Egy civilembert,
akit személyesen nem ismerek, de akit sokat láttam a déli órában a Margithídon átmenni Pestről Budára, ma télikabátban pillantottam meg. Ez az első télikabát, amit az idén észrevettem. A civilember ma felvette a télikabátját, mert fázik. Tán nem fázik annyira, amennyi fázást a télikabát igényel, fázása hőfokának tán az úgynevezett átmeneti felöltő felelne meg, de ennek a civilembernek nincsen átmeneti kabátja és késő ősszel, amikor az überciherjét leveti, a télikabátot veszi fel. Ennél jobban aztán nem is fog fázni, mert bundája sincs, sohasem láttam bundát rajta. Esőköpenyegben se láttam soha. Überciherje van csak, meg télikabátja. A mult héten még láttam az überciherjét. Sárga überciher ez, fáradt sárga színű kabát, a két könyöke nagyon hátra huzódik és az alján hátul vízszintes irányú gyűrődések vannak, gazdájának, úgy látszik, nagyobb gondjai vannak, mint hogy az übercihert hátul felemelje, mielőtt leülne a villamoson vagy az utcai padon, vagy a törvényszéken, vagy az irgalmasok tornácának lócáján, mikor elmegy a fogát kihúzatni. A gallérja ennek a sárga übercihernek a nyakon bársonynyal volt borítva, korrekt barna bársonynyal, amely azonban különös, bágyadtan rikító veres bársony lett. Olykor megállottam a hídon, várván egy kocsit, s szórakozott tekintetem véletlenül éppen ezt a civilembert kisérte, aki elment előttem őszi napon sárga überciherében, s szemem rátapadt e hervadt bársony borításra a nyakán s hangulatom mint valami tükörbe, belemeredt e bársonygallér színébe, véletlenül. Nyári napon is sokszor láttam eltűnni magam előtt ezt az ismeretlen civilt, emlékszem, mindig ugyanabban az órában. Nyáron kis kabátban volt persze. Mindig ugyanabban a ruhában, valami készen vett, híg kékszínű, hódítási szempontok nélkül akárkire szabott öltönyben. Ha összeráncolom a homlokomat s merőn a levegőbe nézek, arra is birok emlékezni, hogy mindig egy szürke, kockás egykedvű nyakkendőt láttam rajta. Kicsoda, micsoda lehet ez az ember, akit nem ismerek? Vajjon megnézett ő is engemet vagy egyszer a hídon, a hol sokszor mentünk el egymás mellett?
Ma fölvette a télikabátját.
A hogy ma megpillantottam ezt a koros, durva fekete télikabátot, úgy tetszett, mintha pontosan emlékeznék rá tavaly télről s a képe föleszmélt valahol hátul, emlékezetem homályos díszletraktárában. Most megint fölvette ezt a télikabátot ez az ember, kivette a szekrényből, vagy tán a zálogházból váltotta ki, ahová a molykár ellen vitte be a tavaszon, mint a szegénysorsuak humora mondja. Egy elremegő percig olyan szimpátiát érzek ez iránt a régi télikabát iránt, mint valami érző és jóságos élőlény iránt, mint egy hű jobbágy iránt, vagy mint a paraszt tehene iránt, amelyet fejnek is, meg igába is fognak, meg a bőrét is eladják, mikor megdöglik.
Mintha a tavalyi tél jönne vissza ezzel a tavalyi kabáttal, s mintha a jövő telet is látnám ebben a télikabátban, mert gondolom, jövőre is szolgál még, sok telet látok visszafelé, meg előre. Furcsa pillanat, mintha az egész világot látnám, úgy elgondolkozom. De ezekkel a gondolatokkal nem úntatom már kegyeteket, az eddigiekre is csak azon való boldogságomban ragadtattam magamat, hogy a sajtótörvényt levették a napirendről s gondolatait megint mindenki szabadon terjesztheti.