Hogy mulatnak,
hölgyeim és uraim? Én az este elmentem az orfeumba, mert már nagyon régen nem voltam színházban. Ó, szeretem a színházi estéket: az excentrikus énekesnőket, a pirosorrú és sárgaparókás amerikai bolond embereket, akik ferslógból csinált auton gurulnak be a színpadra és rögtön felrobbannak, azonkívül szeretem a kellemes angol fiuk dzsigg-pergését, meg a számoló kutyákat, továbbá szeretem a fehérszemű négerek mély, távoli dalait, egyáltalán szeretem a variété-zenekarból felszálló exotikus muzsikát, és Gyárfást fess hölgynek öltözve és cowboyt és indiánt és az ódon némajátékokat, egyszóval lelkes színházlátogató vagyok. Az este, örömem estéjén azonban néhány rossz percem is volt az orfeumban, még pedig a műsor tizenötödik száma alatt, amelynek ez volt a címe: Táncoló elefántok, Miss Orford remek idomításai. A színpadra három elefántot tereltek be, s bejött a kék Miss Orford és egy elegáns szürke úr, a fején selyem-turbánnal, azt hiszem, az indiai alkirály volt. Miss Orford csakugyan remekül idomított, Miss Orford táncolt és a kolosszális elefántok utána illegtek, a zene ütemeire emelgették a lábukat, orrmányukkal kasztanyettet zörgettek, kis asztalra állottak, szolgáltak, mint a kutyuskák, mialatt az indiai alkirály dirigálta őket.
De nemcsak ezt tudták az elefántok, teázni is tudtak. A nyakukba szalvétát kaptak, leguggoltak, az orrmányukba cukorfogót tettek, a cukorfogóval cukrot fogtak, beletették a csészébe, azután kis kanalat vettek fel az orrmányukkal s a szemükhöz emelték. Mindenki örült és tapsolt. Azután az indiai alkirály behozott egy magas telefonszekrényt, a leghatalmasabb elefánt odament, az orrmányával a szekrény oldalán megcsavarta a kurblit, megdöbbentő értelmes tekintettel várt, csengetés hallatszott, akkor az elefánt az orrmányával leemelte a hallgatót, a füléhez vitte, aztán kinyította a száját és belebőgött a kagylóba. Elbődült, üvöltött mélységes tüdejéből a színpadon, a kasirozott telefon előtt a föld legnagyobb és legerősebb teremtménye, Miss Orford meg az indiai alkirály az elefánt előtt állottak, a szűgyéig se értek, diadalmasan hajlongtak, a közönség nevetett, tapsolt, az elefánt bőgött, a másik két elefánt csendesen állott. A telefonozó elefánt bőgése valami irtózatos volt, a taps alig hallatszott tőle, ez a bőgés a messzi-messzi őserdők lombozatait szokta megrázni, Miss Orford ezt a rettentő, végtelen őshangot befogta a telefonba, komédiázni, s az emberek mulattak. Valami exotikus szorongás lepett meg, eszembe jutottak Kipling dsungel-meséi, visszaemlékeztem az elefántok táncára, éjfélkor, az őserdő rejtett tisztásán, mikor szuverén erejük ünnepét tartják, irtózatos lelküket belézengik a végtelenbe, legázolják a bokrokat, mély üregeket taposnak a földbe, ágakat csapnak le orrmányaikkal s homlokukkal nekirontanak az ezeresztendős fák derekának. Jaj, ha ez a három elefánt ettől a bőgéstől most föleszmélne, megvadulna és széttaposná Miss Orfordot, az indiai alkirályt, a szolgákat, a színpadot, az orfeumot… Nem lett semmi baj, hála Istennek, az elefántok nem olvasták Kipling elbeszéléseit, eszük ágába se volt rendetlenkedni. A függöny lement, s a zenekarból felhangzott az ünnepies tus, amelylyel az orfeum karmestere a bevégződött számokat búcsúztatja.