Szafonoff.
Inkább a naplómba kéne most írni, mint újságba. A Vigadóból jövök, végighallgattam az orosz koncertet. Milyen szép volna naplót vezetni, mint a naiv iskolásleányok vagy sokat érző hölgyek teszik és régente magányt, irodalmat és melanchóliát kedvelő úriemberek is cselekedték. Minden este beleírnám a naplómba, ami aznap elbúsított vagy felüdített, csudálatot vagy tépelődést keltett bennem, mindent őszintén írnék, mert tudnám, hogy csak magamnak irom és soha senki el nem olvashatja. Milyen kiváncsi vagyok naplómra, amit nem írok, hiú fájdalommal gondolok arra, miket tudnék magamnak írni és kimondhatatlanul irígyelem képzelt énemet, aki gőgjének elzárt parkjában sétálgatva nézeget, gondolkozik és álmodozik és soha senkinek nem panaszkodik és nem áradozik, mert semmi igénye és semmi hiúsága nincsen embertársaival szemben. Ma este Szafonoffról írnék a naplómba, a muszka dirigensről, de körülményeim megalkuvásra kényszerítenek. Nagyon gonosz mesterségre adtam árva fejemet.
A hatvankét esztendős Szafonoff Vaszili Iljicset néztem egész este és őt hallgattam, arcának változásaiban és kezeinek kapkodásában hallgattam Rimszki-Korzakov, Csajkovszky és Arenszky zenéit, a Szafonoff arcában és kezeiben zengett mind a nyolcvankilenc filharmónikus zenész hangszere. Szafonoff egy pillantása üt bele a zongorába, amely előtt Keéri-Szántó ül, ugyanabban a szempillantásban jobbkarjának gyöngéd emelkedésében és balkeze ujjainak vonaglásában Baré és Grünfeld urak prímhegedüi szólalnak meg, nyakának hajlásában ugyanakkor a fuvolák melódiája indul s könyökével ráránt a cellókra, csak őt nézem és az ő tekintetének és gesztusainak varázslatában bujdokol az oboa, búg a fagott, mordul a bőgő, riadnak, kiáltoznak, ujjonganak s merengenek a harsonák és trombiták és permetezik a hárfa. Nincs pálca a kezében, minden tagja és minden idege dirigálja a zenét, az egész ember itt előttem maga a muzsika.
Hirtelen az orrához nyul a mutatóujjával, néhányszor végighúzza az ujját oldalt az orrán, azzal a kényelmes mozdulattal, ahogy tekintélyes öreg uraktól láttam. Viszket az orra, vagy csak rendes tempója ez? Eszembe jut, hogy öreg ember és hogy Oroszországban született katonacsaládból. A világon végigcsodáltatta magát, most Pesten áll a dobogón és megdörzsöli az orrát. Ifjúkorában karcsu lehetett, most tagbaszakadt s feje már egy kicsit előre jön. Szürke bozontja fölfelé, oroszlánbajusza van és kecskeszakálla, szürke és erős. Arca keménysége a kortól már megereszkedik, olyan, mint az ütődött körte. Egy Csajkovszky-szimfónia alatt minden emberi érzés rajza elvonul e szürke arcon. A szimfónia befejeződött, a Vigadó nagyterme tapsol. Vaszili Iljics, az egyszerű orosz ember egy kicsit fáradt és gondosan törülgeti a homlokát a nadrágzsebéből elővett zsebkendővel. Mintha nem is neki tapsolnának.
A taps záporozik erősen, Vaszili Iljics előrébb jön végre, lusta jósággal hajol egyet-kettőt, alig néz a közönségre, visszafordul, a zenekari tagok kezét szorongatja, azután siet hátrafelé, a művészszobába, mintha egy krigli sör volna minden vágya. Megint előtépi a taps, mintha bosszankodna, mikor előjön. Látni rajta, hogy nem szereti a tapsot. Mennyivel szebb a zene. Hogy irígylem a zenét a hatvankét esztendős erős, hatalmas, ifjú és boldog egyszerű orosz emberben, aki most megint elfordult előlünk a tapsviharban s öklével megdörgöli az arcát, mintha nem lenne jól megborotválva. Nagy és igaz ember vagy, Vaszili Iljics és gyönyörű érzéseket adtál nekem ma este, de látod, nem tudtam érzéseimből egy szót se leírni az újságba.