Kálmán a hajón.
Egy nagy Cunard-hajón ülök, olyan hajón, amelyik Fiumétól New-Yorkig megyen és vagy kétezer kivándorlót visz a mi kis hazánkból a nagy Amerikába. Alapjában véve mind kivándorlók vagyunk, akik ezen a hajón utazunk, az első osztályú utasok is, akik csak Nápolyig, vagy Algirig megyünk, minket is egy örök nosztalgia hív el hazulról, életünk távoli örömeit keresgélni. Mindenütt szép az élet, ahol még nem voltunk, s vándorlunk, utazunk, szaladgálunk, hogy mindenütt a helyszínén győződjünk meg az ellenkezőjéről. Jaj, ne beszéljünk az életről, mert akkor sohse lesz vége ennek a cikknek. Kálmánról beszéljünk már, akinek a nevét cégérül tűztem irkafirkám fölé.
Egy nap a kivándorlók fedélzetén nézelődvén, egy szmokingos cigány embert látok őgyelegni a parasztok, tótok, olájok között. A hóna alatt a muzsikája hallgatott, a cigány ember után egy kis cigány fiú csavargott, annak a hóna alatt is egy kis muzsika. Lehet, hogy a kis hegedű a fia a nagyobbik hegedűnek, mint a cigánygyerek a cigány embernek.
Megfogom a cigányt.
– Te cigány, hát te is Amerikába mégy?
– Hamerikába, tekintetes uram, Hamerikába kezit csókolom, – örült a cigány.
– Honnét jöttök?
– Shí-Sáprúl kérem, ez az én fiam itt.
– Süly-Sápról?
– Shí-Sáprúl, Shí-Sáprúl. Az én fiam ez, Hamerikába megy ez is.
– Hát oszt mért hagytátok ott Süly-Sápot? Nem muzsikáltatnak Süly-Sápon?
– Nem muzsikáltatnak. Nem jó Shí-Sápon. Nincsennek urak Shí-Sápon.
– Nincsenek urak?
– Nincsen, tekintetes úr, csak jegyző meg tanító meg pap, hurak nincsennek.
– Ki az úr te cigány?
– Ha kinek cigány kell. Nem jó Shí-Sápon.
– Hogy hínak?
– Kálmán, tekintetes úr, Kálmán vagyok én.
A vezetéknevét nem mondja, tán nincs is szegénynek.
– Hát a fiadat?
– Haz is Kálmán, haz is csak Kálmán. – Apai pajzánsággal lerázza a kis cigány töredezett keménykalapját a szemére.
– Hol fogtok Amerikába muzsikálni?
– Ha magyar kocsmába. Ha sógorom is ott muzsikál már. Hördögnek híjják, mer olyan fekete ha sógorom, mint az ördög. Ha feleségem is jön Amerikába. Odale pipál az ágyon, mert beteg.
– Na Kálmán, gyere oda a kémény tövébe, osztán húzzál nekem valami szép sülysápi nótát.
Nagyon örül Kálmán, rögtön stimmel, a nagy hajókémény alatt rákezdi:
Uncili, smuncili, drága kis pofám… még pedig olyan hamisan, amilyen hamisan csak cigány tud játszani.
– Ne ezt húzd Kálmán, sülysápi nótát húzzál.
– Shí-sápit? Shí-sápit, shí-sápit. – Elkezdi játszani a Hulló falevél című szerzeményt.
– Ne ilyet, Kálmán, magyar nótát.
– Hagyar nótát, tekintetes úr, hagyar nótát. – Gondolkozik, stimmel, elindítja a magyar nótát:
Légy enyém…
– Hiszen ez se magyar nóta, Kálmán. Igazi magyar nótát játsszál, régi magyar nótát, Kálmán.
– Higazi régi magyar nótát? – lelkesül fel Kálmán, az álla alá rántja a hegedűt és rázördíti:
– Ez már döfi, – mondom, miután fáradtan végighallgattam a kuplét. – Hát a fiad tud-e már valamit?
– Haz is tud mindent, tekintetes úr. Hakár az apja.
– No, kis Kálmán, húzd el nékem azt, hogy hát Szeretnék szántani…
– Tud az én fiam finomabbat is, hakár az apja, tekintetes úr, hakármit elmuzsikál az.
– Csak azt játszd fiam, Szeretnék szántani.
A cigánygyerek hátratolja a keménykalapot a hajára, a mellének támasztja a kis muzsikát, lesüti a szemét s félénken, lassan, cifrázás nélkül nyávogja a rossz fia-hegedűn a legszebb magyar dalt. Sok nép csődült már a kémény köré, most az egész fedélzeten megmozdítják az ácsorgó magyarok a fejüket, heverők felülnek, a korlátra dűltek kiegyenesednek, errefelé bámulnak, szimatolnak, lépegetnek. Szeretnék szántani. Megy a hajó, köröskörül a kerek tenger, fölötte a kerek ég, messzire, messzire, ahol a felhők lehajoltak inni a tenger szélén, egy másik, halovány kis hajó is megyen, a jó Isten tudja hová.