Falevél.
Én a fák közt ülök a padon magamba, sokat ültem már így és érzem, hogy sokszor fogom még így találni magamat a fák közt, míg az élet babiloni fogsága tart. Most ősz van, mert a fáról leesik a levél, vagy úgy mondjam, hogy most leesik a levél a fáról, mert ősz van? Azt nézem itt, hogy hull a falevél. A fasorban rézsútosan száll, száll lefelé a sok levél, mint valami arany havazás. Már megint órák óta nézem ezt, egypárszor fel is akartam már kelni a padról, mint tisztességes ember, mert dolgom van, egy ügyvédnek kéne telefonozni. Le-lenyomtam a két tenyerem a pad szélére, hogy fölemeljem magam és menjek, de a lelkem erősebbnek bizonyult a testemnél, csak-csak visszadűltem a pad hátához és lustán, könnyelmüen gyönyörködöm tovább.
Süt a nap, csendesen, a fák hervadt lombjukkal, a legnemesebb fejdísszel az ünnepiesség és a gyönyör mozdulatlanságában állanak és úgy hullatják a levelet, mintha álmodnának. Az út betakarózott az ősz gyönyörű szőnyegével, mintha Perzsia legfinomabb kezei babrálták volna össze ezt a szőnyeget, amelyben sűrün bújnak össze a lehullott levelek és rejtegetik a zörgést a léptek elől. A gyep széle is végig van ejtve levelekkel, olyan mint a leterített zöld nagykendő, amelyiknek a szélét sárgával, pirossal, lilával cifrázták. Jön a levél a fáról a földre, jön, jön. Van ennél gyönyörübb a világon? Mily fájó módon megfoghatatlan pillanat, mikor egy-egy levél elszakad az ágról, útjának milyen angyalian gyöngéd vonala van a levegőben, mily érezhetetlen édes megadással, mennyországi szelídséggel teszi le magát a földre. Mintha a lemondás elandalodott pillangói lennének a hulló falevelek, vagy egy más világ gyöngéd madárkái, akik csak lefelé szoktak szállani. De szép, Istenem, de szép.
Gyönyörűségemben, hálaérzetemben szeretnék valamit csinálni, tenni-venni az őszben, lerajzolni a hulló levél útját, megfigyelni chronométerrel a kezemben, mennyi ideig jön a fáról a földig, szeretnék a hervadtság sápadtan mosolygó színeinek neveket kitalálni, mert nincs nekik, megolvasni egy fának a leveleit, meg a többi fáét is és összeadni és mindezzel pontosan beszámolni az embereknek, hadd nevessenek. Igazán, nem tudom, hogy köszönjem meg az őszt. Érzem, hogy a lelkem úgy mosolyog az arcomon, mint a nap a falevélen. Mintha angyalokkal álmodnék, mintha rájöttem volna a boldogtalanság ízére, mintha benyitottam volna a bánat vígasságába, mintha az elhagyatottság báli estélyén forgolódnék, mintha kikötöttem volna a reménytelenség árnyékos szigetén, amely egy ismeretlen óceán közepében pihen, ahová hajóval eljutni nem lehet.
Milyen szép, milyen kellemes, milyen derüs a levelek hullása. Miért kellett az emberektől eltanulnom az érzéseket? Miért kámpicsorodtam el mindig azokon a nótákon, amelyek a hulló levelen bánkódnak, miért pityeredtem el diákkoromban a színházban, mikor a fa alatt ülő Cyranóra az ötödik felvonásban a szuffiták közül leszórták a sárga papirdarabokat? Miért szenvedtem el az ifjúságot és a szerelmet a költőktől, miért füleltem a zenészeket és miért vagyok kétségbeesve életem fölött?
Mért süt most úgy a nap? Mért oly nyugodt a fa? Mért szépült meg a levele? A boldogság a beteljesülés, a beteljesülés elmulás, minden nyár ősszel virágzik ki, minden nap alkonyattal lelkendezik tüzes felhőiben, a csillagok az elmult nap örömkönnyei. Minden óra utolsó percei reszketnek a türelmetlenségtől s a legutolsó másodperc víg sikolylyal ugrik át a következő órába. Bizonyos, hogy halljuk lelkünk legmélyén az eltelt órák boldog ütését, ezért türjük az időt és ezért örülünk neki és nem tudnánk élni, ha nem kéne meghalni. »Mi alapjában véve nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene, ezért szűnünk meg lenni« – mondja Schopenhauer. Milyen jó minden, mert elmulik, s milyen jó, hogy elmulik minden. Milyen rokonszenves ez, milyen vígasztaló, milyen gyönyörű. Akár a fa levele ősszel.