Remélem, senkit se
sértek meg, ha megsúgom kegyeteknek, hogy mialatt mulatnak s közhasznú tevékenységüket űzik, az élet visszahozhatatlanul mulik elfele, a napok összeállanak, hét napból egy hét lesz, négy hét egy hónapot csinál, három hónap egy évszakot alapít, az évszakok egymásután jönnek fosztogatni életünket… most például tél lesz. Az ősz összeszedte a zsákmányát és takarodik, még a legelhagyottabb fákról sem felejtette el leszedni a leveleket, csak itt-ott látni két-három színtelen, száraz levelet a fákon. Olyan fát is látni, amelyiken egyetlenegy levél maradt, az is lefelé csüng az ágról, úgy mint az elhanyagolt külsejű ember kabátján a gomb, amely a megereszkedett cérnán fityeg, míg észrevétlenül elmarad valahol. Hideg izeneteket hoznak a kedélytelen szelek s a tegnapi sár fölé reggelenként a kezdő fagy pókhálója rajzolódik. Ez finom kézimunkája a természetnek, s az a tiszta, puha dér is igen szép, ami a villamoskalauzok bajuszát belepi, akik hajnalban ráütnek a csengőre a hűvösvölgyi végállomáson és elébe utaznak a fölkelő városnak. De nemcsak ilyen lényegtelen szimptómák jelzik a telet, a brutális és boldog autók is fölhúzták a téli karosszériát, a soffőrök helyén tigrisek ülnek, a bérkocsiállomásokon is csukott kocsik állanak, a nyitottak a külvárosi félszerekben merengnek maguk elé puszta rúdjaikkal.
A földalatti pagodájának falán ott a jégpálya színes táblája, maholnap föléje tűzik a kis zászlót, úgy fog festeni, mint az ünnepi lobogó valami boldog tartomány címerpajzsa fölött, amelyben az emberek nem dolgoznak és nem foglalkoznak semmi kérdésével a világnak, hanem egész nap együtt vannak a nőkkel és kiki párját karonfogva, tündéri illanással hajladoznak jobbra-balra. Itt a tél, a hirdetőoszlopot telitapétázták megint a koncertekkel, külföldi énekesekkel, műzongoristákkal, hegedülő zsenikkel, nevüknek betüi hosszuk és vastagok a plakátokon, mint a görög templomok oszlopsora. Milyen szerencse, hogy megint eljöttek hozzánk, legalább minden este elmehetnek valami koncertre azok, akik a színházakból kirekedtek. A színházak rogyásig teli vannak, a moziba nem jut be az ember, az orfeumokban mindennap ünnep van, hol van hát az a megdöbbentő szegénység, amely fölött a sajtó lelkiismeretesen síránkozik. Az Isten tudja, talán nincs is szegénység, csak gazdagok vannak már, meg koldusok. Budapesten nem látszik a koldusság, mert a koldusok nem járnak színházba és más mutatkozó helyekre. Tán csak a fásult s hallgatag vidéken látszik az a sok csapás, amely ezt a szép és büszke országot sorvasztja.
A sáros nagyvásárok lármátlanul folynak le, s a nyűtt parasztok nem gajdolnak estig a lacikonyhában, mint ezelőtt. A cigányok éhesen vándorolnak egyik városból a másikba. Az intelligencia rosszul öltözködik, sok újságot olvas és napról-napra kevesebb véleményt mond. A vonatok járnak, ahogy a menetrend diktálja, s minden utas kényelmesen elnyújtózhat a kupé díványán. De milyen jól esik nézni a nők téli costume-jeit a fővárosban. Az idén megint gyönyörű a női divat. Mily ünnepélyesek és varázsosak egy pár esztendő óta a női ruhák, Ötven esztendő mulva a férfiak elméláznak a mai divat képein, s azt fogják hinni, hogy ebben az időben mindenki szeretetreméltó és boldog volt, ahogy mi gondoljuk, mikor ötven esztendő előtti divatlap akad a kezünkbe, s hosszasan elnézünk egy elmult delnőt.