Velence.
Mit csináltál már megint, Halál? Ó Halál, vén barátom, magas, szikár, fekete agglegény, akit oly szívesen üdvözlök, mikor magányos sétáimon szembekerülsz velem, megemeled fénytelen, meredek cilinderedet és hozzám szegődöl. Milyen jól ki tudom magam diskurálni veled a világról, mennyi türelmet, elnézést, jóságot tanultam tőled, mennyi sóhajt hessegettél el ajkaimról s láthatatlanul sétálván mellettem fák közt vagy zajos utcákon s hallhatatlanul beszélvén hozzám, bölcsebb vagy Tolsztojnál, nagyobb költő vagy Göthénél s szellemesebb vagy Chamfortnál, Heine-nél és Wide-nál. Nekem csak te tudod megmagyarázni az életet s felőle megnyugtatni, a tiszta életöröm ópiumát is te adod nekem s olykor csókom fölé hajoltál és megszázszoroztad. Barátom lettél s bizalmasodnak érzem magamat… de kérlek, mit csináltál most Velencében? Ötven embert, akik a vídám fehér vaporettón sütkéreztek, beléfullasztottál a vízbe. A Lidóról Velencébe akartak menni. Egy pár percre szálltak a kis hajóra. Kirándulók voltak, vendégek, üdülők, látogatók. Mi köze ilyen kis vaporettónak tehozzád, nagyszerű Halál, se a nagyságában, se a szerkezetében, se útja hosszúságában és céljában semmi ambició, erőszakoskodás, semmi nyugtalanság, semmi különösebb vágy nem volt, ami a végzetet ingerelhetné. Szerény, kiváncsi, egyszerű, nyugodt teremtmények könyököltek a fedélzet korlátaira, akik egy pár napocskát vagy hetecskét akartak pihenni, üdülni, szórakozni Velencében, ők is szórni akartak egy kevés morzsát a Márk-téri galamboknak, föl akarták emelni a fejüket a Campanilét méltányolni és csudálni akarták a Canale Grande palotáinak renaissance ékeit s el akartak merengeni a falak alján, amelyet a víz oly zöldre mosott, mint a sötétzöld selyem. Belé akartak ülni a gondolába, amelynek eleje bölcsőre, hátulja koporsóra emlékeztet, s a közepén az élet kurta boldogsága vonul, a boldogság, amely ott szorul két jobbkéz egymásba fonódott ujjai közt, s meglapul két egymáshoz hajló fej hajzata között és ott ragad a szemek összeért pillái közt, mikor lecsukódnak.
Ó Halál, én is rejtegettem még egy ifjonti ábrándot a gondoláról, amelyben egy nő szivére téve homlokomat, érzem Velencében a sűrű édes semmit, a boldogságot. Már nem lehet, mindíg eszembe fog jutni, amit most csináltál Velencében, Halál, az ötven kiránduló, akiket megfullasztottál Velencében. Nem értelek, Halál, nem értelek… nem néztél a lábod alá? Mért bántottad ezt az ártatlan, könnyű vaporettót, amely a szegény földi szórakozást szállította. Ugy kell egy kis Velence e kedves, jóhiszemű közönségeseknek. Ezt észre se kéne venned, el kéne nézned, helyeselned kéne s elszórakoznod rajta. Nem ismerek rád, Halál, jó barátom. Oktalan gonoszságnak látszik, amit most műveltél, lelketlen csínynek. Izetlennek, neveletlennek érezlek ma. Utálatosnak.