Tegnapelőtt este
a magyar fővárosban bolyongván, nagyon sok izgatott embert láttam. Meglepett az emberek arcán mutatkozó temperamentum, hangjuk jókedve és gesztusaik frissesége. A magyar főváros utcáin csupa lehangolt járókelőt látni, legkivált vasárnap. A lakosság dolgozik hat napon átal, úgymint hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, meg szombaton, hogy majd a hetedik napon, vasárnap, élvezni fogja az életet. Vasárnap oszt rájönnek a szegény emberek, hogy nincs mit élvezni. Nem figyelted meg, kedves olvasóm, hogy rendesen a hétfői újságban olvasni a legtöbb öngyilkosságot? Én megfigyeltem, kérlek alásan, de nem hencegni akartam ezzel, inkább panaszkodni, és kérlek szépen, őszintén irígyellek, ha nincsenek megfigyeléseid, hidd el e sorok sírójának, hogy mennél kevesebbet figyelsz meg, annál jobban mulatsz ebben az egyetlen életben. Ki nem megy a fejemből egy asztaloslegény, akit kis diák koromban ismertem Debreczenben, a boldog alföldi városban. Asztalosműhely volt annak a háznak az udvarában, a hol a kvártélyom volt s kimondhatatlan jól éreztem magam a műhely kedves zajában, a millió apró pillangó gyanánt rezgő fűrészporban, a komoly és különös szerszámok, meg a finoman csiszolt szekrényekre való lécek közt (ha jól emlékszem, grefléc a nevük), a polituros levegőben lábatlankodván a körül az asztaloslegény körül, akinek a barátságát élveztem. Kék munkásingben gyalult egész nap, az inge ujja könyökig fel volt gyűrve, passzióval simította reggeltől estig a szilánkos deszkákat, amelyeken a futkározó gyalu után gyönyörüen göndörödött fel a forgács és hullongott egymásután le a földre. Az asztaloslegény fütyörészett magában, a felsőteste harmónikusan hajlongott előre-hátra a gyalulásban, mintha álmodozott volna, mintha azon képzelődött volna, hogy ezek a göndör gyaluforgácsok valami szőke nagysám szőke hajfürtjei, amelyek egymásután szabadulnak el, mikor a szőke nagysám lefekvéskor a frizuráját kibontja.
Ez az asztaloslegény vasárnapi napon mindig magában ült délután a néma műhelyben a gyalupadja előtt, könyökölt, cigarettázott, olvasgatott. A padja fölött könyvespolca volt neki, azon az egykoronás piros Petőfi, egy-két kalendárium, régi újságok, meg mindenféle apróbetüs füzetek, melyekben se kép, se vers nem volt, tehát nem igen érdekeltek. A könyvespolca körül szakállas, öreges férfiak arcképeit szegezte fel, egyik alá az volt írva: August Bebel. Egy bajusztalan ifjú durván színezett képe is ott volt az öreg szakállasok között. Ez Caserio volt, az az anarchista, aki Sadi Carnot elnököt a kocsi hágcsójára ugorva leszúrta. Egy vasárnap megkérdeztem, hogy miért marad vasárnap is mindig a műhelyben. Az asztaloslegény rám tette szelíd tekintetét és azt mondta: »Szegény embernek nem érdemes élni«. Nem tudtam, hogy vigasztaljam, s mert már rájöttem, hogy a felnőttek mind keresnek maguknak valami nőt, azt kérdeztem a magányos asztaloslegénytől, hogy hát ha szegény is, miért nem megy ilyenkor egy nővel a Nagyerdőre sétálni? »Kis barátom, mondta lehajtva a fejét, a nők elveszik az embertől az erőt, a pénzt, meg az egészséget«. Elborulva és borzadva tünődtem rajta, hogy miféle nőkkel lehetett dolga az asztaloslegénynek… de az régen volt és nem valami érdekfeszítő dolog, nem is tudom, hogy feledkeztem így belé ebbe a szegény emlékembe, mert nem erről óhajtottam szólani, hanem a vasárnapi footballmatchekről, amelyeket este a járókelők olyan izgatottan tárgyaltak. Nagyon tetszett nekem, hogy a város ilyen egészséges és lelket üdítő dologgal foglalkozik és erről iparkodtam volna máma valami kis köznapi essayt összehozni, de, sajnos, elfecsegtem időmet és az ujság hasábjainak többi helyét már praktikusabb dolgoknak szentelik.