Szabadság a hó alatt, vagy: A zöld könyv / Történelmi regény

– Ki tudja tovább?

– Én! Én! kiáltozák a hosszú asztal körül s összevissza siettek az eszméiket kölcsönadni.

– Én azt mondom, hogy a szinészeket mind le kell nyakazni, mondá Dobujoff úr, kik húszezer rubelért declamálnak, énekelnek, pedig egy sem tud külömben szavalni, mint én.

– Ők maguk a királyokat játszák, nekünk meg az inas szerepeket osztják. Zsarnokok! Minek az egész komédia? Nem elég mulatság a népnek a paprikajancsi, meg a medvetánczoltató?

– Nincs alávalóbb osztály a piktoroknál, bizonyított közbe Csetvertin úr. Ők egyetértenek a papokkal, azért, hogy szent képeket festhessenek nekik s a czár talpát nyalják, a miért az a csataképeiket megfizeti s még megörökíti a nép gyalázatát. Az lesz a derék ember, a ki a «fehér termet» felgyujtja, a négyszáz tábornok arczképével! Minden piktornak el kellene vágni a kezét, a ki többet tud, mint boltczímert festeni.

– És azokét is, a kik könyveket irnak! kiáltá Csicserkoff úr, a kik czifrább nyelven irnak, mint a milyenen mi beszélünk.

A többi is mind sürgette a maga véleményének elfogadtatását, a kuruzsló az orvosokat akarta kiirtani, a bukott kalmárnak a börzekirályok trónfelforgatása volt a programmja, az elcsapott tengerész a hajóhadat kivánta felgyujtatni; valamennyi vélemény mind oda ment ki, hogy a ki csak egy fejjel kimagaslik a sokaság közül, az mind ellensége a népnek és kiirtásra méltó.

Marat testvére összegezte a véleményeket és rímekbe szedte.

Ez már tetszett! Az asztalt ütötték ököllel, úgy tapsoltak hozzá.

– De énekelve volna ez szép! kiálta Marat junior. Ki teszi énekre? Ah, hisz itt van a mi «észistennőnk», fel az asztalra, Diabolka!

S egy percz alatt feldobták az asztalra a czigányleányt, a ki félrecsapva a süvegét a lefityegő csodálatos czafranghybridummal, rögtönözve dalolt a kétségbeesett vershez megfelelő vad melodiát, s a két sarkával dobolt az asztalon, s a két kezével füttyöket hányt hozzá. Utána ordította az egész lebuj a vad devernyát.

– Ez már aztán meg fogja tenni! Úgy-e bár? szólt ragyogó kérkedéssel a Marat-örökös, Puskin vállára ütve barátságosan; s azzal megtömve pipáját, azt félagyarára vágta s úgy könyökölt az asztalra elégülten.

– No, Puskin, most vedd elő az eszedet! sugá Jakuskin. Hadd lássuk, melyik nyeri el a pálmát?

Puskin elő is vette azt a zsebéből; azután fidibuszt csavart belőle s azt meggyujtva a kandallónál, oda tartá a Marat-utód pipája fölé.

Ezúttal Marsyas nyuzta meg Apollót.

A vad poéta diadalmas arczfintorgással szívta a pipáját, a mire egy olympi hős tartá saját égő költeményét; minden szippantásnál nagyot lobbant az, s e lobbanásnál Puskin észrevette, hogy a vállán mászik valami bogár. Egy rovar, a minek nevét nem szokták leirni. Lepeczkelte azt magáról.

Újabb Marat észrevette ezt a megvető mozdulatot.

– Ej, ej! Ifju úr! Minek az a nagy megvetés? Minek az a finnyáskodás? A mit milliók és milliók viselnek a testükön, mit fél ön attól? A kivel testvéreink együtt hálnak, nappal együtt járnak, mit undorodik ön attól? A ki azt megveti, az aristocrata. Ez az egyenlőség symboluma. Miként a régi egyptomiaknál volt egy szent bogár, a scarabeus, ez a mi szent cserebülyünk! A ki az emberi társaságot nivellirozza. Nosza még egy strófát a vershez urak:

Dühös taps hangzott fel rá s utána énekelte mindenki, még Puskin is.

– Igazán mondom, ez találta el a módját, mondá kaczagva Jakuskinnak.

Most azonban megnyilt a pinczeajtó s egy hosszú kéz, mely lenyúlt a magasból, elkezdett egy kolomppal harangozni.

Arra a kolomp szóra egyszerre vége lett az egész rebelliónak.

Ez azt jelenti, hogy megvirradt, a «korsó» csaplárosa kötelezve van az ajtaját kinyitni, s a vendégek jól teszik, ha hazamennek; külömben ott lepi őket a rendőrség.

A zaj elnémult egyszerre s minden ember igyekezett felvenni a sutra feltett bekecsét. A felnyitott ajtón át betört a hideg lég s a spelunkában megszorult pára elkezdett hó és zuzmara alakjában a vendégek hajára, szakállára tapadni.

– No de most még egy búcsukortyot egymással! dörmögé a sarju Marat. E dicső este emlékére! Jó barátok! Testvérek! Urak! Nem! Nem közönséges itallal! Annak az emlékére, hogy ma készítettük el a mi marseillaiseünket, megiszszuk közakarattal azt a tintát, a mi e dicső harczidal irásából fenmaradt.

– Megiszszuk! ordíták rá mindnyájan.

– De már ezt nem csináljuk utánuk! dörmögé Puskin, s lerántva Diabolkát az asztalról, igyekezett a pinczegádort elérni s kimenekülni az alvilágból.

A földszintre jutva, a míg Jakuskin az utcza végén hagyott szánkó keresésére elindult, Puskin megkereste a bundáját s beletakargatta Diabolkát. Marat úr ott lepte az ajtóban. Jött utána a tintás üveggel. Még volt benne valami.

– Ej, ej, Puskin testvér! Hát ön elszelelne közülünk a búcsukorty nélkül! No bizony, tán utálja azt az italt, a miből mi valamennyien ittunk? Hát illik-e ez? Addig ki nem eresztem önt innen az ajtón, a míg nem iszik belőle. Éljen az egyenlőség! Nem vagyunk-e mindnyájan egyenlők? Mindenben egyenlők?

– Nem, szólt Puskin. Nem vagyunk egyenlők.

– Par exemple?

– Hát – par exemple – én erősebb vagyok, mint ön, s annálfogva én vagyok az, a ki megfogja önnek a nyakát s ön az, a ki innen kirepül.

Már akkor Marat úr ott is hevert az utcza közepén, lilaszinűre festve a havat az összetört tintás üveggel.

– Látja ön, hogy még sincs tökéletes egyenlőség a földön!

– De lesz, hörgé feltápászkodva Marat, s kihúzta csizmaszárából a kést. Ez az, a mi kiegyenlíti a külömbséget a hős és a pipogya között.

Diabolka megfogta Puskin kezét, s magával ragadta futva, nehogy még lekéseljék.

– Nos, hát eljösz-e holnap megint a «medvesonkába»? kérdé Puskin a visszatérő Jakuskint.

– El bizony. És mindennap eljövök. Ezek aztán az igazi emberek!

Puskin nagyot nevetett.

– Az ám, a míg a kolompszót meg nem hallják!

AZ ŰZÖTT VAD.

Másnap az Izsák-templomban a czári énekkar nyitá meg a nagybőjti ünnepek szertartását. Hirhedett énekkar volt ez, fentartva nagy költségen, összeválogatva az egész birodalom széphangu férfiaiból és gyermekeiből. A kortársak magasztalása minden valaha emberi hang által produkált zenén fölül emeli e zsolozsmákat. A czár, hajlott kora felé, semmi zenét sem tűrt már, egyedül a hárfát és a mysticus egyházi éneket. Ezért volt Ilmarinen Zeneida, a sonáták éneklője kiváló kegyencze. Szinházba nem járt, ha éneket akart hallani, a téli palota, vagy az eremitage termeibe hívta meg a kedvencz művészeket, s a nagybőjt minden napján elment a templomba a gyermekek énekét meghallgatni.

Ilyenkor aztán az úri rend is divatnak tartá a templomban megjelenni, s a nagyobb ájtatosság kedveért a hölgyek ez alkalomra nem használtak carmint, csak fehérítőt.

Ott lehetett látni az első sorokban, a főoltárhoz legközelebb állva, Ghedimin herczeget és a Muravieffeket, Orloffokat, Trubeczkóikat; mindazokat, kik neveiket a «zöld könyvbe» sajátkezűleg felirták; s a testőrtisztek, kik a mult éjjel a fölött szavaztak, hogy meghaljon-e a czár, vagy csak száműzessék? ott meredtek a sorfal mentében, kivont kardjaikat csípőikhez szorítva, s a templom bejáratánál ott térdepelt és verte mellét társai csoportjában a nagy Marat-testvér is; még le sem vitte a szentelt víz az ujjairól azt a tintát, a mivel a «kés» dalát megirta.

Mind meghajták mélyen a fejüket az uralkodópár előtt, mikor az végig haladt előttük s talán senki sem volt, a ki észrevegye, hogy a férj és a feleség, a kiké ez az ország, csak egy-egy ujját nyujtja a másiknak menetközben, s az egész áhitat alatt soha sem néznek egymásra, s a szentelt víz nyújtásánál nem szólnak egymáshoz.

Ilmarinen Zeneida is ott volt az áhitat szertartásán, s mikor kijött a templomból, egy ott ácsorgó tiszt üdvözlé. Puskin volt az.

– Madame. Ön sírt. Arcza csupa nedves. Hát lakik a templomban valaki?

– Nem lakik, felelt neki Zeneida. Hanem ez az ének az idegekre hat. Állatok vagyunk. A kutya is szokott sirni, ha énekszót hall.

– Látta ön, hogy a czárné mily áhitattal csókolta a feszületet, az istenember lábát? Nem tudja, mit kérhetett tőle?

– Nem láttam. Nem tudom.

A templomi szertartás késő este végződött, templom után minden ember hazatakarodott. Az utczák elcsendesültek. A nagybőjt első napján az estebédet minden ember odahaza költi el, a kinek családja van. S minthogy a pétervári szegényebb néposztálynál minden hét férfira jut egy asszony, azok összebeszélnek s társaságban keresnek fel egy ismerős maguk fajta némbert, a ki megfőzze számukra a bőjtbevezető cziberelevest. Ennek kell minden asztalon párologni ma. Cseréptálban, vagy chinai porczellánban. Még a czár asztalán is ez az első étekfogás s azt a franczia szakácsnak meghamisítatlanul kell kotyvasztani, korpából posajtva, derczekásával feleresztve.

Az első bőjtnapi cziberelevest minden családapa otthon költi el. Még a téli palotában is úgy volt hajdan a szokás. Hajdan! Egyszer valamikor. Csak kettő számára volt megterítve az asztal. Ilyenkor nem hívtak vendéget. A csupa olajjal és nádmézzel készült ételek változatos nemei csak az ő számukra voltak feltálalva szakács furfang szerint. Egyszer aztán jött olyan nap, a mikor hiába várta a nő a férjét az első bőjtnapi estebédhez: nem jött el. Pedig sokáig várt reá. Az étel elhült. Valami hideg tárgy tolakodott oda közéjük. Most még csak az ételek hültek el, majd később a szivek is. És azért a feleség mégis minden évben nagybőjt első estéjén megterítteté kettőjük számára az asztalt, és felhordatta az ételeket és várt, várt, hogy a másik társ megjöjjön, várt, míg meghült minden étel, s nem nyúlt hozzájuk, ő rá várva.

Az órák egyre teltek, a nő várt egyesegyedül, minden neszre figyelve, nem hangzik-e az ismerős léptek dobaja a kis szőnyegajtó előtt, mely lakosztályaik tornáczait összeköti, a melynek megnyilása annyiszor töltötte el szivét földi üdvösséggel. Rég berozsdásodott annak még a zára is.

Egyszer aztán megszólal az órazenemű. Egy zenélő gép, melyet Arakcsejeff készíttetett Párisban; a dal, melyet elzenél, a nemzeti hymnus; napjában csak egyszer zenéli azt el: éjfél után egy órakor, abban az órában, a melyben Pál czárt a főnemesei és tábornokai hálószobájában meggyilkolták.

A meggyilkolt fia, ki apja holttestén keresztül lépett a trónra, sok éven át ott hallgatta, a nagy évfordulók napjain, arczra borulva, és az imazsámolyt nedvesítve könyeivel, ezt a búskomor hymnuszt, s volt egy lény, a kinek elmondhatta lelke kínzó szorongattatásait. Ah, ott a szív minden dobbanása zengette ezt a gyászdalt. Ez szorgalmasabb óramű volt, mint a másik. Ez rákezdte dalát a diadalmámor közepett, valamint a szerencsétlenségnek óráiban, szemére hányva, hogy apja holtteste volt a zsámoly, melyen a trónra lépett, s fenyegetve, hogy az ő holtteste lesz épen úgy a zsámolya utódjának. Ez volt életének kínzó réme: örök lelki torturája. Senkinek sem gyónhatta meg azt, csak a feleségének. Senki sem vigasztalhatta meg őt e nehéz küzdelmeiben önterhe alatt leroskadó lelkének, csak a feleség. Most már ennek vége van. Azok az átkozott szép kék szemek, a mikben egy új eget keresett, megadták neki az eget: azt a hideg eget, a mi a földet és a holdat örökre elválasztja egymástól. A minden oroszok czárjának senkije sincs többé. A hatalmasok legerősebbikének nincs annyi megnyugvó helye, a hol nyugodtan el tudjon aludni. A pusztában ott feledett vándor nem áll olyan egyedül a világban, mint ő.

Mikor még a zene után sem jő meg a férj, a nő előveszi az elefántcsontra festett arczképet s azt helyezi oda az asztalra a férj helyére, maga elé. A délczeg ifju daliát, mosolygó ajkaival, derült homlokával, a milyen volt – vőlegény korában. S aztán addig-addig néz rá, míg a köny kicsordul szeméből. Semmije sem maradt meg belőle, csak ez a kép.

Az élő ember rég nem mosolyog már senkire. A ki őt még mosolyra tudná birni, az ugyan hires ember lenne egyszerre.

Két befogott szán áll a téli palota oszloptornácza alatt, az egyikbe hat ló fogva, a másikba három. Mindkettő üveges hintót hord, lefüggönyözött ablakokkal. A kocsisok és csatlósok a hat lovasnál a czár egyenruháját viselik, a másiknál Miklós nagyherczegét.

Hanem mikor a beszállásra kerül a sor, akkor a czári szánkóba a nagyherczeg ül be s a czár meg a nagyherczegébe.

Mikor aztán a két szán kicsörtet a kapun, az egyik jobbra, a másik balra fordul. A hat lovas nyomába rögtön utána rugaszkodik a rejtekben tartott testőrlovasok pikétje s kíséri azt a távolból, s megáll, a hol az nyugvót tart. A három lovast hagyják tovasiklani magában. A nagyherczegről tudja mindenki, hogy az most egyenesen haza megy családjához: van egy kis csendes házikója; hanem a czárról nem tudni, hogy merre fogja bekóborolni a hosszú tengeréjszakát? Pedig most nagyon kell őrizkedni!

Arakcsejeffnek dühös összekapása volt ma délelőtt a rendőrfőnökkel és Miloradovicscsal a városkormányzóval. Háromféle rendőrség is működött: a katonai, polgári, meg a titkos; de ezek, a helyett, hogy egymás kezére dolgoztak volna, mindig azon voltak, hogy egymás intézkedéseit meghiusítsák. Arakcsejeff azért volt dühös Chulkinra, hogy Galban lovagot az éjjel kirabolták, s nemcsak a pénzét vették el, hanem még a jegyzeteit is, a mik között sok államtitok volt. Chulkin aztán kiderítette, hogy a rablók az őrjáratra kirendelt katonák maguk voltak. Akkor aztán Miloradovics ellen fordult Arakcsejeff egész haragja. Követelte, hogy a főtiszt, a kire a mult éjjel a főfelügyelet volt bízva, a legszigorúbban feleletre vonassék. Akkor aztán megmondta neki a kormányzó, hogy az épen Arakcsejeff Jevgen volt, az ő egyetlen magzatja. Akkor aztán Arakcsejeff még dühösebb lett, de nem volt kire? Tökéletesen hitte, hogy maga az úrfi rabolta ki Galban lovagot: képes volt rá, a hogy ő ismerte a kedves ifjut.

Akkor aztán felhagyott a további inquisitióval; hanem azt az intézkedést tette, hogy a testőrhuszárságot, (mely egyenesen az ő parancsnoksága alatt állott) rendelé ki, hogy őrjárataival a czárt távolból mindenüvé kísérje. A gyalogságban és a rendőrségben nem lehetett már bízni. Arakcsejeffnek különös ösztöne volt, mindenféle jelenségekből kiérezni a czár elleni összeesküvést, ha bizonyságot nem tudott is szerezni, s ő volt az egyedüli soha el nem alvó szem, mely a czárra vigyázott. Egész nemzete gyűlöletét összeszedte a saját fejére, azért, hogy annak az egy embernek a fejét megoltalmazza, a kiben saját énje felolvadt.

Hanem az üldözött ember ki tudta játszani mind az üldözőit, mind a védelmezőit: a míg azok alattomban, leskelődve kísérték, kerülgették az ő hat lovas szánját kaszárnyáról-kaszárnyára, (a nagyherczeg körvizsgálatot tartott azokban, hogy a felügyelő tisztek nem vetették-e le a kravátliaikat?) azalatt a háromlovas szán végig vágtatott a Moika-csatorna partján, addig a nagy, kertekkel beültetett térségig, a hol a hadmérnökség palotája áll; ott egy hosszú, vas rácscsal koszorúzott fal előtt megállt: a czár kiszállt belőle, a zsebében hozott kulcscsal felnyitá az ajtót s egyes-egyedül, senkitől sem kísérve, lámpa nélkül, végig haladt azon az úton, melyet két oldalt nyirott fenyőfa-bokrok jelöltek; a friss havon nem volt semmi lábnyom. Ezen az úton más nem jár rajta kívül. Egy ódon egyemeletes ház bontakozik ki a nyárfák közül, a mik tele vannak varjufészkekkel. Annak egy kis alacsony tölgyfaajtója van, a mihez falépcsők vezetnek föl. A magányos férfi annak a kulcsát is magával hozta; felnyitja, belép rajta, itt már sötét van, elő kell venni zsebéből a tolvajlámpát, hogy megtalálja a lépcsőt, mely az emeletre fölvezet, s aztán egy hosszú folyosón lábhegyen végig halad. Egy kutya sincs, mely megugassa. Egészen meglepi a beszélgetőket, a mint benyitja rájuk az ajtót. Ketten vannak: egy öreg ember, meg egy öreg asszony.

Az öreg asszony felsikolt, a mint meglátja a belépőt, az öreg ember pedig a lábaihoz veti magát.

– Micsoda ember ez itt? Helenka!

– Hát ez az én öregem. Az én uram. Emeld föl a pofádat no Ihnátko, hadd lássa a czár, hogy te vagy.

– Nekem soha se mondtad, hogy férjed van.

– Hát ugyan minek beszélne valaki a köszvényéről, vagy egy csunya állatról? a kit jobb szeret, ha elfelejthetett.

– Hát most mit keres itt nálad?

A vén asszony még a kezével is eltakarta félig a száját, úgy suttogott.

– Hát a királyleányt kísérte ide, no!

Erre a kérdező szigorú arczán kezdett felolvadni a jég.

– Ah, Bethsába van itten?

– Igen. Ma szabad lesz neki itt maradni reggelig. Ostáblát játszanak odabenn. Azt kísérte ide az Ihnátko – a palotából.

– Hogy van Zsófi? A kérdező hangja reszketett.

– Hát elég jól! Az éjjel aludt csendesen, reggel megitta a csokoládéját. Ma nem volt olyan haragos, mint máskor, a mióta az orvos megmondta, hogy a mérgelődés árt neki.

– Megtartja az orvos rendeletét?

– Nagyon is szigoruan. Ha egy perczet elkésem a gyógyszerrel, már csenget.

– Az orvos nem mondott valamit az étrendről?

– De bizony mondott. Azt beszélte, hogy a hosszú bőjt alatt a herczegasszonynak nem szabad szigoruan tartani magát, hanem mindennap kell valami húsfélét enni, meg tojást; mert ez ád erőt. De hát majd kiverte vele a herczegasszony. Mit gondol? A lelkét akarja-e kárhozatra vinni a teste miatt! Nekem rettentő szigorú parancsolatokat osztott s azt igérte, hogy megver, ha rászedem.

– Ugy-e? pedig az orvos határozottan azt mondta, hogy árt az egészségének a szigorú bőjt?

– Azt ám. Azt mondta, hogy vérre volna szüksége, mert kevés a vére. Azt pedig nem ád az olajos bab, meg a czibereleves.

– Mit főztél ma neki vacsorára?

– Hát a mit erre a napra szokás: cziberelevest.

– Tedd meg azt, jó Helenka, a kedvemért, itt hoztam egy dobozt magammal, abban van valami, a mi jó a betegnek: Angliából kaptam egy hires orvostól. Tégy ebből minden nap a cziberelevesbe egy kanállal.

– Hogyne tenném meg, a mit te parancsolsz, uram? de mondd meg igazán: nem készült ez valami állatnak a husából? Mert ha azt megtudja a lelkem, hogy én a nagybőjt alatt valami húsfélét kevertem az ételébe, olyan kétségbeesett sírást és veszekedést fog elkövetni, hogy még jobban belebetegszik.

– Ne félj semmit, jó Helenka. Mindenféle pálmák gyökereiből van ez sűrítve, a miknek az ize pótolja a húsét.

– De azután az én lelkem ne legyen rajta.

– Nem. Ne félj. Én a magam lelkére veszem azt.

Pedig bizony, ha lélekkárhozat a quadragesima alatt bebocsátani a szájon azt, a mi élő állat alkatrésze volt valaha, akkor nagy terhet vállalt lelkére a czár; mert az valóságos húskivonat volt, a mit magával hozott: új találmánya az angol gyógyászatnak. Hanem hát a czár philosoph volt – és apa.

– Eredj, jelents be nála, nehogy megijedjen, ha véletlenül meglát.

* * *

Egy hímzett ernyővel eltakart lámpa előtt ült két fiatal leány.

Az egyikkel már találkoztunk egyszer, ama nevezetes szarvasvadászatnál. Most már tudjuk róla, hogy «királyleány».

* * *

Mikor Ihnátko megint egyedül maradt Helenkával, a hogy a czár belépett a herczegnő szobájába, kifúrta magát az oldalán ez a kérdés:

– Te! miféle királyleány ez a mienk?

– Oh te tökfilkó, hát még most sem tudod, pedig nyolcz esztendeje lakik a házatokban. Hát ez a grúzi királynak a leánya. Az apja valamikor hatalmas király volt valahol ott, a hol a mazsolaszőlő, meg az olajbogyó terem, hanem a törökök megölték. A királyné aztán a kis leányával együtt idemenekült mihozzánk, s a koronáját is elhozta magával. Gyönyörű szép asszony volt. Láttam egyszer, az újesztendőnapi nagy parádénál, nemzeti öltözetében. Nem csoda, ha az történt vele, a mi. Lazareff tábornokra volt bízva, hogy kisérje őt a házából idáig. A tábornok szerelmes természetű ember volt. Egyszer nagyon a fejébe talált menni a kacheti bor: elfelejtkezett róla, hogy királyné áll előtte s úgy akart vele bánni, a hogy a többiekkel szokott. Csakhogy a grúzi szép pillangóknak fullánkjai is vannak, mint a méheknek. A királyné a kindzsáljával úgy szúrta keresztül a szivét a vakmerő szerelmesnek, hogy az halva rogyott össze. Nem csináltak ám lármát a dologból, szépen elcsitították; hanem a királynét félretették egy kolostorba, a hol királyi tisztességgel vették körül, de a honnan nem szabad kimennie: csak épen újesztendő napján hozzák fel a másik két királynéval együtt: az imereti és mingrélival, hogy a trón lépcsőin a czár mellett ők is helyet foglaljanak. A hat éves kis leányát pedig elvették tőle. No természetesen, nehogy ilyen erkölcsöket oltson abba is az anyja, hisz akkor nem maradna élő férfi Szent-Pétervárott. Aztán odaadták Ghedimin herczegnőnek. Annak úgy sem adott az Isten gyermeket.

– Hát kicsoda? böffentett közbe Ihnátko.

– Ejnye, te ostoba! Ilyet mondani, hogy hát kicsoda? Hát senki sem! Ha nincs neki? Ne hunyorgass, mert pofon teremtelek! Hát így került a királyleány a ti házatokhoz, s most az úgy van ott, mintha a család tagja volna. A saját anyjára nem is emlékezik már, hanem a herczegnőt tartja édesének.

– Csak azt szeretném tudni, hogy a herczegasszony miért küldözi őt ide a beteg herczegkisasszony látogatására?

– Azon pedig soh se törd a fejedet, mert az nem a te tökkobakodnak való.

A MÁSIK LEÁNY.

A másik leány volt Nariskin Zsófia.

Gyöngéd, túlfinom alak, olyan szőke hajjal, mint az árvalányhaj. Jó szerencse, hogy el van rejtve emberi szemek elől; mert az arcza meglepően hasonlít Ghedimin herczegnőéhez, a minő az volt leánykorában. Vonásaiban a túlérett gyermek izgékony eszessége, összekeveredve a másik ellentéttel, a babonás félelemmel. Csak a szemei szelidebbek, mint a szép hasonmásáé: nem olyan büszkék, lenézők; hanem mélán elábrándozók.

Aztán mi ábrándjai lehetnek egy leánynak, a ki még soha sem látta a világot? Azt a világot, mely tele van emberrel. Szép, ragyogó tájakat igen; sziklákat, erdőket, vízeséseket; de az emberi társaságból senkit, mint a dajkáját, a kitől szívesen megtanulta a babonákat, tündérmeséket; aztán meg nevelőnőit, a kiktől semmiképen sem tanulta meg a földleirást és a szépműtant. Mindenki kényeztette és senki sem szerette.

Körülötte mindenféle játékszer és megkezdett női munka hever, a hogy beléjük únva, egyiket a másikra dobálta: ostábla, kártya, sakkfigurák, türelemképek, himzések, rajzolatok, kivágott chablonok. Egy széles ottomannon ül, fehér himzett pongyolában, két lábát felszedve maga alá, míg a királyleány egy alacsony tabouretten ül a lábainál.

A belépő hatalmas úr itt sem talál kegyelmes fogadtatásra. Bizonyosan valami jó mulatságot szakított félbe a leányok között.

Pedig úgy látszik, hogy joga van egész bizalmasan odamenni a halavány leányhoz s annak a fejét két keze közé fogva, egy egészséges csókot nyomni az arczára, a minek a nyomait aztán a leány, gyermeteg negéddel igyekszik ledörzsölni japonicája ujjával arczáról, a mivel azt nyeri, hogy az orczája megcsókolt fele piros lesz, mint a rózsa.

– Hogy vagy, oltárképem?

– Ejh, most félbeszakítottad azt a szép mesét, a mit Bethsába elkezdett.

– Folytassa, én is hallgatom.

– Lehet is azt hallgatnod, mikor nem tudod az elejét.

– Bethsába lesz olyan jó, hogy még egyszer előlkezdi azt.

A király leány intett a fejével, hogy újra kezdi, Zsófia pedig a szemöldökével intett a czárnak, hogy üljön oda a keveret másik vánkosához, s a hatalmas úr megérté az intést és szót fogadott. Kezei közé vette a leány egyik finom kis kezét, a min a kék erek úgy keresztül látszottak s a czirógatás közben igyekezett lopva megtalálni az üterét, hogy annak veréséből találgassa: van-e remény? Kérdezni is akart valamit, de az a vékony szemöld azt inté: «csitt!» S a mindenható ember elhallgatott; engedelmeskedett.

– Hát volt egyszer egy nagy, nagy király, – kezdé a királyleány a mesét, – ott a nagy Kaspi-tó partján, a kinek volt egy szép felesége, a kiről ő nem tudta, mikor nőül vette, hogy az tűzimádó. A tűzimádók pedig mind a dzsinekkel vannak szövetségben. A királyné azt igérte a dzsinnek, mikor férjhez ment, hogy ha leánya lesz, azt neki adja, mikor megnő. Mikor aztán a királyleány szépen felnőtt, egyszer csak eljött ám a dzsin érte s bekoczogtatott a királyhoz. A szegény király ugyan megijedt, mikor meghallotta, hogy a szellem a leányát akarja elvinni.

– Hát nem tudott a szellemmel birni, ha király volt? szólt közbe ingerülten a beteg leány.

– Jajh, kedveském, a szellem olyan hatalmas, hogy azzal egy király sem bir.

– Egy császár sem?

– Az sem. Azt nem lehet megfogni, az pedig mindenkit megfoghat. Azt nem lehet bezárni, kizárni, mert az mindenüvé behatol! annak nincs súlya, mégis agyonnyom; nincs kardja, mégis megöl.

– De jó, hogy a szellemek csak a Kaspi-tó partján laknak!

– Hát mikor a király ezt meghallotta, elkezdett a szellemnek könyörögni, hogy ne vigye el a kedves leányát, csak még egy esztendeig hagyja ottan nála. – «No jól van, – mondá a szellem, – itt hagyom hát még egy esztendeig a leányodat, ha nekem igéred a hüvelyk ujjadat cserébe.» – A király nem sajnálta a hüvelyk-ujját odaigérni s azzal elment a szellem dolgára. Egy év mulva megint megjelent a királynál s követelte a leányát, vagy a hüvelykét cserébe. A király nagyon szerette a leányát; de a hüvelyk-ujjától sem akart megválni, mert akkor nem tudta volna többé a tegzét felajzani, s megint csak könyörgött a dzsinnek, hogy engedjen még egy kegyelemesztendőt a leányának. «No jól van, engedek; – mondá a szellem – hanem egy esztendő mulva nekem adod vagy a leányodat, vagy az egész jobb kezedet.» A király megint ráállt az alkura. Egy év mulva ismét megjelent a szellem előtte. A király megint csak nem akart megválni a leányától, de még a jobb kezétől sem. Ekkor aztán már a szellem még egy esztendei haladékért az egész karját követelte a királynak.

– De hát sohasem döglenek meg a szellemek? – kiálta közbe Zsófia.

– Nem, szerelmeském. A szellemek örökké élnek. – A király a karját is odaigérte neki, csakhogy a leányát el ne vigye, vagy a kezét le ne vágja. És aztán évről-évre mindig visszajött a szellem, mindig többet követelt a királytól váltságdíjul a leányért. Utoljára már a szívét, már a fejét is odaigártette magának. Mikor aztán egészen az övé volt már a királynak a teste, akkor azt mondta neki: itt az utolsó esztendő; most már vagy a leányodat viszem el, vagy igérd ide nekem még az árnyékodat is. Ekkor aztán azt mondta neki a király: «nem, nem adok semmit többet, vidd el, a mi már a tied, de sem a leányomat, sem az árnyékomat neked nem adom». – Erre nagy mennydörgés közt eltávozott a szellem, s rákövetkező nap, mikor a király szép csendes, napfényes idővel hajóra szállt, hogy a Kaspi tón átevezzen, hirtelen zivatar támadt s hajóstul együtt belefojtá a tóba. Soha sem találták meg a testét. – Hanem a leánya megmaradt, és azután, a míg csak élt, minden este, mikor a nap leáldozott, látott maga felé jönni egy árnyékot, egy emberi árnyat koronás fővel, mely feléje tartott, s a mint az árnyék elsuhant mellette, mindig úgy tetszett neki, mintha egy csók érné az arczát, s a félorczája kipirult utána».

A czár elmélázott. Ez a király, a kinek csak az árnyéka jár-kel már a földön, olyan nagyon hasonlít ő hozzá. És Zsófia is arra gondolt, hogy az a királyleány, a kit megcsókolni eljár esténkint egy koronás árnyék, mintha ő maga volna.

Bethsába pedig gyermeteg enyelgéssel veté utána.

– Ilyen meséket hallani minálunk, oh tudok én ilyet százat.

– Ez nagyon búskomor mese, édeském, mondá a czár.

– De én az ilyeneket szeretem, szólt a herczegleány. A miknek szomorú vége van. Ki nem állhatom az olyan meséket, a mik azon végződnek, hogy «most is élnek, ha meg nem haltak». Olvasni is csak olyant szeretnék, a minek valami szomorú vége van. Az orvos pedig megtiltotta az olvasást, hogy árt. A kis Betszi pedig olyan szép meséket tud mondani.

– Hátha a vacsorádat hozatnád fel? Nem vagy éhes?

– Ejh! ki gondolna mindig az evésre? Ugy is egész nap egyebet sem csinálunk, mint mindig eszünk.

A leány egy csomó megkezdett süteményes és aszalt-gyümölcsös dobozra mutatott, a mikből mindegyikből hiányzott egy-két darab.

– De neked valami táplálóval kellene élned: az adná meg az egészségedet.

– Hát ki mondja neked, hogy én beteg vagyok? Add ide a kézi tükrömet. Hát nem vagyok én elég piros?

– Az vagy, az. Ma nagyon is jó szinben vagy.

– Phi, Phi! a leány kétszer is a háta mögé köpött. Nem szabad valakinek a szemébe mondani, hogy jó szinben van; mert az szerencsétlenséget hoz. No hát terítsünk fel a vacsorához.

A hatalmas nagy ember oly hirtelen kész volt inasi szolgálatokat teljesíteni annál a halovány beesett szemű leánynál, a kiben egész világa összpontosult. S oly ügyetlen volt a szolgálattevésben. Nem tanulta ő ezt soha. Eleget is korholta érte az a leány.

– Ej, ej, hogy nem áll a kezedben a tányér! Hát úgy kell a kanalat a kés villa közé rakni? A sót szépen öntsd ki az asztalra. Nem szabad azt tartóstul együtt feltenni, mert ha véletlenül feldül, az szerencsétlenséget hoz. A kenyeret ne úgy mesd meg, hogy a kés hegyét beleszúrd, azért megharagszik az Isten. Csinálj keresztet rá a késsel. Oh milyen ügyetlen az ilyen nagy ember!

Azalatt behozta a Helenka a czibere-levest.

A leány belekóstolt s aztán megállt a kezében a kanál.

– Ebben valami idegen is van! Ti ebbe húst loptatok bele! Nem eszem belőle. Meg akartok csalni. Meg akarjátok velem etetni a húslevet.

A czár maga is belekóstolt az ételbe s bizonyítá, hogy azon semmi húslé nem érzik. De már a beteg leány fel volt ingerelve attól a gondolattól, hogy őt meg akarják csalni, és érintetlenül küldött vissza minden ételt. Azután elővette az aszalt-gyümölcsös dobozt s azzal akart jól lakni. A czár könyörgött neki, hogy ne tömje meg vele magát, mert az megterheli a gyomrot; ekkor aztán sírva fakadt, hogy őt meg akarják ölni éhen. Míg végre a czár előhozatta a thea-főzőt s maga főzőtt neki theát, és abba aztán piskótát aprított, azzal kinálta meg. – Oh milyen nagy volt az öröme, mikor a beteg leány azt mondta rá, hogy «nagyon jó» s elköltött egy egész kétszersültet, a másikat is megmártotta s egyet harapva belőle, odanyújtotta a czárnak, hogy kóstolja meg, milyen jó? Aztán oda hagyta magát vonni az ölébe s a vállára borulva, elálmosodott. És aztán kérte, hogy fektesse le az ágyába és bontsa ki a haját. Aztán a jobb keze ujjait a czár ujjai közé fonva, elimádkozta a maga esti imáját; s az Amen szó mellett odalehellette a czár ajkaira tiszta szűz lelkét… Ez volt az egyetlen egy lény a világon, a kit még a magáénak nevezett! Negyven millió alattvaló között egyes egyedül az övé.

Jó éjszakát! A «világ ura» még annyi pepecselni valót talált a beteg leány körül, megmelegíteni a lábához való vánkost a kandallónál; elkészíteni éji asztalára a czukros narancsvizet. A szentelt barkát is odadugta a vánkosa alá, hogy a rossz álmok szellemeit elűzze tőle. Ő! a philosoph! Szentelt barkát! Egy topolyfa cziczkás ágát, a mit a pap szentelt vízzel behintett. – Egy beteg gyermek ágyánál megszünik a philosophia.

– Eredj már haza, suttogá a leány. Bethsába itt fog ma nálam hálni. Jó éjszakát. Ma jó álmom lesz.

– Tedd a fejemre a kezedet, kérlek, hogy én is jól alugyam. Jó éjszakát!

És nem nevezték egymást semmiféle édes névvel. Pedig jól tudták mind a ketten, hogy a széles kietlen világban nincs senkijök egymáson kívül.

Éjfél után volt már az idő, mikor a czár visszatért szánkájához. Nagyon korán van még hazatérni.

– Hajts a Nyefszki prospekten végig, parancsolá kocsisának.

A kocsis tudja már, mit jelent ez a parancs?

A Nyefszki prospekten van egy kétemeletes ház, melynek földszintjén egy czégtábla vonul végig e névvel «Severin». Ott megállítja a kocsis a lovakat.

Az első emelet ablakai ki vannak világítva. A csöngetésre lámpásos cselédek jönnek elő s felvezetik az érkező világ urát a házigazdához.

Az egy egyszerű papirkereskedő és nyomdász, a ki fiaival, menyeivel, leányaival és vejeivel együtt lakik, s közös üzletet visz. Nagy ünnepnapokon be szokott látogatni hozzájuk a czár, s elgyönyörködik óra hosszant az egyszerű családi örömökben. – Neki ilyen nincsen. – A kis gyermekek verseket mondanak fel a nagyapónak s az térdein lovagoltatja őket s csinál belőlük papiros süveggel, meg fakarddal generalisokat. – Ilyen tábornokai a czárnak nincsenek. – Öten-hatan karikába állnak s kört tánczolva, énekelnek, ki fél, ki negyedrész hangon az «ásimási koldusok»-ról. – Ilyen énekkara a czárnak nincsen. – Vacsora végén olyan tiszta marad utánuk az asztal, hogy meg nem lehet mondani, mi volt a tálakban? Ilyen lakomát a czár nem tud adni. Aztán mikor elszedték az asztalt, közkivánatra előhozzák a kedélyes «Harang és kalapács» játékot, s játszanak nagy pénzben: dióban. Ki mit nyert, a játék közben megeszi. Ilyen okos pénze a czárnak nincsen.

Ott elüldögél közöttük, míg a gyermekek elálmosodnak s az anyjaik egyenkint elviszik őket aludni, sorba csókolgatva velük elébb az ott maradókat, a vendéget is, a czárt. A «téli palotában» ilyen nincsen. S a nagy vendég aztán elbeszélget az öregekkel a régi jó időkről; elmondatja magának a hétköznapi ember minden búját, baját, a mi olyan jól esik annak, ha kedvére elpanaszolhat, s a közben a theás szamovár kifogy és megtelik újra. Észre se veszi, hogy valami jól esett neki. A thea-e? vagy a sütemény? vagy az őszinte szó? a hamisítatlan kedély? – Ilyen theát a czár otthon nem kap.

Odakünn a hosszú hólepte utczákon pedig vágtatnak a lovas testőrök s a sunnyogó összeesküvők félfejüket kidugva a kapumélyedésből, leskelődnek a vágtató hatlovas szán után, késeiken, pisztolyaikon tartva kezeiket. Az üldözött vad nem tud róluk semmit. Senki sem mondja meg, merre járt az éjjel szerteszélylyel a városban s ki volt az, a ki olyan nagyon űzte.

HOGY VESZNEK BE EGY VÁRAT?

– Jól bezárd az ajtót és senkit se ereszsz be. A ki nem akarja elhinni, hogy nem vagyok idehaza, annak mondd, hogy meghaltam.

– Hátha pénzt hoz valaki?

– Ilyen valakire nem süt a nap.

– És ha szerelmes levelet hoz valaki?

– Mondd, hogy dugja be az ajtó alatt, de be ne ereszd; mert hátha álczázott hitelező?

… Fölösleges megjegyezni, hogy ezt a párbeszédet egy fiatal katonatiszt tartotta a szolgájával. Annyit azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a katonatiszt Puskin volt.

Tele fejjel s üres zsebbel jött haza korán reggel s egész öltözetestül odavetette magát a medve-bőrrel borított nyugágyra, s olyanformán érezte magát, mintha minden hajszálát külön-külön ördög huzogatná harapófogóval. A mint elaludt, rögtön Marat junior szent Scarabeusaival álmodott, a mint elefántokká megnőve jöttek feléje, hogy megcsókolják.

Egyszer aztán pogány nagy lárma verte fel álmából. Az utczán verekedtek. Egy embert püföltek kegyetlenül az ablaka alatt; az meg jajgatott és segítségért kiabált; de senki sem jött a jajveszékelésre. Ez magánügy, mi köze hozzá a rendőrségnek?

Nem állhatta a keserves jajgatást; felkelt, odament az ablakhoz, a czifra jégvirágos táblára rálehellt, míg egy kerek szabad nyilást támasztott rajta, a min keresztül kinézhetett az utczára.

Három ember dulakodott az ablaka alatt, kettő püfölt és fojtogatott egy harmadikat, a ki kétségbeesetten védelmezte magát, az egész arcza csupa vér volt már. Megtámadóinak egyike belemarkolt a szakállába, (hosszú, két ágra eresztett szakálla volt) s egyszer csak a kezében maradt neki az egész csomag szakáll.

De már ezt nem nézhette tovább Puskin. Az egész vére felháborodott e kegyetlenség láttára; lekapta a falról a kutyakorbácsát s rohant ki az utczára. Hiába kiabált az inasa, hogy: «ki ne nyisd az ajtót!» nem hallgatott rá; kiugrott a verekedők közé, a két megtámadónak nagyokat húzott a fejére, arra azok nyakukba vették a lábaikat s elillantak, Puskin pedig fölemelte a földről a szegény vérben, fagyban hagyott áldozatot, a ki nem birt a lábán állni s csak nyögött; úgy vitte be a karjai között a szobájába. Ott mindjárt mosdótálat hozatott neki, friss vízzel, hogy mossa le az arczáról a vért; a mit a szegény meg is fogadott s olyan jól megmosta az ábrázatját, hogy nemcsak a veres festék ment le róla, a mitől a mosdóvíz csupa berzseny lett, hanem még a megmaradt szakáll is, a mi csak úgy volt oda ragasztva. Mikor aztán megtörülközött, akkor oda fordult Puskinhoz alázatos mosolygással s a tulupja ujjából egy összehajtott iratott húzott ki s azt eléje tartá:

– Az Isten áldjon meg, hogy egyszer még is beszélhetek veled, nem fizetnéd ki ezt a csekélységet?

Puskin csak akkor ismert rá, hogy ez a leggonoszabb hitelezője, az átkozott uzsorás Zsabakoff.

– Hát téged az ördög hozott ide?

– Nem, uram, te hoztál ide magad.

Az inas közbeszólt:

– Mondtam, uram, hogy ne nyisd ki az ajtót!

– De mikor a szakállát kitépték.

– Úgy volt az odaragasztva, vallá meg Zsabakoff mosolyogva.

– Hát az a két ember, a ki döngetett?

– A két sógorom volt. Úgy beszéltem velük össze. Tudtam, hogy nemes lelkű vagy. Nem hagysz az utczán összetépetni. Olyan nehéz különben hozzád bejutni.

Puskin átlátta, hogy a tréfa jó volt; nem szabad érte megharagudni.

– Hát már most mit akarsz?

– Alázatosan könyörögni hozzád, hogy fizetnéd ki ezt a gyönge kis ezer rubelecskét. Tudod, hogy milyen régen tartozol vele.

– Az ám. Azóta kétszer lefizettem azt uzsorában.

– Hiszen ha az én saját pénzem volna! De én is mástól kértem kölcsön, hogy neked adhassam. A vérszipoly, minden megujításnál feljebb rugtatta a kamatot. Én is kénytelen voltam azt tenni. Most már nem akar többet hallani a megujításról. Lehúzza rólam a kaftányomat, ha elő nem teremtem az ezer rubelét. Télvíz idején egy ingben maradok. Hét apró gyerekem (ha látnád őket, olyanok, mint egy kis angyal!) mind kenyér nélkül marad! Kihúzzák alóluk az utolsó vánkost a te tartozásod miatt. Nekem már semmim sincs, mindent pénzzé tettem, hogy a gaz vérszipolyt kielégítsem. Még a feleségem rokolyája is az Apraxindvorba vándorolt már. Oh, én szegény ember, hová legyek? Az uzsorás sirt, mint egy házeresz.

– De én nem segíthetek rajtad, mondá Puskin boszusan. Nem tudnám hol vegyem? hiszen nem vagyok én bankócsináló.

– De hát mikor fizetsz ki?

– Hát próféta sem vagyok.

– De hát akkor mit csináljak, én szegény árva?

Az uzsorás el kezdett reszketni.

– Pörölj be.

– Jaj, ne tréfálj, kegyelmes uram. Hiszen akkor még engem csuknak be, hogy minek adtam katonatisztnek kölcsön pénzt? Légy irgalommal hozzám. Kilenczen fogunk éretted imádkozni minden nap, ha kifizetsz.

– De hát honnan vegyem, ha nincs?

– Gondolkozzál rajta egy kicsit. Vannak neked gazdag nagynénéid, valamelyiket örökölhetnéd. Olyan szép gazdag herczegasszonyok vannak a városban, a kik ha megtudnák, hogy egy derék gavallér pillanatnyi zavarban szenved, mindjárt segélyére jönnének, titokban. Én tudnék neked egy igen jó parthiet ajánlani: szép, derék, jó erkölcsű leány. Félmillió rubelt adnak vele. Utána járok, ha parancsolod! Aztán van neked szép birtokod Pskovban. Akad még elég becsületes bankár a városban, a ki nem tudja, hogy a birtokod le van foglalva a korona által s adna rá kölcsön. Egy olyan gazdag bankár meg sem érezné azt.

Aztán te visszafizetnéd azt egyszer neki, majd mikor a birtokodat visszakapod, majd mikor egyszer valami nagy hőstettet követsz el a csatatéren, a miért a czár megjutalmaz.

Puskin egyik indítványra nagyobbat nevetett, mint a másikra.

Zsabakoffot ez a magaviselet egészen elkeseríté.

– De uram, ne vedd tréfára ezt a dolgot. Itt életről és halálról van szó. Ha én nekem most innen pénz nélkül kell haza mennem, kenyérért kiáltó apró angyalkáim közé, hát én akkor fogok egy borotvát, s mind a hétnek elvágom vele a torkát, aztán az anyjukét, meg a magamét. El vagyok mindenre szánva. S ha te engemet kinevetsz, hát csinálok én neked itt mindjárt olyan komédiát, hogy nem fogsz nevetni rajta. A kétségbeesés mindenre képes. Ha elbirod a lelkeden viselni, hogy egy hét gyermekes családapa itt a szemed előtt akaszsza fel magát, oda ni, arra az ablakvasra…

– Ugyan tedd meg! szólt Puskin nevetve, de csak minél előbb; mert én álmos vagyok, lefekszem.

Azzal hanyatvetette magát a tábori ágyra.

– No azt meg fogod látni! Addig nem alszol el.

Az uzsorás széket vitt az ablakhoz, arra felállt, s hosszú nyakravalójából hurkot csinált, azt odakötötte az ablakvashoz, a hurokba beledugta a fejét, kirugta maga alul a széket s Puskin egyszer csak azt látta, hogy a hitelezője a levegőben kalimpáz kezével, lábával s a szemei már kiülnek a fejéből.

Ez már még sem tréfa; sietett az öngyilkost handzsárjával levágni a kötélről. Akkor vette észre, hogy annak az ingén belül jó vastag talpbőrből volt egy nyakló formája, a mi nem engedte a hurkot a torkára szorulni.

Ekkor aztán megharagudott s azt igérte, hogy megveri.

– Nem bánom. Verj agyon; de fizess ki. Szivesen feláldoznám az életemet, csak az ezer rubelemet add meg. Ne mondd, hogy nincs. Tudom én, hogy van. Nem kifizetted-e a mult héten Nyemozsint, a gaz uzsorást? az aztán a piócza! Kétszázat vesz százért. Mégis kifizetted: pedig irást sem adtál neki.

– Épen azért fizettem ki, mert irás nélkül adta. Az becsületbeli adósság volt.

Zsabakoff erre a szóra összetépte az adóslevelet, s a kandallóba hajította.

– No hát már most nekem sincs irásom. Már most az is becsületbeli adósság! szólt az uzsorás, két kezét az övébe dugva.

Ez már Puskint is kihozta a sodrából.

– Üssön a sarkadba a mennykő! nesze, vedd el az egész tárczámat, fordítsd ki s ha talász benne valamit, legyen a tiéd.

Az uzsorás pedig talált benne valamit. Egy verset. A románczot a czigány leányról.

Elkezdett tánczolni örömében, leguggolt, meg kirugott, mint egy jókedvű kozák.

– Ohohó! Istenkém! Micsoda fogás ez! A czigány leány! Az Isten áldjon meg érte! Szaladok vele!

– Hová szaladsz vele?

– A typografushoz! A Severinhoz! Most beszélte, hogy tegnap óta búcsut járnak a boltjába az előkelő urak, mind azt kérdik, mikor lesz kapható Puskin Czigány leánya, a mit Ilmerinen kisasszonynál felolvasott? Azt mondta, hogy nagy pénzt adna érte. Benne van az ezer rubelem! Ha lehet, még többet is kisajtolok belőle s a fölösleget megosztom becsülettel. Csókolom a kezedet! Bocsáss meg, ha alkalmatlan voltam! Parancsolj velem, ha ismét szükséged lesz valamire, örülni fogok, ha szolgálatodra lehetek.

A beszéd felét már az ajtóból mondta a siető uzsorás, csak a fejét hagyva még odabenn. Puskin szentül azt hitte, hogy megbolondult a jámbor. Boszusan feküdt le megint, ráparancsolt az inasára, hogy ezt a csunya férget be ne bocsássa többet az ajtón.

Aztán aludt délig.

Mikor felébredt, beszólította az inasát.

– Megint visszajött ám az a csunya féreg; mondá az inas.

– De nem eresztetted be.

– Nem ám. Hanem az ajtó alatt bedugta ezt a csomagot. A tűzbe dobjam?

– Dehogy dobod! Hadd lássam, mi van benne?

A felbontott csomagban találta Puskin a «czigány leány» másolatát, két darab száz rubeles bankjegyet, meg Severin nyomdász levelét, a miben azt tudatja vele, hogy a románczát megveszi ezer kétszáz rubelért, a miből kétszázat idezárva küld, ezret pedig annak fog átadni, a kit Puskin az utalványával érte küld. A másolatot pedig azért küldi a szerzőnek vissza, hogy azt vigye el ahhoz a hatósági közeghez, a kitől engedélyt kell kapni a mű kinyomatására.

Furcsa biz ez. Először, hogy az ember pénzt kapjon olyan bolondságért, a mit csak úgy a maga mulatságára kigondolt! Tiszta absurdum! A kártyásnak erősebb jogczíme van ahhoz a pénzhez, a mit a makaón nyert, mint annak az embernek, a ki azt mondja, ti százan, ezren és még többen fizessetek nekem azért, hogy elolvashassatok valamit, a mit én irtam! Irói honorarium! Valami hybridum a nevetséges és a szégyenletes között. Vajjon lopás-e ez vagy csalás? vagy csak bűndíj?

Ilyenformát gondolhatott Puskin, mikor ezt a levelet olvasta. Aztán most még a censorhoz elmenni. Ő neki, a katonatisztnek, megalázni magát egy penészszagú čsinovnikhoz, s elismerni róla, hogy az neki ez esetben ura és birája. Holott minden egyéb vétségeért a katonai törvényszék itél fölötte. Mégis csúnya mesterség ez a poézis, hogy a délczeg katonatisztet ilyenképen czivillé aljasítja le.

Puskin elszánta magát, hogy meghozza Apollónak ezt az áldozatot.

AZ, A KI SZELLEMEKET ESZIK.

A ki emberhúst eszik, annak a neve kannibál! Hát a ki az emberi szellemet eszi meg, a ki reggelire fiatal elmeszülötteket falatoz fel, délre gondolatóriásokat darabol szét s estére kiszívott lélekvért iszik, annak mi a neve?

Censor.

Egy ember, a ki itél az istenek fölött!

Szentpétervárnak különösen nevezetes censorai voltak ez idő szerint, a kik fölött állt Magniczky: Arakcsejeff jobb keze, (ha ugyan lehetett valamelyik kezét jobbnak nevezni).

Halhatatlanok ők, a róluk fenmaradt adomákról.

Szujukin úr kiigazította Homér Iliását. Venusból tisztességes asszonyt csinált, Marsból jó erkölcsű katonatisztet, s a hamis isteneknek a neveit mind kis betüre corrigálta ki, (mert nagy betüvel csak az egy igaz Isten nevét szabad irni), hanem Mars nevét mégis csak meghagyta nagy betüsnek, a czár iránti tiszteletből, a ki maga is a hadak istene.

Egy poétának a munkájából kitörölte e szót: «idegen ég»; mert ég csak egy van, abban pedig a szentek laknak; tehát az nem idegen; a másikéból pedig azt, hogy «megvetem a világot», mivel hogy a világban benne van a czár és a nagyherczegek, a külföldi fejedelmek és a miniszterek, azt pedig megvetni nem szabad; egy harmadik poétának pedig ebből a szerelmes phrásisából: «imádott lény, üdvemnek alkotója» három szót kitörült, «imádott» az földi teremtés nem lehet, mert imádni csak földfeletti szentségeket szabad! «Üdv», ez csak a túlvilágon adatik, ott is csak annak, a ki mint igaz keresztyén végezte életét. «Alkotó», ehhez a czímhez pedig senkinek sincs joga, egyedül a Jehova egy Istennek, a ki a világot hat napon alkotá. És így elég jó megszólítás lesz annak a bizonyos kisasszonynak az, hogy «… lény…»

Ehhez kellett Puskinnak elvinni a költeményét; alázatosan bekoczogtatni hozzá, megkérni szépen, hogy kegyeskedjék átolvasni munkáját a minél előbb, a mit az meg is igért, kitüzvén egy pénteki szent napot az újból megjelenhetésre.

Szerelmes légyottot nem várt az ifjú oly nyugtalanul, mint ezt a találkozást. Ismerte az emberét s tudta, hogy nehéz küzdelme lesz vele. Mert tudni kell azt, hogy censor volt több is, de nem lehetett válogatni benne. Mert az egyik censor csak a hirlapok birálására volt küldetve, a másik a vallásos könyvek, a harmadik az ábécék és kis káték, a negyedik a kalendáriumok, az ötödik a falragaszok és szinházi hirdetmények, a hatodik végre a költői művek ellenőrzésével foglalkozott.

Szujukin úr, a ki a költők földi gondviselését képviselte, már Pál czár idejében ezzel a mesterséggel foglalkozott. Öreg ember volt már, egy szál haj nem volt a fején, olyan volt, mint egy valóságos halálfő. Azzal a külömbséggel, hogy ez a koponya még minden eszközével el volt látva a physiognomiai torturáknak. Gunyoros fintorlataival galvanisálni tudta az előtte álló szerencsétlen poétát, hogy az, mikor ő ránézett azokkal a ránczba szedett apró veres szemeivel, a halál fiának érezte magát.

– Hát, édes Puskin öcsém, (minden poéta «öcsém» volt neki) elolvastam a pensumodat. Szóról-szóra végig olvastam. Sajnállak, igen nagyon sajnállak. Ugyan már, hogy tudtál ilyen korpa közé keveredni? Czigányokat választani poétai értekezés tárgyául? Hát nem ismersz-e ennél magasabb sphærákat? Hát azzal akarod-e megszégyeníteni szegény apádat, hogy a sátoros czigányok életét foglalod versekbe?

Puskin felhozta megnyugtatásul, hogy az atyja már rég meghalt.

– No, de vannak még egyéb tisztességes rokonaid! Mit fognak azok gondolni, ha ezt olvassák? Azt fogják hinni, hogy te magad is czigány lettél. S bár legalább ideálisáltad volna a czigányokat; de épen úgy festetted le őket, mint a milyenek valósággal. Ezzel vétettél a poésis legelső szabályai ellen. Legalább mosdattad volna meg őket! No, hanem az hát még nem a legnagyobbik hiba. De micsoda versek ezek? Soha se láttam én ilyen verseket. Hiszen, ha veszem Vergilius Márót, tudom, hogy ez hexameter; ha veszem Horátius Flaccust, tudom, hogy ez alcaicus, ez sapphicus, ez anapestus; de mi az ördög ez a tiéd? hisz ebben semmi cæsura! S a sorok mind össze-vissza rimelnek egymásra, mintha a kovács pörölyén hallanék háromféle kalapácsot csattogni; itt egy hosszú sor, ott egy rövid sor. Ezt én így nem hagyhattam, hanem a hol rövideknek találtam a sorokat, ott én azokat kitoldottam egy-egy interjectióval; «mert, ugyanis, pediglen, netalántán».

Puskinnak kezdett a vére a fejébe menni. No ezek szép versek lesznek!

S még hozzá fogott a koponya az öndicsőítéshez.

– Hohó, öcsécském! Én már sok poétát megóvtam a botlástól. A hol értelmetlen szavakat találok, azokat kiigazítom érthetőkre. Dersavin nekem köszönheti hírének jobb felét. Belőled is csinálok még valamit.

– Nem bánom, bátyám uram, csináljon belőlem, a mit akar; de a verseimhez ne toldjon hozzá semmit. Ön azért van itt, hogy törölje ki, a mi önnek nem tetszik.

– Csak ne pattogj, Puskin öcsém. A törlésben nem lesz hiányosság. Látod ezt a veres plajbászt a kezemben. Historiai plajbász ez. Soha sem volt kifaragva, csupa törlésben kopott el. Ezer hétszáz kilenczvenhat óta (akkor te még a világon sem voltál) húzogatok én ezzel keresztül szavakat, sorokat, egész paginákat! S a mi ezzel keresztül van húzva, az meghalt!

– Valóságos guillotin hát.

– Ej, ej! Ilyen fiatal embernek ezt a szót «guillotin», nem is kellene a szájára venni. Nem guillotin ez öcsém, hanem a sareptai özvegyasszonynak az olajos korsója, mely soha ki nem fogy az áldásból. Ez a veres plajbász óvja meg a társadalmat a fekélytől, a mételytől, a ragálytól, az elkorcsosodástól. Ez a bölcsek kövénél becsesebb kő, s minden marschallbotnál hatalmasabb pálcza. Ez az oszlop, mely az ország nyugodalmát fentartja!

– No hát halljuk, mily csodákat tett az én jámbor versemen ez a varázsbot?

– Igenis, megtette a kötelességét. Ne is várj tőlem egyebet. Azt gondolod, hogy az ilyenek napvilágot láthatnak: «Az emberek csoportja, szűk falak közt. Szégyenli még szeretni is!» Elhiszem bizony! Úgy szeretni, a hogy a te drágalátos hősöd: azt már szégyenleném magam is. Utána szaladni egy czigány leánynak s aztán se papot, se oltárt nem látni, csak szeretgélni, meg medvét tánczoltatni véle. Micsoda buzdítás volna ez a fiatalságnak, a ki ezt olvasná?

– De hisz ez nem az én véleményem, hanem abban van épen kifejezve a regényhősnek az a botlása, a mi a drámai kifejlődést okozza, s a miért meg kell neki lakolni. A büntetés nyomban következik rá.

A koponya nagyot bámult. A replika megakasztá.

– Hát ez a kalandornak a véleménye? No jó, hanem akkor asterikusba alá kell tenni, hogy ez nem szerzőnek a véleménye, s hogy ezért alább meg fog az illető lakolni. De most hallgasd, a mi nyomban utána jön. «Eladja (már t. i. a városi ember) a szabadságát galádul: Bálvány előtt fejét a porba hajtja. S koldul magának pénzt és lánczokat!» Hát szabad ilyet papirosra leirni? Micsoda «szabadságát» adja el? És kinek adja el? Itt nincs senkinek szabadsága s következőleg senki sem adhatja el. Hisz ez felhívás a forradalomra! Hisz ez kikiáltása a fejetlenségnek! Ez proclamatio! Tetézi a következő sor: «Bálvány előtt fejét a porba hajtja!» Kit értettél bálvány alatt? Vajjon a czárt-e, avagy a falra festett szent képeket? Hiszen te ikonomachiára akarod lázítani a népet. Ez több a blasphemiánál! Az ilyenért más időben kivágták az embernek a nyelvét! Hát még tovább? «Koldul magának pénzt és lánczokat!» Meggyalázása ez az egész hivatalnok seregnek a Tsinn tizenhárom rangfokozatán keresztül! Lánczokat! Ez az igazi jacobinus jelszó. A lánczok nem tetszenek nektek? Azok nélkül pedig nem volnátok emberek, hanem farkasok. De nem szükség azokért koldulni: megkapjátok ingyen kegyelemből! Erre van ti nektek szükségetek! Erre! Hiába versifikáltok ellene! Hiszen, ha én ilyen három sort kitörletlen hagynék a versedben, hát megérdemelném, hogy mint a pákosz lúdnak, az orromon keresztül szúrják ezt a veres plajbászt.

S e kegyetlen sententia után neki akasztotta Puskin költeményének a veszedelmes irtó eszközt, hogy végig szántson vele rajta.

– De én pedig nem engedem azt a három sort kitöröltetni a költeményemből! kiálta Puskin indulatosan, inkább visszaveszem az egészet.

– De én nem adom! szólt a koponya, rátéve baltenyerét a kéziratra. A mi előttem áll, az már itélet alá van bocsátva, az már vissza nem vonható többé. Annak a maga megérdemlett castigatióját ki kell állani.

– Én pedig protestálok minden betünek a kitörlése ellen. A mű az enyim. Az nekem olyan jogos tulajdonom, mint önnek a veres irónja. Elutasíthatja a munkámat, de be ne mocskolja a krétával!

– Bemocskolni az én krétámmal! kiálta fel elszörnyedve a koponya. E vakmerőségnek nincs superlativusa!

– De Istenugyse van! kiált fel Puskin. S bebizonyítá állítását azzal, hogy kikapta a censor kezéből a szentséges szent veres plajbászt s úgy vágta a földhöz, hogy a nagybecsű ereklye atómokra törve repült szét a padlón; mely gyilkosság után valószinüleg maga is megrettenve szörnyű tettétől, nyomban elfutott, s ott hagyta a rettenetes embert.

A koponyának csak leesett az álla rémületében és haragjában e zendülési merényletre. Az örökkévaló és mindenható vörös plajbászt összetörni! Ily eset nem fordult elő a civilisált Európában! Mi szent, mi sérthetetlen marad még ekkor a társadalomban? Ki érezheti magát biztosnak többé, ha még ezt a tárgyat is a földhöz ütheti valaki?

Szujukin úr nem kiáltott az inasa után, hanem saját maga letérdelt a földre s saját markával söpörgette össze a másik markába a szétzúzott ereklyét, s úgy sírt mellette, hogy az álla vaczogott bele; «hűséges plajbászom… dicsőségem… egész életem fáradsága… minden oda!…» Megpróbálta egyes nagyobb darabokat egymáshoz illeszteni, ha nem ragadnának-e még egyszer össze? Mind hasztalan!

Ez példás büntetést kíván! A vérig sértett férfiu beletakarta a corpus delictit egy ív papirba s azt hozzákötözve spárgával a Puskin költeményéhez, sietett rögtön saját személyében az Arakcsejeff palotába, útközben kifundálva a beszédet, melylyel patrónusának elő fogja adni a rettentő vakmerényletet.

Arakcsejeff épen azon időben diszítteté föl palotája belsejét azokkal a historiai nevezetességű freskókkal, a mikben a hirhedt Doyen örökíté meg Sándor czár viselt dolgait.

A mester épen azon a nagy körképen dolgozott, mely a domszerű elfogadási terem kupoláját foglalja el, s a hol a czár hadvezérei közepett, mythologicus és allegoricus alakok kiséretében van feltüntetve.

Az elkeseredett censornak ezen a termen kellett keresztül menni.

Meglátta a mestert, a mint az az állvány tetején lovagolva rakta fel a színeket a kirajzolt alakokra. Mérgének egy részét ezen kellett kitöltenie.

– Ön az odafenn Doyen, a mester, vagy az inasa, a ki ott mázol?

A festő erre a furcsa alternativára azzal felelt, hogy:

– Mit akar kend odalenn?

– Én nem vagyok semmi «kend», hanem Szujukin Szergievics Vazul, ő felségének világosság-ügyi tanácsosa. (Ez volt a czímük a censoroknak.)

– Ejnye de jó, hogy idejött az úr, úgyis nagyon kevés világosság van itt, ettől az örökkétartó átkozott ködtől ebben a városban.

– Tanulja meg ön, monsieur, hogy ez nem «átkozott köd». A szentpétervári köd tisztább, mint más városok köde. A mi egünk ellen nem szabad semmi kifogást tenni. De nini: micsoda asszonyság az odafenn azon a képen, a kinek egész térden fölül mezitelen a lába, a czár mellett?

– Ez Fáma, a Hír istenasszonya.

– De hát micsoda indecentia az, hogy valaki a czár közelében mezitláb legyen, térden fölülig?

– Ez onnan van, mert a görög római mythos idejében még nem volt feltalálva a harisnya.

– De ez Oroszországban történik! s itt soha sem jártak az udvarképes asszonyok mezitláb! Én megtiltom önnek, hogy ilyen pongyola asszonyokkal hozza a czár személyét érintkezésbe!

– Jól van. Bocskort fogok neki festeni.

– És a ruháját ereszsze lejebb!

– De majd prém jön még rá.

– De csak jó szélesen, hogy a térdét eltakarja. Hát az ott kicsoda a czár mellett, azzal a papirtekercscsel?

– Ez Kutusoff tábornok.

– Hát miért rövidebb annak az egyik karja, mint a másik?

– Hiszen nem rövidebb az, csak úgy van az állása. Ezt úgy híják olaszul, hogy «scorzo.»

– Scorzo ide, scorzo oda, mink nem vagyunk olaszok. Nálunk, a kinek az egyik karja kurtább, mint a másik, azt úgy híják, hogy «kacska.»

– De csak nem festhetem az embereket két kinyujtott karral, mint a feszületet!

– Nem látom át, hogy mi szégyenleni való volna benne?

A festő felhagyott a feleseléssel s hozzá fogott a czár arczának az újra átfestéséhez.

– Micsoda feketeséget mázol ön a czár arczára oda?

– Ez terra di Siena. Ez adja meg az árnyékot.

– De a czár arczán nem szabad árnyéknak lenni; annak csupa fényből, ragyogásból, tündöklésből kell állani! Aztán nézze csak, a czár arczának az egyik fele szélesebb, mint a másik.

– Az ám. Mert háromnegyedrész profilba van véve.

– De hát minek veszi ön a czár arczát háromnegyedrészben?

– Azért, mert külömben nem nézhetne a hozzá szóló Kutusoffra.

– Hát fordítsa ön a Kutusoff fejét úgy, hogy a czár szemközt is ránézhessen. A czárnak egész arczának kell lenni!

A festő már közel volt hozzá, hogy onnan az emelvényről pamacsostól, palétástól leugorjék a parancsolgató világosságügyi tanácsos fejére. Fogta magát elővette a nagy ecsetet s elkezdte a felhőket festeni a háttérben.

Ezzel már meg épen provokálta maga ellen a censura szigorát.

– Hohó! Megálljon ön! Mit csinál ön? Mi lesz az ottan?

– Hát felhő.

– Semmi esetre meg nem engedem önnek, hogy a czár háta mögé felhőket fessen! Ezt mindenki allegoriai czélzásnak fogja venni, mintha borus felhők fenyegetőznének a politika egén.

– De erre szükség van, hogy az egész csoportozat kiemelkedjék.

– A czár maga magától kiemelkedik! okvetlen hajnalodó eget kell önnek oda festeni.

– Az lehetetlen. Hisz az alakok szemközt vannak világítva. Onnan süt a nap.

– Hát hol van az a nap? Hová fogja ön festeni a napot? Hadd látom, miféle színekkel fogja ön festeni a napot? Mert mi nálunk a nap sokkal fényesebb, mint más országban.

A festő azt kezdte nézegetni, hogy melyik festékes bögrét vágja már a nagyon tisztelt világosságügyi tanácsos úr fejéhez? hanem aztán jobb ötlete támadt.

– Maradjon még néhány perczig világosságügyi tanácsos úr, ide jön a czár lábai alá egy alak, a «legyőzött halál». Az ön feje nagyon jó modell lesz nekem; hadd kapom le hirtelen.

A világosságügyi tanácsosnak megint megállt az esze; nem tudta egyszerre elhatározni, hogy vajjon megtiszteltetés lesz-e az rá nézve, vagy gorombaság, ha a czárral egy képen, mint «legyőzött halál» megörökíttetik a physiognomiája? az állati ösztön azonban mégis azt súgta neki, hogy ha ennek a francziának szolgálatot tesz azzal, ha neki modellt áll, hát akkor nem kell azt megtenni neki. Inkább otthagyta s ment a patronusa belső szobájába.