Ez a pár nap
a sáré, a lágy, jellemtelen és ragaszkodó sáré, amelyet nem kedvelünk, pedig a mi kedvünkért elhagyja hatalmas szülőjét, az anyaföldet és vidoran szalad fel gördülő kocsink kerekére, talpunk alá alázkodik, hozzátapad és nyaldossa cipőnk orrát, boldog, ha a nadrágunk szegélyéig fölhízelegheti magát. Csudálatos valami a sár, mint minden ezen a világon, én bámulni tudom, micsoda kifürkészhetetlen rajza van a sárnak a járdán, ezer meg ezer belétaposó cipő formálja s változtatja, s a sár egy-egy pillanatig őrzi a fölötte siető, sétáló, tétovázó és vánszorgó emberi lépéseket. Megállok egy percre az aszfalton, hogy nézzem a sár furcsa térképét, amely a hold fotografiájához hasonlít szabálytalan ösvényeivel, repedezéseivel, vékony árkaival, s hosszú, össze-vissza hegyláncaival. Meg vagyok lepődve, s szinte hálás vagyok a sárnak, mert utolsó két-három lépésem nyomát még kiveszem benne, íme, mégis élek és itt járok a földön, a föld megmutatja lábam nyomát, mégis vagyok valaki vagy valami, hiszen egyet léptem és az meglátszik a földön. Ez valami biztos, aktív dolog és az életnek édes és riasztó öntudatával tölt el.
Sokszor úgy járok az emberek közt, mintha nem is élnék, az ismerősöket elfelejtem üdvözölni és a nekem köszönőkre habozva nézek és későn köszönök vissza, mikor elhaladtak már és meggyűlöltek büszkeségemért. Nem hiszem az utcát, amelyen megyek, a kocsikat és az embereket, akiket látok és nem hiszem magamat, úgy sejtem, hogy mindazt, ami körülöttem van, és mindazt, ami az életben történt velem, valaha nagyon régen olvastam valami nagyon nagy könyvben, amelyet elvesztettem.
Sár van. A hó elolvadt, egy kis eső esett, a levegő megjuhádzott, jön a tavasz. Ez a boldog és fájdalmas, gyerekes és misztikus évszak a sárral kezdődik. Sár van a város kövezetén, meg a liget utjain, ahol járnak az emberek, de ez nem az igazi sár. A sár a vidéken van, az országúton, amelyen a paraszt szekerével-lovával kínlódik előre most a hűvös alkonyatban a részvétlen puszta fák között, meg a falvak utcáin, ahol nincs kövezet, se palló, s a népek az esti sötétben, mint egy breugheli képen, meggörnyedve járnak, keresik a földön a letett téglákat, s nyomorék ugrásokkal kerülik a mély sarat, amely lefogja az ember lábát, mint a hinár a vízben. Hogy el van lágyulva, gyöngülve az anyaföld a gyönyörű, gyötrelmes, szent tavaszi újulás előtt. Elmult a tél, sár van, tavasz lesz. Megyek, lábam alatt sár, fejem fölött a végzet, jobbra-balra a világ, hátam mögött a bánat, előttem a reménység. Elmulik az ősz, azt hisszük, hogy majd a télen boldogok leszünk és elmulik a tél s azt hisszük, hogy majd a tavasszal…