Pégoud.
Pégoud. Pégoud. Egy ember a száz meg százmillió ember között. Nem között, hanem fölött. Fenn van az égen a föld felett háromszáz vagy háromezer méterre, ami különben egyformán magas minekünk és egyformán alacsony a tündöklő napnak. Egy ember repül odafenn és a többi száz meg százmillió idelenn egymás felé fordítja arcát és nyelvük a szájpadlás és a fogak instrumentumán ezt a szót veri ki: Pégoud. Pégoud, Pégoud, mondogatják egymásnak az emberek s tanulják, gyakorolják az új nevet, amelyet megszámlálhatatlan példányban szórt le a magasból közéjük a repűlő ember, ahogy a felröppent rakéta hullatja sűrű tűzcsillagocskáit. Pégoud. Mit csinált odafenn? Kiugrott a monoplánból, a levegőben egy nagy esernyőt nyitott ki és leszállott a földre. Mire az emberek odaszaladtak hozzá, Pégoud egy fának dűlve cigarettázott és látván a friss rémületet az arcokon, nevetett, mint valami kedves gézengúz, akinek a csínyje sikerült.
Ezt csinálta Pégoud tegnapelőtt. Mára megint kieszelt egy vastag tréfát, fenn a levegőben fejjel lefelé megfordult a repülőgéppel. Bukfencet vetett a mogorva halál ugratására, cigánykereket hányt a kedves kis angyalok mulattatására az égi kék mezőn. Azután leereszkedett a földre, a zöld mezőre, megint jóízüen nevetett és az izgalomtól félájult embereknek gyerekes örömmel mesélte, hogy mikor fejjel lefelé csüngött odafenn, a benzintartóból a fejére csepegett a benzin, és ez a heves, hideg szélben olyan jól esett neki, mint mikor a borbélynál a fejét mossák. Ez az a Pégoud…
Nem tudja az ember hamarosan, hogy mérje meg az értelem és érzés mérlegén és hova tegye memóriájában Pégoud nevét, azt az eredményt, azt a vakmerőséget és dicsőséget, amit ez a név jelent. Nehezen nevelődünk a magunk korának csudáihoz. Ebben a percben Blondin neve jut eszembe, aki egy szál kötélen végigsétált a Niagara felett, a nyaka körül tekerve egy eleven oroszlánt, hogy meg ne hűljön. Úgy érzem, hogy az ember ilyesmiben konzervatív s lelkem mélyén jobban csodálom Blondint, mint Pégoud-t, mert régebben csinálta a virtusát, pedig meg vagyok győződve róla, hogy Pégoud százszorta vakmerőbb volt nála s amit csinált, az hasonlíthatatlanul hasznosabb a világnak. És Toldi Miklós és Kinizsi Pál dicsősége hová lesz? Ó, Istenem, elvesztem áhítattal ápolt hőseit fantáziámnak. És mit érnek Pégoud mellett legendás oroszlánvadászok, szakadékugrató bravurlovasok, csatákban héroszokká ittasult káplárok, kegyetlen párbajhősök és egyéb bálványai a közönségesen élő emberiségnek? Soha senki olyan vakmerően és olyan nyugodtan és olyan önzetlenül és olyan közelről nem hajolt bele a halál orcájába, hogy farkasszemet nézzen vele, mint Pégoud. Te kedves kis fekete ember, te cigarettázó, jókedvű, nem nagyon intelligens és nem buta, szerény és egészséges fiatal gépész, ki bukfencet hánytál a repűlőgéppel s a drága és egyetlen Frauciaország fia vagy.