Ma Budán adtam rendez-vous-t
magamnak, mert ide-oda kószálok a világban és mindenütt találkozom magammal, aztán álldogálok magammal, sétálgatok és üldögélek magammal. Egy pesti utcán jártam délután, megállottam, megnéztem az órámat, a fülemhez emeltem, visszatettem a mellényzsebbe és elkezdtem gondolkozni, mi dolgom van. Oh, rengeteg dolgom van, legjobb lesz semmit se csinálni, mert egyik ügyemet se akarom megsérteni azzal, hogy a másikat elintéztem. Mit csináljak? Egy pillanatra átfelhőzik eszméletemen a végtelen világ és kurta életem. Haza kellene rohanni, félőrült drámai költeménybe kezdeni, amelynek ez az egyszerű címe volna: »Az élet«. Nem. Moziszkecset kéne írni. Ah, utazni! Az örök utazásra vágyom, mint az ópium-álomra, s egy pillanatig agyvelőm mintha forogna, mint az iskolában a földgömb, amelyre le van rajzolva az öt világrész, meg a szigetek, meg a be nem fejezett sarkvidékek, meg a kék tengerek és a kék tengerekben a tengeralatti áramlatok sűrű hullámvonalai és a hajóutak szaggatott sínjei. Hová menjek? Hirtelen lemondok a világról és megkívánom Budát. Ráfüttyentek egy kocsisra, megáll, megmondom egy cukrászda címét a Várban, a taxizászló leesik, mint a kocsis lemondása, beülök, megyünk. A Lánchíd előtt a kocsis elkáromkodja magát, mert a híd el van zárva. Elfelejtette. Kerülünk az Erzsébet-hídnak. Megyünk, a hídon vagyunk, a jégtáblák már szakítottak egymással, a Tabán mulik a kocsi ablaka előtt. Mily kedves vidék ez, mikor süt a nap, milyen kedvetlen most, hogy esik az eső. Fölfelé megy a ló, a Várban vagyunk, de rég voltam itt, Istenem. Csönd van, a finom házak ablakaiban csipkefüggöny, itt-ott már ég a lámpa, de oly gyöngéden jön át a világosság a függönyön, mintha gyertyavilág lenne. Finom eső hull s mintha az esőcseppek lábujjhegyen járnának a járdán s azt mondanák egymásnak: pszt… pszt… Alacsonyabb utcákból emelkedik fel a lépcsőn egy ember, vagy megy lefelé, egy magas katonatiszt tűnik el egy kis utcába, egy feketeruhás hölgy egy kapu előtt összecsukja az esernyőjét és bemegy. Oh, itt a régi kis cukrászda. De jól esik benyitni, mintha valami hosszú esztendők előtti napba nyitnék vissza, amikor itt ültem több reménységgel és kevesebb csalódással, mintha a biedermeyer-világba nyitnék be, amelynek bútorzatát, fali képecskéit és színeinek enyhe kellemét ez a kis cukrászda őrzi. Istenem, miért vágyik úgy az ember a régi időkbe? Talán csakugyan éltünk már máskor is és csak hazavágyakozunk az idegenből, mikor régi képek előtt úgy megfájul a szívünk? Halk szőke nők jönnek elő a cukrászda mellékszobájából.
– Sherryt kérek.
Az ünnepélyes pulton üde sárga kuglófszeletek, meg piruló pogácsák a cukrászsütemények közt. Egy középkorú pap ül csak a cukrászdában, üres kávéscsésze áll előtte, a pap kis barnatáblás könyvbe könyököl. Pápaszeme úgy ragyog, mint az értelem. Mi van e pápaszem mögött? Szent Antal gyötrelmei, vagy Erasmus bölcs kedélye? Jó lenne vele megismerkedni, hátha megértenénk egymást.