Francia dal.
Yvette Guilbert koncertjéről jövök, szívem könnyű fájdalomban alszik, ajkam trallalát sóhajt, szemem előtt az Yvette Guilbert emlékképe tünedezik, aki a koncert végén meghajolt és visszavonult öltözőjébe. Kedves, okos, mosolygó arcát látom, derekának tréfás illegéseit, karjainak gyengéd és víg kígyózását követem, s a keskeny kármin ajkai közül elszállott hangokat keresgélem… Engedd meg, szigorú olvasóm, hogy hirtelen visszasóhajtsam magamat vagy hat esztendővel, mikor először jártam Párisban s először hallottam Yvette-et, Páris csalogányát egy matinéján, amelyet a Gymnase-színházban rendezett. A magas karzaton kuporogtunk egy másik magyarral, alattunk Páris ült s a színpadon Yvette állott, hajladozott, repkedett, – énekelt. Még keveset értettem franciául, a barátom a fülembe hajolt és szapora sugdosással fordította le, amit Yvette chansonjai meséltek. Oh, micsoda leírhatatlan, tündéri semmiségek… lallala, trallala, tavasszal nyílnak a virágok, menjünk sétálni… add ide a szádat… trallala… az Anjou-utca meg a Poitou-utca. Az Anjou-utcai fiú meg a Poitou-utcai kis leány, mindennap találkoztak… hogy van Mam’selle… mit mondanak majd rólunk a szomszédok… mindent elmondanak s mikor mindent elmondtak, akkor nem lesz több mondanivalójuk… oh, te huncut kis pásztor, lon la, lon lan dérirette, lon la, lon lan dérira… A karzaton diákok és katonák meg varróleányok ültek, boldog szemük ragyogott, fejük ingott a dalban, mint a virágok feje az enyhe szélben, s ajkuk halkan és édesen duruzsolta Yvette-el a refraineket. Az ifjúság, jókedv és könnyelműség gráciái friss ibolyacsokrokkal hajigálták egymást Yvette és Páris fölött, édes és reménytelen nosztalgia ömlött szívembe, az egész világnak franciának kellene lenni, minden ember ifjúságának Párisban kéne eltelni, minden fiatal szívnek e nóták illatából kéne táplálkozni. Milyen igaztalanság, hogy idegen vagyok itten, hogy nem ismerem ezeket a dalokat, nincs jussom a párisi szerelem tündéri léhaságához, s ha kimegyek a színházból, megint gyáván őgyelgek a kábító boulevardon Páris térképével a kezemben. Milyen jól esett az a páros könnycsepp, mely Yvette éneke alatt kibútt a két szememből s tétova vonalban szökellt lefelé a két orcámon, mintha a lon la, lon lan dérirette ütemeit követte volna…
(Milyen embertelen, hazug, ügyefogyott és cinikus, durva és kellemetlen az a dal, amelyet Budapest népének csinálnak az ő dalcsinálói. Micsoda dalok, micsoda nóták, micsoda kuplék mámorítják Budapest lelkét évről-évre! Zsiga, Zsiga, a Bergerék Zsigája… A pezsgő a jégen hűl, hűl, hűl… Gimbelem-gombolom, a félelemre nincs okod, hiszen elveszlek, jól tudod… Palkó, te drága rajkó… Mondja kedves Bimsensteinné, hol dolgoztat ön… Hulló falevél… Szeretnék egy nővel bírni… És a magyar nótával való fővárosi visszaélések, kotta-szemetek, melyeket a kirakatokban elborzadva nézek, melyeket Isten tudja, micsoda rejtett zugokban gyártanak gonosz emberek a publikumnak, szegénynek.)
A héten, Yvette Guilbert budapesti koncertjén, elég közel ültem a dobogóhoz, ahol e drága lény, e csudálatos vándormadár énekelt, s megindultan figyeltem a páratlan Yvette-et, a francia nóta eleven tündérét, e drága teremtményt, akivel egy időben élünk s halljuk hangját, látjuk mozdulatait, tekintetünk összefut huncut és bölcs szemeivel. Mily bájos, mily jókedvű, mily komoly, mily értelmes, mily szenvedő.
C’est le mai,
C’est le joli mois de mai…
a májusi processziót énekli, először egy abbé ájtatos hangján, aki a gyerekeket vezeti, azután a gyerekek hangján vékonyan, halkan, messziről édesen, látjuk a sok kis fiut, kis leányt, látjuk az egész friss mezőt, kipezsdült füvet, mezei virágok könnyü illatát érezzük, s ugrándozó fehér báránykák ezüst csengői tünedeznek fülünkben. Azután egy régi szüreti dalt énekel, a puszta dobogón, a zongora mellett, lehajlik s a nehéz szőlőfürtöket szedegeti egészséges ujjongással, azután láthatatlan puttony alatt görnyed dalolva, azután megáll, tapossa kádba a szőlőt, azután hátratartja a fejét s üres ökléből iszik, kortyol, a másik kezével a hasát cirógatja, oh, milyen friss, jó, édes ez a must és a koncert közönsége szüreti ünnepen van. Költő ez a nő, alkot, mikor dalol. Milyen teljes szép órát ád az embernek. Milyen drága teremtése az Istennek. Nézem keményedő vonásait, szeme ráncosodó tájékát. A hangja zeng a csilláros termen át s az ünnepi estén a kétségbeesés jégesője veri a lelkemet, mert eszembe jutott, hogy Yvette is meg fog halni…