Nem mintha nem lennének
eléggé fájó problémák hazámban, s nem lennének szép számmal szerencsétlen emberek személyes ismerőseim között, de nagyon, nagyon sajnálom e bajos esztendő elhervadt őszében bolyongó ősz Ferdinándot, aki e sorok írása közben még királya Bulgáriának, de mire e sorok befejeződnek s borítékba záródnak, talán már hírt kap róla, hogy nyugalomba vonulhat. Az elkergetett uralkodók legnyugtalanabb nyugalmába. Mennyi nyomor és boldogtalanság van a világon, ugyebár, és a természettől kapott nagy porció részvétből, ami az emberiség használatára van a lelkemben, igen sokat foglal le magának e napokban ez az egy ember, Coburg Ferdinánd. Mi lenne rajta olyan nagyon sajnálnivaló, ha le is muszáj mondania a trónról, még mindig van szerető családja, van kastélya és nagy birtoka Magyarországon és széles vadászterületei, nagy magánvagyona, főrangú társasága, élhet az ínyencség kellemeinek, örülhet autó-utak izgalmas frisseségének, gyönyörködhet ápolt lovak iramában s fajkutyák boldog marakodásában, üdítheti érzékeit nemes szivarok és borok bouquet-jában, sétálhat a gyönyörű és alázatos szőnyegeken, tekintetét szórakoztathatja a falaira akasztott mesteri festményeken, s ha az egészsége is jó, még mindig tűrhető öregséget élhet ezen a tökéletlen világon.
Miért sajnálom úgy Ferdinándot, mikor olvasom, a birtokáról Bécsbe utazott, Bécsből Schönbrunnba, Schönbrunnból Bécsbe és meglátogatta királyunkat és meglátogatta a trónörökösünket és főhercegeinket.
Erős a gyanum, hogy magam helyett sajnálom Ferdinándot is, mint annyi mindent a világon. Nem fáradt termetét és őszült szakállát látom, hanem valami csalódott s rémült ifju embert érzek Ferdinándban, aki nem tud mihez fogni, aki oly szerencsétlen, amilyenek csak fiatal lelkek lehetnek, akik teli vannak ábrándokkal és tervekkel, de valami hibát csináltak, vagy valami igaztalanság esett rajtuk, ami lehetetlenné teszi életüket. Ez a Coburg herceg élete programmjának Bulgáriát választotta, s eltöltötte férfikorát Bulgáriával, hadsereget, ipart, gazdaságot, iskolát egymás után és mindig jobban csinálni, az ország fejlődésével fejedelemből királlyá, királyból cárrá, cárból európai uralkodóvá lenni… s most, mikor az akart lenni, leszakadt életének ive. Mintha semmit se ért volna el eddig, oly megsemmisítő ez a bukása, amely legfiatalosabb, legszenvedélyesebb élanjában sujtotta.
Nem az élete végén higgadt ambíciókkal tervelő férfi Ferdinánd, hanem az éveit nem olvasó, nem tudó fiatal hős hatását teszi, aki egy fölvételen, amely az első balkán háború alatt jelent meg róla, egy meghódított vár fokán áll automobilos öltözetben, s tábori látcsövét szeme elé tartva, messzi néz a kopasz vidéken, mintha a végtelen felé tekintene.
Hibát csinált, elbukott, vége. Meztelen, szegény ember, akinek semmi se fog jól esni többet. Ő is a maga fájdalmán át látja a világot, mint aki a vidéki üveges tornácon ül, s a tornác sárga üveglapján át néz ki az üde reggelbe, amely a sárga üvegen ár elborult, vigasztalan alkonyatnak látszik. Ezt a gyönyörű hasonlatot Gustave Flaubertnek egy nőhöz intézett leveléből hozom, amely levelet sokszor elolvastam már összegyüjtött levelezésében, s Flaubert nevét irodalmi tisztességből idézem, meg hogy én is hivalkodjam egyszer előkelő összeköttetéseimmel.