Az isztriai rabok.
Jó lenne már olyasvalamiről csevegni, ami méltó a kurlistán felsorolt nevekhez, a hotel márványlépcsőin rézpálcákkal lefogott piros szőnyeghez, a portás örök báli nyakkendőjéhez, a hall bridge-parthiejához, az olvasóterem kellemes Pearson’s Magazine-jeihez, a drága gémlábú leánykákhoz, a sétaútra szolgáló halk fekete elektromobilhoz, a vizen csillogó canotautomobilhoz, az ozsonnához muzsikáló kvartett elegánsan búsongó zenedarabjaihoz, az exkluzív délszaki bokrokhoz s a déli fürdés után való sütkérezéshez, mikor a fekete trikók nedvesen fénylenek a napon, mint a fóka teste, s az esti tangóhoz a nagyteremben… ó hölgyeim és uraim, szeretnék pityókos lenni mondain örömöktől s monoklimat csillogtatva, s egyik térdemet a másik fölé ölelve, hanyag hintaszékből félmosolylyal mesélni valamit, ami fölött a századunkban uralkodó chic fanyar parfumje lebeg. De dalt hallok, olasz dalt férfihangon, édesen és melegen folyik a dal, mint a Posillipo bora és odasétálok, ahol danolnak. A capo d’istriai rabok nótáznak, akiket az állam elseftelt ide napszámosmunkát végezni. Valami ötven olasz fegyenc dolgozik itt állandóan, az állam pénzt kap a munkájukért, ők is kapnak valamit belőle, majd ha kiszabadulnak.
Most egy új tenniszpályát csinálnak, ásnak és danolnak, a börtönőr messzire áll tőlük, a szuronyos puskára támaszkodva a tengert nézi. Olyan, mint a pásztor, akinek legel a nyája. Barna darócba öltöztették a rabokat, kerek sapka a fejükön, egészséges az arcuk, mint a föld. A legtöbbje fiatal, mind egyenesek és erősek, mint a fák. Danolnak és ásnak és mintha ők maguk is élveznék mozgásuk szépségét. Egy sor embernek egyszerre hajlik meg a háta, bal lábuk egy nyomásra mélyeszti a zöld gyep alá az ásó fényes lapját s egy tempóra hajítják félre a friss fekete földet. Egy nyurga fiu lehajlik a sor szélén, felkap egy marék földet, mellbe hajítja egy messzibb ásogató kollegáját. Az eldobja az ásót, ő is felmarkol egy kis földet, szalad a fiu felé. A fiu menekül, a másik utána, mind a kettő kiabál, a többi megáll az ásásban, mind nevetnek, kurjongatnak, gesztikulálnak. Mint a gyerekek.
Ha végigkérdezném őket, mint szegény Don Quixote a szenthermandadi bús foglyokat, kisülne, hogy az egyik az apját ölte meg, a másik az anyját, a harmadik az apját is, meg az anyját is. A két rab körülkergetőzött, jól meggórálta egymást, békében visszaballagnak, tovább ásnak, tovább danolnak. A nap süti őket, a szél legyezi, virág illatozik, madár fütyörész, tücsök citerázik, a parton túl a tenger kéklik s fölötte vitorlák pillangói. Ezek a rabok egy divatos fürdőhelyen időznek, az időjárás és a táj minden kellemét élvezik. Irígyelnem kell őket, ahogy előttem danolnak, valami olyan gondtalanság és felelőtlenség van az életükben, amit csak a rabság adhat. Mintha semmi se kéne és semmi se hiányzana nekik. Két finom hölgy sétál el mellettük az úton. Arra se néznek. Boldog emberek. Estefelé láttam őket elvonulni, négyes sorokban haladtak s vígan trappoltak, mint a bakák a banda után. Mindnek bot volt a vállán, a bot végén elemózsiás tarisznyájuk csüngött, egyszerre fütyöltek valami cifra isztriai nótát. Leghátul a börtönőr haladt, a puska szíjját fogta és lehajtotta a fejét. Csak ő látszott szomorúnak, mert ő szabad ember.
(Brioni.)