Hold.
Nem a legislegfrissebb aktualitással kerülgetem a kegyedet, jó olvasóm, ami néma élményt valami képzelt becsületből most elárulok neked, az nem ma ment átal rajtam, nem is tegnap, hanem tegnapelőtt este. Hazafelé ballagtam és ballagtomban fel találtam pillantani a csillagos égre. A jó Isten tudja, miért kívánom elmesélni, milyen volt az ég fölöttünk csütörtökön este. Sokszor tünődtem már ellenőrizetlen magányomban afelől, hogy mégis csak az ég a legkábítóbb csudája az életnek, s milyen szép lenne semmi egyebet nem csinálni, mint naplót vezetni az égről, minden éjszaka leírni, milyen színű és milyen formájú felhők képződtek az elmult napon az égen, minden este mennyire volt csillagos, mennyire borult, hiszen minden istenadta nap másképen néz ki a mennybolt.
Nem képzelted még, kedves olvasóm, hogy a föld az Isten festménye és az ég az Isten palettája? Az égen úgy el tudok gyönyörködni, mint egy piktor nagy kerek palettáján, aki avval invitált a műtermébe, hogy nézzem meg az ő nagy vásznát, s szemem véletlenül a festő palettájára szaladt s a palettán szórakozottan szétmázolt festékfoltok színein, formáin ámulok el. A festő azt várja, hogy a chef d’oeuvre-jét dicsérjem, én meg nem bírom levenni a szemem a csudálatos palettáról.
Tegnapelőtt este a Lipót-körúton gyalogoltam, a különös decemberi enyheségben, mikor az ember olyan érzéssel lélekzik, mintha a tavasz jönne, nem a tél. Járás közben fel találtam nézni az égre. Mással is megesik. Olyan meglepő s elérzékenyítő volt, hogy muszáj volt megállanom. Óvatosan körülnéztem, nem jön-e valami ismerős ember, aki rajtacsíphet a titkos passzión. Ártatlan idegenek szaporátlankodtak a csendes járdán, hát nekidűltem egy falnak, oszt néztem egy kicsit fölfelé. De szép, de írhatatlan volt az ég: mintha csupa mennyei jegesmedvebőrből lett volna összefoltozva, vagy pedig csupa gyöngédszélű és szinte langyos jégtábla úszott volna sűrün odafenn, vagy valami elérhetetlen szürkeségű charmeuse-szövet hullámzott volna, vég-vég után, olyam selyemszövet, amelyikből neked rendelnék estélyi ruhát, asszonyom, szívem makacs ambíciója. Ó nem, hófúvások szelid láncolata volt az egész égbolt csütörtök este, kék jég tűnt ki alóla itt-ott, s a hold szállott fényesen végig az égen és a csillogó csillagok édes irammal futottak előtte, utána. Valami át nem élt emlékem, valami tökéletlenül álmodott álmom, vagy gyerekkori képzeletem terjengett az égen, a csillagok szaladó szánkók lámpásai voltak, amelyek egy homályos világ boldog telében utaznak messzi, utólérhetetlenül s a hold… tán a cárnő fejedelmi szánjának lámpája. Isten tudja, miért képzelődtem ifjonnan annyit a szív legmélyebb boldogságáról s Oroszországról együtt. Száll, leng, vonul a hold tovább, meg a csillagok. Pedig a felhők mennek. Megy a hold, most két fehéres lanka közt tündököl a kék pillanatban s amíg a két felhő közt ellebeg, csudálatos tiszta és mosolygó az arca. Mint egy halott kis leányé, aki a befőtt ízével a szájában szenvedett ki. Már a felhóben van megint, fehéret sugároz széjjel a fehérbe, úgy fest, mint egy boldogtalan Pierrot-arc a kövér fehér gallérban. Jaj, hogy tolakodhatnak az ég felé most hasonlatok és impressziók, hisz a lelkem oly édesen hasgató szűz epekedéssel megy a hold után, hogy annak semmi, de semmi köze a művészethez, a világhoz és hozzám.
Sétálok tovább, a holdat nézem, félek, hogy holdkóros leszek. A Margit-hídon vagyok már, itt a korlátra könyökölök, a hold mereng előrébb, előrébb, megijeszt fényével és úgy érezni, hogy megnő és közelébb van. Mintha tükör lenne, amely visszaadja az ember arcát, aki belenéz, csak olyan messzi van, hogy a gyarló szem nem tudja kivenni pontosan az arcvonásokat. Te hold, aki levilágítsz és fel nem világosítsz, te hold, nem értelek és érzéseimmel elhagyottan nézek körül a folyó felett dermedő hídon. Milyen szépen hajlik a parti lámpák elhaló sora, a hosszú gyöngysor, amelyet a város a csalfa folyó nyakára akar tenni. Mi közöm nekem ehhez a városhoz, te hold, s benne minden dolgomhoz? Csudálatos, hogy itt teszek-veszek és jobbra-balra köszöngetek. Itt vagyok, hát szeretném mindenkinek a kabátja ujját végigsimogatni. Hogy futsz és tündökölsz és hogy álmodsz, te csudálatos hold. Irigyeim is vannak. Ó, de restellem magamat. Mit kéne nekik mondani, hogy elmosolyodjanak? Te hold, tudod-e, milyen végtelenül finom a neved. Nagyon, nagyon magasan vagy fölöttem, nekem idelenn mégis jól esne most egy hallgató kutya meleg, lágy hátat megérinteni, amely olyan, mint egy kedves földi felhő. Hogy lengsz mindig előre, te hold, te érthetetlen hold. Nem állanál meg egy szóra?