Este az utcán.
Tíz óra, annyit mutat a hirdető-oszlop tetejére szerelt nagy kerek óra, amelynek a cifferblattját villanynyal világítják. Az ember azt hiszi egy pillanatra, hogy valamelyik külföldi nagyvárosban bolyong, mert ezeket az órákat nemrégen honosították meg Budapesten. A boltokat bezárták, a kirakatok nagy tarka üvegszemei lezárultak s alusznak a rollók unalmasan vonalzott sötét vaspillái alatt. A rollók bánatát egy-egy világos helyiség vidítja, utcai buffet, cukorkabolt, cukrászat, amelyet még nem zártak be. A Rákóczi-úton állok. Egy lépésnyire, a járda meg a villamos sínje közt gyümölcsös asszony piszmog az asztalkája mellett, oly kicsi asszony, mint egy gyermek, semmi formája nincsen, derékig egy rakás fakó szoknya, mint egy rőzsecsomó, derékon felül egy nagykendő, amibe belekötöttek valamit. Az ember ráér, belenéz a nagykendőbe, egy kis háromszögletű nyílásból, hátul valami olyan látszik kifelé, mint egy ember arca. Mily öreg arc, mily szűk, mily kicsi és élettelen. Ez a meg-megmozduló batyu egy öreg asszony, volt javakorbeli asszony is, azelőtt meg menyecske, valamikor leány és apró leányka… borzasztó. Az asztalkán alma, körte, olasz mogyoró, szilva meg malagaszőlő-foszlányok s néhány elzüllött cukorka. Az öreg asszony papirost hajlít, úgynevezett staniclit csinál belőle. A villamosok csengetnek s tűnnek egymás után, nem sokan ülnek most a villamosokon, ilyenkor már otthon vannak, vagy még a színházban ülnek. A kávéház teli van, telisteli, úgy ülnek a népek a nagy ablakok mögött a fényben, mintha zsúfolt villamoson ülnének. Az ember szinte várja, hogy a kávéház elinduljon, s elvigye valahová a benne ülőket. Vagy ez volna a céljuk, így ülni, ülni a kávéházban? A kávéház hátsó sarkában a cigányok játszanak, a régi szép magyar élet vídám kísértetei. A járdán emberek vonulnak, családok, párok, magánosok. Kerepesi-úti arcok. A kerepesi-úti emberek nagyon lehangolók. Egy nagy kórház, egy nagy mozi, meg egy nagy színház áll egymáshoz közel, mint szövetségesek, vagy mint ellenségek. A színház körül sok a kocsi, néhány autó is áll itt, ilyenkor Budapesten premiére van. Mily szépek a színház előtt álló lámpaoszlopok, amelyek az ünnepélyes, tejfényű lámpalabdákat markolják a magasban. A nagy mozi ragyog, mint valami pillangószörnyeteg. A nagy kórház sápadt nyugalomban áll ijesztő fölényben. Odafenn az égen a rengeteg csillag leskelődik le az utcára. Vagy nem érdeklődnek irántunk? Nem mulattatja őket a mi világunk és a járás-kelés idelenn? Tán csak a hiúság vonzotta őket az ég ablakaiba, hogy mutogassák magukat minékünk? De tán nem okoz örömet nékik a mi bámulatunk. Nem hiszem, hogy ilyen nevetséges érzéseik volnának, mint ragyogni, tetszeni vágyni, hódítani. Bizonyosan csupa jóságból jelennek meg nekünk esténkint, hogy gyönyörködhessünk bennük. A jóság a legelőkelőbb érzés, s azt hiszem, az isten birodalmában odafenn a jóság az egyetlen udvarképes tulajdonság. Eszembe jut egy valamikor kedves könyvem írója, Xavier de Maistre, aki azt mondja egy helyen, hogyha ő király lenne, rendeletben parancsolná meg minden alattvalójának, hogy minden este, mikor az ég csillagos, legalább egy félóra hosszat felfelé nézzenek az égre. Őröket állítana a legkisebb faluba is, hogy ellenőrizzék az embereket és szigoruan megbüntetné, aki egy este nem nézte a csillagokat. Milyen bolondság. Ez a francia író régen élt s nagyon rosszaknak tartotta az embereket.