árva Pál?
– Nem engem, sohase.
– Óhajtott dámád nem sétál szembe néked, Árva Pál?
– Nem nekem, sohase.
– Magadba sétálsz, Árva Pál.
– Magamba, magamba. Nézem az urakat, nézem a hölgyeket, hallgatom a szavukat, felnézek a szűk csillagos égre, fájtatom a szívemet.
– Panaszkodjál, Árva Pál, panaszold ki magad.
– Fájin boltok sorakoznak a sétáló-utcán, gyémántgyűrűt árulnak, vadászfegyvert árulnak, selyempongyolát asszonynak, angyali topánt kis babának. Könyves boltok üvegje alatt új sárga regények, sárga regényekben a párisi élet. Műkereskedés üvegje mögött angol pázsit messzi kastélylyal, boldog nagy kutyák, piros lófejek, ifjú Napoleon, duzzogó pajzánok, csupa ünnepély.
– Ott ácsorogsz, Árva Pál?
– Ott ácsorgok előttük, sóhajom hurcol tovább. Kivilágított kapualjban előkelő kisasszonyok, asszonyok fényképei. Sorba nézegetem, le-lehajolok, elolvasom, milyen név van egy-egy arckép alatt.
– Minek azt elolvasni, Árva Pál?
– Meghalok, felmegyek a mennyországba, az angyalokkal töltöm majd az időt. Hátha megkérdik, kik voltak azok a szép asszonyok, szép leányok, akikkel egy időben, egy országban éltem? Mindent elmesélek az angyaloknak.
– Mondjad, Árva Pál, miért nem sietsz el a sétáló-utcából.
– Elmennék, elmennék, de aztán nekidűlök a falnak, tovább nézem az esti sétálást. Tünedeznek, tűnnek, jobbra elsétálnak, megint jönnek balról, suttognak, hallgatnak, örülnek, ragyognak. Mintha zenélőórának vonuló bábjai lennének a dámák meg a gavallérok. Zümmög a szívem bánata, az viszi őket.
– Ki törődik ott véled, Árva Pál?
– Ki törődik vélem? Későllik az este, gördülnek a rollók, feketék a boltok, égnek az ablakok, ritkul a sétálás, mindenki elmegyen.
– Ládd, Árva Pál, ládd, magad maradtál.
– Egyedül egymagam, én is elindulok, lassan megyek, lassan, mint a szegény szamár, kinek nagy zsák búzát tettek a hátára.