Téli emlék.
Volt valamikor egy korcsolyám. Se nem egy pár korcsolyám, se nem fél korcsolyám: egy korcsolyám. Az a korcsolya egy darab tűzifa volt. Az egyik oldalára jó vastag drótot húztam, a drót két végét kalapácscsal belevertem a fadarab két sarkába. A fadarabba két lyukat fúrtam az asztalostól kunyorált vékony fúróval, a két lyukon madzagot húztam keresztül. A fadarabot a csizmám talpához illesztettem hosszába, ráállottam és jó erősen megkötöttem a madzagot a csizmám fején, éreztem, hogy vágja a madzag a lábomat. De így osztán szilárdan megállott a csizma alatt a fakorcsolya és korcsolyázni lehetett, aminél különb téli passziót a mondain emberek se tudnak kitalálni. Megvallom, nem én találtam föl ezt a korcsolyacsinálást, hanem az idősebb falusi szegény gyerekektől tanultam és tán azért csináltam olyan lelkesen, mert utánzás volt. A gyermek nem ismeri az eredetiségnek, az alkotásnak boldogtalan hiúságát és ebben a pillanatban is büszkeséggel tölt el annak az emléke, hogy én is éppen olyan korcsolyát tudtam csinálni, mint a többiek és fakorcsolyámra gondolva, azt érzem, hogy csináltam valamit életemben. Egy kedves görbe éren korcsolyáztunk, amely a község alatt folyt, s amelyet mi folyónak hívtunk. Ennek az érnek Kösély a neve, később viszontláttam Magyarország térképén s kiábrándulva néztem, milyen célnavonallal rajzolták a térképre és fájt a szívem megtudni, hogy a Kösély a gilisztavastagságú Berettyóba ömlik. Gyűlöltem a Berettyót, amely a mi folyónkat lealázza. Azóta sokszor néztem a tengert és régen nem haragszom a Berettyóra.
Nos, alákötöttem a csizmám alá a fakorcsolyát és korcsolyáztam. A ballábomon volt a korcsolya, jobblábommal sántikáltam mellette, toltam, lendítettem magam előre a havas jegen, amelyen finom hosszú vonalakat húzott a fakorcsolya drótja. Egy pár lépés után felemeltem a dolgozó jobblábat a mulató bal mellé és vígan iramlottam egy darabig. A többi gyerek a jobblábára kötötte a fakorcsolyát és a ballal segítette magát előre. Nem értettem a természetünknek ezt a furcsa különbségét, nekem a ballábbal való korcsolyázás esett könnyebben. A sete fiuk viszont a balkezükkel ettek, faragcsáltak és hajították a kutya után a göringyet. Milyen jó volt, hogy télire csizmát kaptam. Vajjon nem esne most is jól télen huszáros vágású karcsú csizmában járni? Mi értelme van, hogy öltözködésemben olyan szigoruan utánzom az úriembereket?
Későbben, mikor a gimnáziumból hazamentem karácsonyi vakációra, kimentem a jégpályára, amelyet a község vezető társadalma tartott fenn (nyáron ugyanezen a pályán tenniszt játszottak), de nem volt kedvem korcsolyázni, mert nem ismertem személyesen az intelligencia krémjét, amely ott párosan sikamlott a tűzoltózenekar üdvében. Féltem, hogy kinéznek maguk közül, hát csak bámultam a korcsolyázást a pálya széléről, gólyamódra emelgetve a lábomat a hidegben és bensőmben fájó zavart keltett az a gondolat, hogy a világon társadalmi különbségek vannak, amelyek megakadályozzák, hogy odamehessek, ahová kívánkozom. Ha jól emlékszem, azonnal szemrehányást tettem magamnak, hogy miért vágyom korcsolyázni és diskurálni az előkelő kisasszonyokkal, mikor azok nem kíváncsiak énrám, de azt is éreztem, hogy ártatlan vagyok, nem tehetek arról, hogy milyen igényeim vannak. Mély nyomot hagyott a lelkemben ez a diákkori tépelődés az úri korcsolyapálya szélén és mikor a vakációról visszamentem az iskolába, éjszaka a kvártélyomon sokszor felnéztem a könyvből, kibámultam a vidéki ház négyszögletes ablakán a néma éjszakába és az életre gondoltam, teli lehangoló sejtelmekkel.