WeRead Powered by ReaderPub
Sok minden cover

Sok minden

Chapter 7: Scott kapitány
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

A collection of short, conversational essays and vignettes drawn from newspaper columns, blending gentle irony and intimacy to sketch everyday moments and small moral reflections. The writer alternates personal meditation and anecdote — rumination on love and authenticity, comic encounters with strangers, New Year street impressions, and a broad nocturnal panorama of life at midnight — using vivid sensory detail and wry humor to observe human habits, loneliness, and fleeting kindness. The pieces favor immediacy and brevity, turning ordinary incidents into compact, reflective glimpses of social behavior and inner feeling.

Scott kapitány

és expediciója elpusztult a déli sark közelében. Ahogy megállapították, már a mult tavasszal elásta a hófúvás Scott kapitányt és három kísérőjét, s az újságcikkek, amelyek elszámolnak e végtelen messze, irtózatos hideg és fehér csöndben végbement tragédiáról, egy-két nap alatt elhallgatnak, az idő hófúvása eltakarja az ügyes-bajos világ érdeklődése elől Scott kapitányt. Elolvastam a tudósításokat, amelyek e sarki expedició pusztulásáról szólanak, elolvastam Scott kapitány levelét, amelyet útja vége felé, a legnagyobb nyomorúságból és legvégzetesebb kietlenségből pár emberével visszaküldött a világnak. Néhány szám van a levélben, melyet a halál partján ülve írt Scott kapitány, hosszúsági és szélességi fokok… »ha élve kerültünk volna vissza, részletesen ismertettük volna utunkat, így azonban csak e rövid feljegyzéseket s halotti jelentésünket hagyhatjuk hátra«. Ezzel a mondattal fejezi be egyszerű levelét Scott kapitány. Miért nem fordult ő maga vissza? Miért ment tovább? Angol becsület, férfias hiúság, és örök dicsőség mit érnek az őrjítő csendben, a világ megfagyott szélén, rongyok között, piszokban, éhségben, jég és hó irgalmatlan végtelenségében a bizonyos halál fekete pincébe vezető lépcsői előtt, mikor vissza lehet fordulni, a világ és London felé, ahol kedves és csókoló asszony vár, elhagyott bizalmas lakás, meg barátok, meg kedvenc ételek, szivarok, rokonszenves régi utcák, kényelmes klub, szép olasz operák a Covent Garden-ben, víg zenék és kacagtató bolondságok a music-hallokban, meg katonai parádék, autó-kirándulások, tavasz virággal és tél ódivatú kandallóval, egy egész élet, mely oktalan és céltalan, de elég mulatságosan és olykor egész kellemesen be van rendezve.

Itt ülök gyönge ember, egy nagyvárosban, a város egy kávéházában, a kávéház legcsöndesebb sarkában, nem tudom hányadik szélességi és hányadik hosszúsági fok alatt, száz furcsa apró gondtól-gondolattól elsáncolva a mindenség örök titkai elől. Scott, Scott, Scott, firkálom a márványasztalra a bemártott pennával, mely szórakozott s vonakodik a munkától. Scott, ez a kurta, egyszerű és sajátságosan szonor név tölt el, e messzi hűvös és ködös tájról való szó, Scott. Úgy érzem, mintha valami hatalmas és elcsüggesztő drámai költeményből emlékezném rá, mintha nem is angol név volna, mintha a Scott szó az embert jelentené, a minden embert, az örök embert, az elátkozottat, a nyughatatlant, a boldogtalant, Ádámot, Faustot, Manfrédet. Mit akar az ember a világ végtelenségétől…

Három lépésre tőlem billiárdasztal, két úriember küzd az asztal körül hosszú dákóval. Most nagy vitába vannak:

– Ragad – mondja az egyik, s az asztal fölé hajlik.

– Nem ragad – mondja a másik.

– Kérem, tessék megnézni – bíztatja az első.

A másik úriember is lehajlik, a tenyerét a szeme elé tartja, szigoruan vizsgálja az egymás mellett megállott két golyót. Jó ideig maradnak így lehajolva, a két fej egymáshoz közel. Egészen összeér a két fej. Ragad.