»Keresem az Istent…«
Egy énekes és táncos mulatóhelyen búsultam a minap. Éjszaka két óra volt, az előadás már elmult, az ének és a tánc nimfái a színpad virányait elhagyván, leszállottak volt a közönséges halandók közé, a díszes helyiség páholyaiba rejtőztek vagy az asztalok mellé telepedtek. Néhány nimfa, akiket a halandók nem mertek társaságukba invitálni, retiküljükkel karjukon gőgös arccal sétálgatták körül a termet, két temperamentumos nő a terem közepén fenntartott tisztáson egymásba fogózva tanulta a tangót, amelyhez a termet körülölelő erkélyen elhelyezett cigánybanda szolgáltatta a zenét. Nem messze a cigánytól, az erkély egyik nyitott páholyában üldögélt egy úriember, még pedig pakombartja, gallérja és nyakkendője után ítélve, vidéki úriember. A vidéki úriemberrel szemben az asztalnál egy szerény külsejű kis angol táncosnő ült, közöttük az asztalon kér pohárka sherry-brandy piroslott. A vidéki úriember hallgatott, az angol leány se beszélt sokkal többet, a vidéki úriember néha tört angolsággal megsímogatta a leány karját, az angol leány ilyenkor tört magyarsággal rámosolygott a vidéki úriemberre. A símogatás meg a mosoly a legértelmesebb diskurzus egy vidéki magyar úriember meg egy angol táncosnő közt és mit is diskuráljanak egyebet, mikor sohase látták egymást és nem értik egymás nyelvét.
Egyszer csak a vidéki úriember fölemeli a jobb karját s a mutatóujjával megintve a cigányprimást, odakiáltja neki:
– Keresem az Istent!
A primás odanézett, egy kurta szempillantással beutazta az úriembert, a nőt, meg a két pálinkáspoharat, elfordította a fejét és tovább muzsikálta az argentiniai tangót. A vidéki úriember, akinek a karja még a levegőben volt, ízibe megint megtáncoltatta a mutatóujját és hangosabban diktálta:
Azzal le is könyökölt s ingatni kezdte jobbra-balra a fejét, hogy majd hallgatja a nótát, amelyet Kurucz úr, vagy Sas úr, vagy Ányos úr szerzett a magyar középosztály számára. Be kell vallanom, hogy nem igen ismerem a divatos úri magyar nótákat, szerénységem beéri azokkal a nótákkal, amelyeket a szegény parasztok csinálnak. A vidéki úriember, mondom, már hallgatni, vagy énekelni akarta a nótáját, de a cigány csak tovább muzsikálta a magáét, oda se nézett.
A vidéki úriember megütődve nézte a cigányt, azután elbúsult, koccintott az angol nővel és bekapta a sherry-brandyt. Konokul ült és fixirozta a cigányt. A cigány abbahagyta a tangót, halkan hangolt és nézegetett körül, hová lehetne muzsikálni. A vidéki úriember azt gondolhatta, hogy most már eljött az ő ideje s a beállott csöndben hideg nyugalommal szólt rá megint a primásra:
– Keresem az Istent!
A cigány kitérő választ adott, amennyiben a Holnapután című fővárosi románcot kezdte húzni. A vidéki úriember lesütötte a fejét, úgy nézett körül óvatosan, hogy mit szól a világ az ő blamázsához. Nem volt semmi baj, a leányok sétáltak, vagy összeülve beszélgettek, a pincérek jártak s a sarokban a virágárusnő csendesen könyvelt, mert a rózsákról meg a kaméliákról könyvet kell vezetni. Senki se látszott észrevenni a dolgot, de a vidéki úriemberben feltámadt a virtus, az öklével ráütött az asztalra és mérgesen felkiáltott:
– Keresem az Istent!
A cigányok összenéztek és tovább panaszolták a Holnapután édes panaszát. A vidéki úriember még két pohár sherry-brandyt hozatott, ivott, felállott és tölcsért csinálva a két tenyeréből, odaharsogta a banda felé:
– Keresem az Istent! Keresem!
A cigány kegyetlenül húzta tovább a Holnaputánt. Az úriember egy darabig vörösen és megkövülve állott, azután visszaült, miközben az ajkai mozogtak, gondolom, káromkodott. Hivta a pincért, fizetett, mogorván kezelt az angol nővel s gyűlölettel végigmérve a muzsikáló cigányokat, elment a mulatóhelyről, ahol hiába kereste az Istent.