Fürdőlevél.
Az alkonyat alá ültem, a tenger partjára, magányos vendége a part síma fehér kavicsainak, amelyeket a vihar szokott füröszteni és ápolni. Itt ülök és nézem a végtelen tengert, vagyis azt a kék félkört, amit a szem a végtelen tengerből lát, azon túl lankadó tünődésem úszik és azon töröm a fejemet, hogy honnét vette a jó Isten azt a sok vizet, amivel telitöltötte a tengereket. Hirtelen eszembe jut, hogy írni akarok máma az újságba. Lesütöm a fejemet s a tekintetem irígyen piszkálja a kerek, tojásdad és szögletes kis köveket körülöttem, hogy ők nem emberek és nincs mesterségük és művészetük, egész nap és egész éjszaka itt heverhetnek, örök életükben. Milyen jó nektek kedves kis barátaim, kavicsok. Sohasem ismerem ki magamat foglalkozásom és életem közt, most itt ülök és nem tudom, mit írjak majd. Második hete már egy fiaújság nem volt a kezemben, nem tudom, mi történik a világon, könyvet hoztam sétálni magammal, azt se nyitom ki, mert a tengert olvasom. Curukkolni próbálok eszméletemmel a kék vízről a tarka világ felé, visszajön emlékezetembe a ma déli table d’hôte, a vízre néző terraszon terített sok nagy és kis asztal, nagy és kis társaságok, párok és egyesegyedül ebédelők. Hallom a jól nevelt világ étkezésének halk zörgését és a csevegések enyhített zenebonáját s látom fejük ide-odaforgását és szemeiket, amelyek segítségével az emberek egymást nézik és lenézik. Hogy nézik egymást a fürdőhely meg nem ismerkedettjei, különösen a nők nagyon jól el tudnák tölteni szép hosszú életüket csak azzal, hogy egymást mustrálják. És mennyi gőg és tilalom és utálat és irígység és reménytelenség kering egy ebéd fölött a tekintetek finom fonalain, ezen a bűbájos zöld szigeten, amelynek édes olasz neve és dombjai, völgyei, útjai, sűrűi, tisztásai és tavacskái, fácánjai, hattyui és flamingói, bárányai, őzei és nyulacskái, ünnepélyes délszaki bokrai és édeni virágágyai mintha mind arra valók lennének, hogy az emberek béküljenek ki, mosolyogjanak és boldogok legyenek.
Azután tovább próbálok gondolni, Budapest felé… de a szememet megint elkapta a tenger és megint belémerülök, mint a szenvedélyes olvasó, akit fölrezzentettek e könyvéből. Mint valami végtelen kék könyv sorai, úgy jönnek egymásután a hullámok felém, s ezekben az örökké sorakozó sorokban minden benne van, amit versekben, regényekben és színdarabokban a világ végéig írni fognak. Mit írjak ma, mit találjak ki? Mi fontos vagy érdekes, vagy megindító, vagy mulatságos ma az életben? Itt ülök és a nap lemegy és a felhők ma olyanok, amilyenek még sohase voltak és többé sohase lesznek s a városok fölötti por és füst nem fakítja virágzásukat és a homályban amoda messze hajó megy, zöld és piros lámpásai látszanak csak, mint egy úszó ékszer, s a hullámok végtelen messziről mind ideérkeznek a parthoz, a tenger elérte a földet, isteni csókok hangzanak a boldog érintkezésben s szenvedélyének nemes fehér tajtékja szakad. Egy-egy vízcsepp a kezemre, arcomba hull, köszönöm. Projektográf-géppel képet kellene csináltatnom a tengerről, gramofon-lemezre felvenni a zúgást és otthon a szobában egy kicsit mindennap nézni és hallgatni a végtelenséget, hogy mindennap vígasztaljon.
(Brioni.)
* *
Kedvem szottyant lerajzolni a német bárót, akit a jó Isten megteremtett és itt sétáltat a szemem előtt. Két finom, de topa fehér cipő, két kövér nadrágszár, krémszínű flanellből, a cipő fölött szabályosan felvasalva, öblös fekete lüszter-kabát, amely nincs begombolva és láttatni engedi a széles bőrövet, amely a nadrágot a derék alatt öleli. Az öv fölött az ing fehér mezeje látszik, kék barázdákkal. Az ing mellén lefelé hosszú kék nyakkendő szalad, s mint karcsú patak beléömlik a nadrágba. A nyakkendő alacsony duplagallérból fakad. Ebbe a külső mezbe van beleöntve a német báró, csak a két kezefeje jön ki a lüszterkabát ujjaiból s a duplagallér nagy fehér köréből dagad ki a nyak s a nyakon a fej ül, mint vidéki uriházak kerítéseinek oszlopain a kőgömb. A fejet a teremtés fölszerelte mindazokkal a kellékekkel, amelyekre az életben szükség van: száj, orr, két szem, két fül, két szemöldök, a szemöldök fölött kurta sürű hajzat, de nem rögtön, a szemöldökök és a hajzat között egy keskeny szőrtelen réteg van, ennek kell a homloknak lenni.
Minden van tehát a fejen, sőt fölösleges részei is vannak, mint egy nagyhatalomnak gyarmatai: az áll alatt még egy áll, sőt kettő, a fejen hátul pedig párhuzamosan húsdombok egészen a gallérig, amelyek mozdulnak és hullámzanak, mikor a német bárónak messziről köszönnek. Ilyenkor úgy tetszik, hogy ezekben a húshullámokban gépezet van, s ennek a gépezetnek rugói bólintják lassan előre és vissza a német báró fejét. A német báró balkezének kisujján platinagyűrű fulladozik, a platinagyűrűben, természetesen a külvilág felé, egy száz szögletre csiszolt gyémántkő szikrázik, mint egy kis nap. A jobbkéz kisujján pecsétgyűrűje szorul, ovál zöld kövével, amelynek lapján alkalmasint egy különös madár áll, vagy kardot tartó kar merevedik s körülötte szép barok merengés. A jelen ragyogása fog kezet a mult dicsőségével, most, hogy a nagy darab ember a két kezével malmot játszik a hotel előtt ülvén a padon, a lusta délelőtt édes napsütésében, szemben a tengerrel. A nap adja a német bárónak a meleget, a tenger a hüvösséget s a kellemes kék ringást, ételekről és italokról a menükártya gondoskodik, hajók zihálnak feléje viharban, Egyiptom és Havanna dohányremekeivel. Puccini és Lehár zenével altatják és csiklandozzák fülét, tenyere alá orosz agár selyem nyaka hajlik, talpai alá jegesmedve alázkodik. Lépéseit ügyes lakáj kíméli, a vizen yachtja eped, a garageban autója búsul, az istállóban ragyogó paripa szimatol eléje, s fehér korlátoktól ünnepélyes zöld gyepen versenyló úszik, a ló nyakában kuporgó embermajom selyem ujjasának színei az ő nevét didergik. A mezőn búza terem, virág nő, az övé. Az erdőben boldog fák álmodnak: az övé. Szarvas emeli nemes fejét egy tündér tisztáson: ő lelövi. Remek nők lépegetnek, ő mellettük topog, a társasághoz tartozik.
Itt ül a nagy test a fehér padon. Lélekzik. Pislog. Unatkozik. Balkezével a lüszterkabát balzsebébe nyúl. Három német élclap volt a zsebében, a Simplicissimus, a Meggendorfer Blätter, meg a Wiener Chic. Kinyitja a Simplicissimust, nézi. A nyakára ment egy légy. A hátsó húshullámok megcsavarják a fejet. A légy elszáll. A német báró tovább nézi a vicclapot. A légy visszaszáll. A húshullámok megint megindulnak, a német báró bosszankodik, hangot ad: öh, öh. Visszateszi a vicclapot a zsebébe. A nagy test felemelkedik, otthagyja a padot, a hotel ajtajáig vonul. A topa fehér lábak megállapodnak. A nagy test előtt egy csinos kis portáskadét áll, lekapja a sapkáját. Fent a nagy fej lehajlik, a száj kinyílik és becsukódik, többször egymásután. A csinos kis fiú azt mondja: Jawohl, Herr Baron! – fölcsapja a sapkáját és elszalad.
(Brioni.)